Amerika fájdalmának emlékműve

2020. október 07. – 12:34

frissítve

Amerika fájdalmának emlékműve

Másolás

Vágólapra másolva

Nehéz Magyarországon átérezni, hogy mit jelentett az amerikaiaknak a Challenger-baleset. Persze, nálunk is rendkívüli eseményként kezelte a média az űrsikló tragédiáját, de az Egyesült Államokban a katasztrófa sokkal több volt egy rossz hírnél: egy egész nemzetet megrázó és aztán évekig, évtizedekig foglalkoztató sokk. Ha más szempontból nem is nagyon, ilyen értelemben talán vonható némi párhuzam egy másik 1986-os balesettel, ami a csernobili atomerőműben történt. Ahogy egy amerikai nem tudja teljesen megérteni, hogy mit jelentett Közép-Kelet Európában egy felrobbant reaktor, úgy mi sem tudjuk igazán felfogni, miért volt annyira emblematikus csapás az USA-nak egy űrhajó megsemmisülése.

Pedig kicsit amerikai szemmel kell nézni azt a katasztrófáról szóló, négyrészes dokumentumfilm-sorozatot, ami a Netflixre került fel szeptemberben. A Challenger: The Final Flight nem akar nagy megfejtéseket, nem ás elő megdöbbentő, új információkat. Sokkal inkább egy nemzeti tragédiának akar emlékművet állítani, újra elmesélni az űrsikló és legénységének szomorú történetét, sok érintett megszólalóval.

Ettől kicsit olyan lesz az egész, mint egy nagyon tisztességesen megírt, hivatkozásokkal teli Wikipedia-szócikk.

És nagyjából annyira izgalmas is.

A – természetesen amerikai – készítők, Steven Leckart és Glen Zipper kerültek minden olyan dokumentumfilmes helyzetet, amiben valamilyen konfliktus alakulhatott volna ki. Interjúalanyaikat nem vitték el az eredeti helyszínekre, sőt, nem is találkoznak egymással; nincsenek szembesítések, látványos felelősségre vonások. Mindenki szépen kisminkelve, legjobb arcát mutatva, székben ülve mondja el, hogyan emlékszik arra a januári fekete napra, és a dokumentumfilm semmi másból nem áll, csak beszélő fejekből és archív felvételekből. Nyilván tudatos döntés volt ez Leckartéktól, de ugyanakkor igencsak biztonsági játék.

Szerencsére ebből az unalmas koncepcióból egész sokat kihoztak – aztán sajnos túlnyújtották. Nem volt jó ötlet ilyen keretek között négy, egyenként 40-50 perces részre bontani a dokumentumfilmet. A Challenger: The Final Flight nélkülöz minden feszességet, és a hangsúlyok elhelyezése sem szerencsés: a sorozat érdektelen részeknél bocsátkozik önismétlésekbe, miközben alapkérdéseket ken el.

A Challengeren hat űrhajós és egy civil utazott: Ellison Onizuka, Michael Smith, Dick Scobee, Gregory Jarvis, Judith Resnik, Ronald McNair és Christa McAuliffe. Mindannyian meghaltak 1986. január 28-án, miután egy hibás tömítőgyűrű miatt a Challenger a start után 73 másodperccel felrobbant a levegőben. A dokumentumfilm az ő szeretteiket helyezi középpontba, ami ugyan okoz torokszorító pillanatokat, de őszintén szólva a hozzátartozók mondandója a sztori kevésbé érdekes része. Mert az, hogy a legénység tagjai mind kivételes emberek voltak, hiányuk pedig ma is fáj, olyan evidencia, amit kár sokáig ragozni. Leckharték mégis megteszik, és így az érzelmi hatás (és hatásvadászat) kedvéért beáldozzák a jó narratívát.

Hogy mégis érdemes lehet megnézni a Challenger: The Final Flightot, az leginkább az első és az utolsó résznek köszönhető. A felvezetés valamennyire megmagyarázza egy kelet-európainak is, hogy miért hagyott olyan mély nyomot a katasztrófa az amerikai néplélekben. A nyolcvanas évekre Amerika az űrverseny győztesének érezhette magát a holdraszállásokkal és a Skylab űrállomással a háta mögött, az 1981-ben indult űrsiklóprogram pedig fokozta a győzelmi mámort. Egyrészt gazdaságos űrrepülést ígért (hiszen az űrrepülőgép visszatérő egysége révén az űrutak a tervek szerint olcsóbbak lettek volna, mint a korábbi, egyszer használatos rakéták), másrészt biztonságos utazást. Ez utóbbit bizonyítandó kerülhetett civil a Challenger legénységébe Christa McAuliffe tanár személyében, de már akkor arról beszélt a NASA, hogy akár gyerekek is utazhatnak az űrbe a közeljövőben. Az űrsikló felrobbanása ezek után Ikarosz mélybe zuhanásával ért fel.

A Challengerrel az amerikai álom egy része is megsemmisült, és rá kellett ébredni a realitásra: az űrhajózás veszélyes, a NASA tele van problémákkal, és Amerikát is érheti világra szóló kudarc.

1986. január 28.
Fotó: NASA

Miközben az első rész jól megadja a kontextust, az utolsó leginkább azért érdekes, mert akkor érkezik a sorozat a legizgalmasabb kérdéshez: hogyan fordulhatott elő a baleset és kik érte a felelősek? Itt akad jó néhány erős pillanat, például az űrprogramot vezető Lawrence Mulloy önkritikája, a katasztrófát kivizsgáló Rogers-bizottság néhány drámai momentuma, vagy ahogy a Marshall Űrrepülési Központot irányító William Lucas felmenti magát a felelősség alól. Mégis, itt is érezhető némi finomkodás, például egy szó sem esik arról, hogy élte meg a legénység az utolsó másodperceket (a robbanásban ugyanis egyben maradt a visszatérő egység) vagy arról, miként fordulhatott elő, hogy egy ilyen tragédia után 17 évvel megsemmisült egy másik űrsikló, egy másik hétfős legénység halálát okozva. A Columbia tragédiáját csak a stáblista előtt, egy feliratban említi meg a sorozat, és nagyon meglepődnék, ha nem volna tervben máris egy hasonló felfogásban készülő Columbia: The Final Flight.

A Challenger katasztrófája 34 éve történt, ennyi idő alatt felnő egy-két generáció, akik nem emlékezhetnek már rá, és a baleset egyébként is olyan történet, amit érdemes újra és újra elmesélni. Ilyen szempontból a Challenger: The Final Flightnak van létjogosultsága. Viszont aki már ismeri ezt a történetet, sok újdonságot ne várjon, és készüljön fel arra, hogy marad némi hiányérzet a dokumentumfilm után. A négy rész ad néhány erős jelenetet, de nem szögez a székbe, és nem éri el, hogy a stáblista után még csendben morfondírozzunk Amerika fájdalmán. Egy nagy sóhajtással le lehet rázni, aztán körülnézni, mi van még a Netflixen.

(Borítókép: A Challenger amerikai űrsikló 1986. január 28-án száll fel a Kennedy Űrközpont indítópályájáról. 2000 km / h sebességgel haladt, amikor hirtelen piros, narancssárga és fehér tűzgolyóba burkolózott. Fotó: NASA / Bob Pearson / AFP)