A popzene furcsa oldaláról érkezik a Zene Házába Cate Le Bon

Cate Timothy néven született 1983-ban a dél-walesi Penboyrban. Első albuma, a 2009-es Me Oh My még erősen kötődött a folkhoz és a hatvanas évek pszichedelikus popjához, de már ott volt rajta különös, kissé távolságtartó énekhangja és szokatlan dallamvezetése.

A Cyrk és a Mug Museum után a 2016-os Crab Day hozta az egyik nagyobb fordulatot: száraz gitárok, ismétlődő ritmusok, szaxofonok és szellős hangszerelések kerültek egymás mellé, mintha valaki darabokra tépdesett volna egy popszámot, majd kissé össze-vissza sorrendben rakta volna össze. Le Bon egyik legfontosabb képessége éppen ez lett: úgy tud meglepő és furcsa lenni, hogy közben nem feledkezik meg a dalról.

A Crab Day után egy időre kiszállt a megszokott zenészéletből: egy éven át bútorasztalosságot tanult. Napközben műhelyben dolgozott, esténként pedig zongorán írt dalokat – egy olyan hangszeren, amin saját bevallása szerint sem igazán tudott játszani. Ezekből állt össze a 2019-es Reward, ami szélesebb közönséghez is eljuttatta.

A Mercury Prize-ra jelölt lemezen a szögletesebb gitártémák mellé billentyűk, szaxofonok kerültek, de a gazdagabban hangszerelt dallamos popdalok körül így is maradt éppen elég furcsaság.

A 2022-es Pompeii újabb irányváltást hozott. A Covid alatti bezártság idején, nagyrészt Cardiffban készült lemezen Le Bon a legtöbb hangszert maga játszotta fel. A hangzás helyenként egészen közel sodródott a nyolcvanas évek art popjához, de itt sem nosztalgiáról volt szó: Le Bon inkább alkatrészként használta az old school hangzásokat, majd a saját logikája szerint, szigorú karakterességgel rakta össze őket.

Közben egy másik pálya is felépült a saját lemezei mellett: egyre keresettebb producer lett. Dolgozott a Deerhunterrel, a Wilcóval és a Horsegirlel, valamint St. Vincenttel is. Producerként ugyanaz érdekli, mint a saját zenéjében: nem feltétlenül ütősebb és kipolírozott hangzást keres, hanem azt a néhány hangot, hangszert vagy akár üresen hagyott helyet, amitől egy dalnak saját karaktere lesz.

A 2025-ös Michelangelo Dying ennél jóval személyesebb történetből indult. Egy kapcsolat végéről szól, de Le Bon nem utólag, biztonságos távolságból írta meg: a lemez készítése és a történtek feldolgozása párhuzamosan zajlott. Ettől az album nem egy lezárt történet összegzésének, terápiás feldolgozásnak, hanem a folyamat lenyomatának hat. Nem csak zeneileg, emberileg is mellbevágó album.

A zene is ezt a bizonytalanságot követi. A Pompeii szintetizátoros világából sok minden megmaradt, de a hangzás puhább, ködösebb és intimebb lett. Gitárok, szaxofonok és elektronikus rétegek lebegnek egymás fölött, a dalok egyikében pedig egy másik híres walesi, a Velvet Underground alapítója, John Cale is feltűnik. A lemez címe sem véletlen: Le Bon arra utal, hogy Michelangelo több műve befejezetlen maradt, mégsem érezzük őket szükségszerűen hiányosnak. A Michelangelo Dying sem próbál rendet vágni egy kapcsolat megéneklésében, inkább megőrzi azt az állapotot, amikor elfogadjuk a végességet.

A mostani turné műsorában értelemszerűen fontos helyet kap az új album, de a korábbi korszakok sem tűntek el: a Reward, a Pompeii és a Crab Day legjobb pillanatai is előkerülnek. A koncert keresztmetszetet ad majd abból, mennyit változott Cate Le Bon zenéje az elmúlt évtizedben – élőben ismerjük meg, mi az a ragasztó, ami összetartja a különböző korszakokat. Cate Le Bon zenéje elsőre lehet szokatlan, helyenként kifejezetten bizarr, de szinte mindig van benne egy dallam, basszusmenet vagy refrén, amibe belekapaszkodhatunk.

Augusztus 19-én este nyolckor először ad önálló koncertet Magyarországon, a Magyar Zene Háza Koncerttermében. Engedjük el a megszokott skatulyákat, nem kell előtte eldönteni, hogy art popot, psych-folkot, avant-rockot vagy valami egészen mást játszik. Lassan húsz éve dolgozik azon, hogy ezt a kérdést ne lehessen egyszerűen megválaszolni.