Húsz éve nem tudunk elszakadni Dexter Morgantől

A Dexter nem egyszerűen túlélte a tévés antihősök aranykorát, hanem saját jogán egész univerzummá nőtte ki magát. A nyolcévados alapmű után jött ki a New Blood, az előzményeket bemutató Eredendő bűn, majd Michael C. Hall a Feltámadás című folytatással tért vissza Dexter szerepében. A lezárásnak szánt finálé, az utánlövés, a kezdeteket bemutató szál, illetve az új évadok után is ugyanaz a kérdés mozgatja meg leginkább a közönséget: meddig tudunk együttérezni valakivel, akinek a tetteit amúgy elítéljük? És hogyan lett ebből a kettősségből egy két évtizeden át kitartó popkulturális jelenség?

A sorozatgyilkos, akinek drukkolni kezdtünk

A Dexter sikerének egyik titka, hogy az alkotók nem egyszerűen egy sorozatgyilkost tettek meg főhősnek, de a nézőből is cinkost csináltak. Dexter belső monológjai nemcsak segítenek a gyilkos fejébe látni, hanem állandó poénforrásként is működnek: száraz iróniával kommentálja a körülötte zajló hétköznapi életet, miközben gyakran fogalma sincs, hogyan kellene „normális” emberként viselkednie.

A napfényes Miami, a rendőrőrs hangulata és Dexter szociális ügyetlensége érdekes ellenpontot ad a gyilkosságoknak. A sorozat ezért nem válik nyomasztó bűnügyi drámává: a legsötétebb pillanatokban is keveredik benne a humor és az abszurditás. Michael C. Hall alakítása egyszerre ijesztő, furcsa és közben szórakoztató. Pontosan tudjuk, mit rejteget a kollégái, a húga és a családja elől, látjuk, hogyan készül a gyilkosságokra, és azt is, hogyan próbálja eljátszani a hétköznapi ember szerepét. A sorozat folyamatosan arra kényszeríti a közönséget, hogy akkor is együtt izguljon Dexterrel, amikor a lebukás fenyegeti.

Mindebben Harry kódexe, Dexter nevelőapjának szabályrendszere segít. Szinte felmenti Dextert és kicsit a nézőket is, hogy a főhős nem válogatás nélkül öl, hanem olyan gyilkosokat keres, akik valahogyan megúszták a felelősségre vonást. Ez persze nem menti fel, csupán ahhoz elég, hogy valamilyen torz igazságérzetet találjunk benne. Dexter egyszerre a rendőrség alkalmazottja, elkövető és önjelölt bíró.

A sorozat egy olyan tévés időszakban robbant be, amikor Tony Soprano (Maffiózók), Vic Mackey (The Shield: Kemény zsaruk) vagy később Walter White (Breaking Bad) miatt a közönség hozzászokott ahhoz, hogy a főszereplő nem feltétlenül egy erkölcsi példakép. Dexter viszont továbbment: nem fokozatosan lépte át a határokat, tettei kezdettől fogva védhetetlenek voltak, és nem az volt a kérdés, hogy milyen messzire megy, hanem hogy maradt-e benne bármi emberi.

Miért is érdekelnek minket a sorozatgyilkosok?

A sorozatgyilkosokról szóló filmek és sorozatok sikere joggal veti fel a kérdést, hogy miért vonzódunk ennyire a témához. Számos cikk és tanulmány készült az okokról, miért akarunk belelátni a sorozatgyilkosok fejébe és megfejteni a működésüket. Ahogy azt egy korábbi Telex-cikkben írtuk, az ehhez hasonló történeteket részben azért fogyasztjuk, mert biztonságos körülmények között nézhetünk szembe a félelemmel, a halállal és a kontrollvesztéssel. A Dexter ráadásul ezt az élményt egy különösen kényelmetlen csavarral toldja meg: itt nem a nyomozóval, az egyértelmű jó oldallal, hanem a veszéllyel azonosulunk.

Mindebben Michael C. Hall alakítása kulcsfontosságú, hiszen Dexter nem szörnyetegként, hanem egy visszafogott, időnként kifejezetten szórakoztató figuraként jelenik meg. Így nem egy klasszikus sötét thriller lett az eredmény, ami nemcsak a nézőket és a kritikusokat mozgatta meg, hanem a kutatókat is. Noha az eredeti sorozat a klasszikus rendőrségi sorozatok eszköztárát használja, a nyomozó és az elkövető egy és ugyanaz az ember.

A közönség nem találgatja, ki az elkövető, csak azt követi, Dexter meddig tudja fenntartani a kettős életét, és meddig tartható fenn az a morális kompromisszum, ami miatt drukkolunk Dexternek. A kutatásban például egyetemi hallgatókkal nézették meg a pilotot, majd azt vizsgálták, hogyan ítélik meg Dexter tetteit.

Négy jellemző megközelítést azonosítottak: volt, aki igazolható igazságosztót látott benne, másokat a kettős élet pszichológiája érdekelt, egy harmadik csoport öncélú erőszakként utasította el a sorozatot, míg mások egyértelműen elválasztották a fikció élvezetét a valóságban elfogadható viselkedéstől. A kutatás fő tanulsága, hogy ugyanazt a morálisan kétértelmű figurát a nézők saját értékrendjük és befogadói hozzáállásuk szerint egészen eltérően értelmezhetik.

Dexter számokban

A kritikusok és a közönség értékelései alapján a Dexter legerősebb időszaka az első négy évad volt. A Rotten Tomatoes kritikusi összesítése alapján a második évad végzett az élen 96 százalékkal, ezt a negyedik követte 88, az ötödik 84, az első pedig 83 százalékkal. Az IMDb-n is hasonló trend rajzolódik ki, ott is a negyedik évad emelkedik ki, ami nem meglepő fordulat. A negyedik évadban érkezett ugyanis John Lithgow karaktere, a Trinity Killer, aki nemcsak egy újabb ellenfél volt Dexter életében, hanem egy torz tükröt is tartott a főhős elé. Az IMDb-n ráadásul a negyedik évad fináléja, a The Getaway kapta a legmagasabb pontszámot (9,8 pont) az epizódok közül.

Mindez a nézettségben is visszaköszönt: a 2009-es finálé premierjét több mint két és fél millióan látták. Ez akkor a Showtime történetének legnézettebb saját gyártású sorozatepizódja volt. Ezzel a Trinity-évaddal a Dexter a kritikai elismerések mellett a csatorna legnagyobb közönségsikere is lett.

Vissza a halálból, vissza a képernyőre

A Dexter eredetileg 2013-ban ért véget, méghozzá úgy, hogy sok néző számára inkább nyitva hagyta, mint lezárta volna a történetet. Dexter a New Bloodban tért vissza egy tízrészes minisorozat erejéig, ahol Miamiból egy New York állambeli fiktív városba költözött. A sorozat még egyszer nekifutott a befejezésnek, de ezzel egyben azt is bizonyította, hogy a karakter körüli kíváncsiság nem múlt el. A Dexter végül nem azért lett két évtizeden át tartó megkerülhetetlen tartalom, mert minden alkalommal sikerült végleges választ adnia arra, mi legyen Dexter Morgan végzete. Épp ellenkezőleg: mindig maradtak újabb és újabb kérdőjelek.

A franchise továbbá a Dexter: Eredendő bűn előzménysorozattal mutatta be Dexter fiatalabb éveit az 1990-es évek Miamijában. Az univerzum legújabb alkotása, a Dexter: Feltámadás pedig ismét Michael C. Hallt hozta vissza, és ott folytatta a történetet, ahol a New Blood véget ért. Dexter tízhetes kóma után tér magához, majd New Yorkba indul, hogy megtalálja Harrisont és rendezze a kapcsolatukat.

A visszafogott New Blood után a Feltámadás ismét közelebb került az eredeti sorozat lendületéhez és fanyar humorához, csak Miami helyett ezúttal a nyüzsgő New Yorkban találjuk magunkat. A visszatérést a közönség és a kritikusok is jól fogadták. A Feltámadás első évada a Rotten Tomatoes oldalán 95 százalékos kritikusi és 90 százalékos közönségértékelést kapott, ami az eredeti sorozat számait is felülmúlta.

A második évad október 31-én indul a SkyShowtime-on. Uma Thurman visszatér Charley szerepében, Brian Cox a New York-i Hasfelmetszőt alakítja, Dan Stevenst pedig az Öt Kerület Gyilkosaként láthatjuk. Ráadásul Dexter a gyilkosok mellett egy sokkal hétköznapi problémával, a kapuzárási pánikkal is kénytelen megküzdeni.