Már húsz éve annak, hogy Sofia Coppola modern rocksztárt csinált Marie Antoinette-ből
Senki sem gondolta volna húsz évvel ezelőtt, hogy egy történelmileg helyenként pontatlan, posztpunk- és rockdalokkal felturbózott film, mint Sofia Coppola Marie Antoinette-je, egyszer meghatározó része lesz a popkultúrának. Az Elveszett jelentés rendezője rocksztárt csinált a francia királynőből, teljesen új megközelítést adott a kosztümös filmeknek, és a történelmi események helyett egy fiatal nő személyes élményeit helyezte előtérbe. A film a narratív hibái ellenére máig érezteti a hatását, húsz évvel a bemutató után pedig már nemcsak a rajongók, hanem maga a versailles-i kastély is ünnepli.
A film huszadik évfordulóját több esemény is kíséri. Egy új dokumentumfilm jelenik meg a forgatásról, amit Coppola néhai édesanyja, Eleanor Coppola rendezett, megjelent egy könyv is, tele Andrew Durham kulisszák mögötti fotóival, aki egyébként Coppola első, Lick the Star című rövidfilmjének producere is volt, az Egyesült Államokban pedig felújított változatban újra mozikba kerül a film. A legnagyobb meglepetés pedig az volt, hogy maga a versailles-i kastély is csatlakozott az ünnepléshez, és egy egész kiállítást szerveztek a film évfordulójára. A helyszínül szolgáló Petit Trianon kastélyba a rendező mellett több színész és a filmen dolgozó szakember is visszatért, hogy húsz év távlatából beszéljenek az eleinte megosztó, később pedig kultfilmmé vált alkotás történetéről. A szeptember 22-én megnyílt, 2027. január 24-ig látogatható kiállításon eredeti jelmezeket, forgatási kellékeket, fényképeket és a film előkészítéséhez készült anyagokat is bemutatnak.
A vattacukorfelhőben úszkáló királyi udvar unalmát és a fiatal francia királynő történetét bemutató filmet 2006. október 20-án mutatták be az amerikai mozikban. A történet Marie Antoinette fiatalkorát követi végig az osztrák udvarból való távozásától és a házasságkötésétől egészen a francia forradalom kezdetéig, miközben a rendező arra is reflektál, hogy a hírnév és az állandó figyelem milyen hatással lehet egy kamasz lány életére.
Coppola szokatlan megközelítését akkor sok kritika érte, főleg a modern filmzenék és a történelmileg pontatlan részletek miatt, de arról sokan megfeledkeztek, hogy ez csupán a harmadik nagyjátékfilmje volt. Az Oscar-díjas Elveszett jelentés után Coppola nagy kihívás előtt állt: az addigi legnagyobb filmjére készült, miközben rendkívüli hozzáférést kapott a versailles-i kastély termeihez. A stáb olyan helyszíneken is forgathatott, mint a tükörterem vagy Marie Antoinette egykori hálószobája. Bár korábban is készültek filmek a kastélyban, Coppola produkciója a szokásosnál jóval nagyobb szabadságot kapott, amit a rendező alaposan ki is használt.
Persze a történelmi bakikat bírálók véleménye némileg érthető volt, hiszen a 18. század nemesei nyilvánvalóan nem Manolo Blahnik cipőkben flangálva, az Aphex Twin, a The Cure vagy épp a The Strokes zenéire tengették az idejüket. A rendező célja azonban pont az volt, hogy a palotát elárassza egy kamasz lány ízlése, és végül éppen ez tette a filmet annyira rendhagyóvá, különösen a későbbi, Tumblrön felnőtt generáció számára.
Coppola nem történelmi leckét akart tartani, hanem azt szerette volna megmutatni, milyen lehetett fiatal nőként élni egy olyan környezetben, ahol az ember minden mozdulatát figyelik, és az életét mások elvárásai határozzák meg. Marie Antoinette a filmben nem elsősorban uralkodó, hanem egy kamasz lány, aki idegen országba kerül, magányos, unatkozik, és a ruhákban, a zenében, a bulikban vagy éppen a barátságaiban keres menedéket. A modern dalok és a szokatlan jelmezek ezért nem egyszerűen látványos rendezői ötletek voltak, azt szolgálták, hogy a néző könnyebben kapcsolódjon egy több mint kétszáz évvel korábban élt fiatal nő történetéhez.
Ez a megközelítés a film megjelenésekor még sokaknak idegen volt, később viszont éppen ez lett az egyik legnagyobb erénye. A TikTokot ellepték a hiphop- és rapszámokkal aláfestett videók, amelyeken a film jelenetein keresztül idealizálják a francia nemesek életét és a forradalom előtti udvart. Az „egyenek kalácsot” szállóige is visszatérő eleme ezeknek a videóknak, bár a filmben Kirsten Dunst karaktere éppen azt hangsúlyozza, hogy soha nem mondott ilyet. Húsz évvel ezelőtt a színésznő viszont el sem tudta volna képzelni, hogy mekkora rajongótábora lesz a karakterének.
A film megjelenésekor Dunstot lesújtották a kritikák, sőt egyenesen úgy érezte, hogy csalódást okozott a szereplésével a rendezőnek. Coppola viszont soha nem kérdőjelezte meg sem Dunst teljesítményét, sem a saját rendezői döntéseit. A rendező egy interjúban arról beszélt, hogy mindig is szerette Dunst alakítását, és örül, hogy ma már elismerik a munkáját.
A színésznő és a rendező között egyébként is szoros kapcsolat alakult ki az évek alatt. Coppola első nagyjátékfilmjének, az Öngyilkos szüzeknek is az akkor már ismert Dunst volt az egyik főszereplője, majd később a Marie Antoinette után is dolgoztak még együtt a Csábításon, Coppola másik kosztümös filmjén. A színésznő azóta több díjnyertes filmben is szerepelt, de Marie Antoinette szerepe a pályafutásának egyik meghatározó alakítása maradt.
Coppola később a modern zenékre és a női szemszögre irányuló kritikákra is reflektált. Mint mondta, nem gondolta, hogy elrugaszkodott ötlet lenne modern zenével aláfesteni azt az időszakot, és örül, hogy a közönség ma már ezt is elfogadja, ahogy azt sem tartja szokatlannak, ha egy történetet női nézőpontból mesélnek el.
A zenék mellett a film másik fontos részét jelentő, ikonikus ruhák kavalkádját is érdemes megemlíteni, ami nem jöhetett volna létre Milena Canonero Oscar-díjas jelmezei nélkül. A jelmeztervező az évforduló alkalmából szintén visszatért Coppola oldalára, hogy segítse a ruhák kiállítását.
Igaz, a négyszeres Oscar-díjas olasz jelmeztervező a film készítésénél nem zöldfülűként látott neki Coppola ruháinak: már a hetvenes évek óta aktívan dolgozott, például olyan rendezővel is, mint Stanley Kubrick. Első Oscar-díját is Kubrick Barry Lyndon című filmjének jelmezeiért kapta, és mire a Marie Antoinette-hez ért, már pontosan tudta, hogyan lehet a ruhákon keresztül is történetet mesélni. Tudatosan megtervezett, nagyszabású, habos-babos jelmezeket készített, amelyek nemcsak a királyi udvar gazdagságát és túlzásait mutatták meg, hanem a francia társadalom hanyatlását és a kamasz lány egyre szomorúbb sorsát is.
A kosztümök sikere után nem meglepő, hogy Canonero később Wes Anderson A Grand Budapest Hotel című filmjének jelmezeiért is kiérdemelte az Oscar-díjat. Később még Coppola édesanyjával, Eleanor Coppolával is dolgozott a Párizs még várhat című filmen, ami egyben Eleanor nagyjátékfilmes rendezői debütálása volt. Az édesanyát korábban azonban nem a játékfilmek, hanem a dokumentumfilmek érdekelték, a Marie Antoinette forgatásáról készült filmjét pedig idén, a jubileumi események részeként is bemutatták.
Eleanor Coppola szerelmes levele a lányához
A kiállítás miatt Coppola nemcsak a forgatási helyszínre tért vissza, hanem a vászonra is, ezúttal azonban nem egy új játékfilmmel, hanem a saját pályafutásának egyik legfontosabb időszakát bemutató dokumentumfilmmel. Korábban A Keresztapa harmadik részében Coppola a színészkedésbe is belekóstolhatott, de végül édesapjához hasonlóan ő is a rendezésben teljesedett ki. Amikor húsz évvel ezelőtt a Marie Antoinette-et forgatta, édesanyja, Eleanor Coppola szinte minden lépését követte, és több mint 80 órányi kulisszák mögötti felvételt készített azzal a céllal, hogy dokumentumfilmet forgasson a produkcióról.
Eleanor Coppola 2024-ben viszont úgy hunyt el, hogy nem tudta befejezni a projektet, de lánya az ő tiszteletére befejezte a munkát. A Making Marie Antoinette című dokumentumfilm amerikai mozibemutatóját október 23-ra időzítették, de fesztiválokon már korábban is vetítették, így az első kritikákból és beszámolókból egészen sok minden kiderült róla.
Coppola egyik legmeglepőbb vallomása a filmben az volt, hogy élvezte a forgatást, de soha nem ismételné meg. Később a Londoni Filmfesztiválon a rendező bővebben is kifejtette, hogy akkor nagyon zavarta, hogy édesanyja veszi a forgatást, és kifejezetten cikinek érezte, hogy mennyire stresszelt munka közben.
Ma már inkább ajándéknak érzi, hogy édesanyja kameráján keresztül láthatja magát, a dokumentumfilmről pedig azt reméli, hogy segítségként szolgálhat a fiatal rendezőknek, akik így azt is láthatják, hogyan fejlődött a forgatás alatt. A felvételeken ugyanis nemcsak egy nagyszabású film készítése követhető végig, hanem egy olyan rendező munkája is, aki még kereste a saját hangját, és időnként nehezen tudta érvényesíteni az elképzeléseit. Húsz évvel később Coppola már egészen más szemmel néz ezekre a pillanatokra.
Eleanor Coppola korábban is készített dokumentumfilmeket családtagjai munkájáról, legismertebb alkotása az Apokalipszis most forgatásáról szóló Hearts of Darkness: A Filmmaker's Apocalypse volt. A Making Marie Antoinette azonban személyesebb történetnek tűnik, hiszen ezúttal nemcsak egy film megszületését mutatja be, hanem egy anya és lánya kapcsolatát is. A forgatás idején Sofia Coppola még kellemetlennek érezte az állandó kamerás jelenlétet, ma viszont éppen ezek a felvételek teszik lehetővé, hogy újra lássa édesanyját munka közben, és egy másik nézőpontból tekintsen vissza saját pályafutásának egyik meghatározó időszakára.
Coppola persze 2006 óta rengeteg változáson ment keresztül, a fejlődése pedig a későbbi filmjein is érződik. Bár az elmúlt években reklámokat és videóklipeket is rendezett, a 2023-as Priscillában például visszatért a Marie Antoinette-ben is megjelenő női szemszög hangsúlyozásához, miközben Priscilla és Elvis Presley viharos kapcsolatát mutatta be. Ahogy a francia királynő esetében, itt is egy olyan fiatal nő történetére koncentrált, akinek az életét a hírnév, a környezete és a mások által támasztott elvárások határozták meg. Coppola azt is elmondta, hogy a dokumentumfilm után szeretne visszatérni a játékfilmek rendezéséhez. A Marie Antoinette huszadik évfordulója pedig jó alkalom arra, hogy visszanézve megértsük, miért lett ennyire meghatározó ez a film.
