Elnézést, ez egy film, vagy egy vibráló babaház?

Nicolas Winding Refn a Neondémon után tíz évvel rendezett ismét nagyjátékfilmet. A Neonpokol (Her Private Hell) egyik legfontosabb inspirációja a rendező 2023-as szívproblémájához köthető. Refn egy Prada-reklám forgatásán érezte először, hogy valami nincs rendben vele. Miután hazatért Koppenhágába, az orvosa közölte vele, hogy elzáródás van a szívében, a tüdeje pedig megtelt vérrel, ezért egy héten belül nyitott szívműtétre van szüksége. A beavatkozás során Refn közel fél órán át a klinikai halál állapotában volt, az élmény pedig radikálisan megváltoztatta az életfelfogását.
Nicolas Winding Refn legnagyobb filmes sikere máig a Drive (magyarul: Gázt!), amelyben Ryan Gosling egy kaszkadőrt és autószerelőt alakított, aki éjszakánként rablóknak dolgozik sofőrként. Refn a filmért elnyerte a Cannes-ban a legjobb rendezőnek járó díját, és ekkorra már teljesen kiforrott a később neon-noirként is emlegetett stílusa, amelyet az éjszakai Los Angeles rózsaszín és kék fényei határoztak meg. Ez a jellegzetes vizuális világ a Csak Isten bocsáthat meg (Only God Forgives) című filmjében is visszatért, a Neondémonban (The Neon Demon) pedig már maga a szépség és annak pusztító ereje vált a történet egyik központi témájává, ahogy Refn neonfénybe burkolva mutatta meg a szépségipar kegyetlenségét.
A rendező halálközeli élményének fontos szerepe van a Neonpokol értelmezésében. Refnnek két lánya van, akikkel saját bevallása szerint a karrierje miatt nem mindig tudott elég időt tölteni, ezért a film középpontjába egy apa-lánya kapcsolatot állított. A szívproblémája azonban más módon is rányomta a bélyegét a filmre: arra jutott, hogy ezentúl elsősorban saját magának akar megfelelni, és kevésbé érdekli, mások találnak-e értelmet abban, amit csinál. Ez a felszabadultság egyszerre lett a Neonpokol legnagyobb erénye és problémája.
A film főszereplője Elle (Sophie Thatcher), aki eltűnt apját keresi, miközben a városban egy Leather Man nevű titokzatos gyilkos ólálkodik. A férfi fiatal lányokra vadászik és kettészakítja őket, bosszút állva azért, mert elvesztette a saját lányát. Ezzel párhuzamosan egy K közlegény nevű katona (Charles Melton) történetét is követjük, aki ugyancsak a lányát próbálja megtalálni, miután Leather Man elragadta tőle.
A filmben a történetmesélés, a fantázia és a víziók teljesen összemosódnak. A Neonpokol sokkal inkább hasonlít egy lassan hömpölygő rémálomra, mint egy hagyományos, lineáris cselekménnyel rendelkező filmre. Azt sem lehet egyértelműen eldönteni, hogy K közlegény történetszála Elle víziója-e arról, milyennek kellene lennie egy valódi, gondoskodó apának, vagy csak Refn eszköze arra, hogy ismét összekapcsolja az erőszakot a szépséggel.
Ebbe az álomszerű állapotba könnyű belesüppedni a Neonpokol képi világának köszönhetően. A történet egy futurisztikus, neonfényű ködbe burkolózó metropoliszban játszódik, amelynek vibráló látványához tökéletesen illeszkedik Sophie Thatcher. A színésznő kis híján megmenti Refn vizuális ámokfutását, a rendező gyönyörű univerzuma ugyanis annyira rátelepszik a filmre, hogy mögötte alig marad tartalom.
Hiába alakítja Elle-t egy briliáns színésznő, akiben egyszerre van jelen a szépség, a misztikum és valami nyugtalanító őrület, ha közben a rendező látszólag nem tudja eldönteni, hogy egy kétórás videóklipet, egy horrorfilmet vagy egy apa–lánya kapcsolatról szóló drámát akar készíteni. Pedig maga a helyszín is képes lenne plusz jelentést adni a történetnek. A futurisztikus, többszintes épület az aranylifttel, a márványszobrokkal, az óriási tükrökkel és a hideg, ezüstös terekkel Elle bezártságát is szimbolizálja. Mintha ebben az absztrakt világban rekedt volna, miközben hiába hajszolja az apja figyelmét és szeretetét.
Thatcher azt nyilatkozta, hogy Refn kamerája előtt sokszor úgy érezte, mintha nem lenne szabad mozgatnia a testét, inkább szobornak vagy babának kellett lennie, mint hús-vér embernek. Végül éppen ez lett a produkció egyik legnagyobb problémája is. A Neonpokol sokszor inkább Refn vibráló babaházának tűnik, amelyet lenyűgöző nézni, de két órán keresztül már megterhelővé válik.
A látványfetisizmus természetesen a szereplők külsején is nyomott hagyott: Refn aprólékosan megtervezte a karakterek jelmezeit és sminkjét is. Elle a film elején glamúros, fekete, csillogó sminkben jelenik meg, nagy kövekkel az arcán, ez azonban fokozatosan elmosódik és szétesik, ahogy a karakter lelkiállapota is egyre instabilabbá válik. Thatcher ebben különösen erős, az őrületet sugárzó tekintetét már a Társ (Companion) című horrorban is láthattuk, ahol egy robotot alakított, aki a tökéletes barátnő szerepéből öntudatra ébredve kezdi megkérdőjelezni, ki irányítja valójában.
Thatcher karaktere hasonló ámokfutást jár be a Neonpokolban is. Elle képtelen feldolgozni, hogy apja, Johnny hamarosan feleségül veszi a nála jóval fiatalabb Dominique-ot (Havana Rose Liu). Nem tud megbarátkozni a gondolattal, hogy apja szeretetéből neki egyre kevesebb jut, Thatcher pedig meggyőzően mutatja meg, hogyan morzsolja fel Elle önbecsülését az új barátnő megjelenése és az a nyugtalanító érzés, hogy az apja talán soha nem lesz rá igazán büszke.
Havana Rose Liu alakítása ezzel szemben meglehetősen esetlen, bár ebben az sem segít, hogy nézőként nehéz megfejteni Dominique valódi funkcióját. Egyszerre próbál gonosz, szexi mostoha lenni, miközben furcsa, szexuális gesztusokkal igyekszik Elle közelébe férkőzni. Az egyik jelenetben például Elle születésnapján egy bársonykanapén, aranyszínű környezetben eteti tortával a lányt, miközben farkashangokkal kommunikálnak egymással. Az ilyen pillanatokban válik a legnyilvánvalóbbá, hogy Refn a neonfényes őrületet tényleg a végletekig akarja fokozni.
A film tudatosan ellenáll az egyértelmű értelmezésnek, ezt azonban sokszor annyira vontatottan teszi, hogy az utolsó harmadban már inkább azon gondolkodtam, milyen jól működne ugyanez a képi világ Sophie Thatcher valamelyik videóklipjében – a színésznő ugyanis zenészként és dalszerzőként is aktív.
A Neonpokol két órán át ringat egy hipnotikus álomvilágban, miközben azt a kérdést boncolgatja, milyen apaképre lenne szüksége egy huszonéves lánynak. A történet azonban újra és újra megbotlik. Rengeteg a lassú és felesleges jelenet, Leather Man félelmetes legendáját például többször is újramesélik a szereplők, úgy, mintha a legnagyobb gesztusokkal kéne ezt tenniük egy óriási színházteremben, ami néha nagyon leesik a vászonról.
A Neonpokol alapötlete – egy apa és lánya közötti kapcsolat, a szeretet és figyelem hiánya, valamint az ebből fakadó sérülések – önmagában mély és személyes témát kínálna, különösen Refn saját halálközeli élményének ismeretében, a film azonban alig tud valamit hozzátenni ehhez. A karakterek és a párbeszédek nem viszik mélyebbre azt, amit a film a képeivel újra és újra megpróbál elmondani. Refn látszólag minden korábbinál személyesebb filmet akart készíteni, közben azonban annyira elmerült saját vizuális világában, hogy éppen az veszett el belőle, ami miatt igazán személyessé válhatott volna.
A Neonpokol szeptember 24-től látható a magyar mozikban.