Mathieu Kassovitz: A mozinak annyi

Az 59 éves Mathieu Kassovitz nem sokkal azelőtt, hogy az Urániában mesterkurzust tartott volna, még a magyar filmarchívumban nézte nagyapja, Kassowitz Félix közel százéves animációit. A telefonján lelkesen mutogatta az ott előkerült rajzokat, aztán néhány perccel később már arról beszélt, hogy szerinte a mozi halott. 15 éve nem rendezett nagyjátékfilmet, miközben az MI miatt most mégis újra kezdi érdekelni a film. A Star Warst szórakoztatóipari terméknek tartja, és úgy látja, már rég nem ugyanazt nevezzük filmművészetnek, mint amin ő felnőtt.

Mindezt különös hallani attól az embertől, aki 27 évesen elkészítette minden idők egyik legfontosabb hiphopfilmjét, az idén 31 éves A gyűlöletet, melyet Budapesten, Bronxban és Párizsban is ugyanúgy értenek, és ami az Akkezdet Phiainak is sorsfordító inspiráció volt. A filmmel Cannes-ban elnyerte a legjobb rendező díját, később pedig a legjobb filmnek és a legjobb vágásnak járó César-díjat is behúzta. Kassovitz később olyan filmeket rendezett, mint a Bíbor folyók, miközben színészként az Amélie csodálatos életétől Steven Spielberg Münchenjén át egészen a Star Wars-univerzumig jutott.

Az 1956-ban emigráló magyar apától és francia anyától született színész-rendező bár kiábrándultnak és pesszimistának tűnik, figyeli azokat a huszonéveseket, akik már egy iPhone-nal és a YouTube segítségével tanulnak meg filmezni, miközben maga is mesterséges intelligenciával készíti új animációs filmjét. Egyúttal meg van győződve róla, hogy George Lucasnak középső ujjat mutatva ma már egy 15 éves gyerek is simán készíthet otthon látványos űroperát. A Budapesti Klasszikus Film Maraton vendégeként beszélgettünk vele magyar gyökereiről, az MI dilemmájáról, és A gyűlölet korabeli hiphopközegéről is, ahol skinheadekkel verekedtek, és még nem lehetett kijelzők mögé bújni a konfliktusok elől.

Az interjú egy kerekasztal-beszélgetésen készült, ahol más újságírók jelenlétében a Telex is kérdezhette a színész-rendezőt.

A nagyapám Kassowitz Félix volt, Kassónak becézték, és képzőművész volt. Már a harmincas években animációs filmeket készített. Most jártam a filmarchívumban, ahol előkerültek abból az időből származó filmjei is. Ezek pedig itt a nagyapám rajzai. (Mathieu Kassovitz a telefonján mutatja a nagyapja képeit.) Korábban soha nem láttam őket, most először. A háború alatt munkatáborba deportálták, ahol rajzolni kezdett. Képeslapokat készített a katonáknak, így próbált túlélni. Az egyik ilyen képeslapja később még az űrállomásra is eljutott, ami egészen hihetetlen. A nagyapám, majd az apám is művész volt, innen erednek az én gyökereim is.

Inkább a humoruk maradt meg bennem. A nagyapám egyszer búcsúzáskor mondott nekem valamit, ami franciául egy szójáték volt, és elég nehéz lefordítani: egyszerre lehetett áldásként és valami fájdalmas dologként érteni. Egy ideig tartott, mire leesett, mire gondolt. Tipikusan magyar zsidó humor: mondasz valami pozitívat, de mindig ott van mögötte valami abszolút negatív. Elindulhatsz otthonról esernyő nélkül, de lehet, hogy esni fog. Sőt, még ha eleinte süt is a nap, akkor is eshet végül. És még a forradalom is kitörhet, szóval vidd magaddal azt a kurva esernyőt.

Ezt inkább ti mondjátok meg. Nem nekem kell megválaszolnom, hanem azoknak, akik megnézik a filmet, és össze tudják hasonlítani az akkori helyzetet a maival. Az biztos, hogy a problémák nem fognak eltűnni. A filmek pedig nem fogják megoldani.

Ezt bárkitől megkérdezhetnéd. Nem vagyok rendőr. Ugyanúgy járok az utcán, mint te, én is látom a rendőrséggel kapcsolatos problémákat és azt, amit csinálnak. Neked is van Instagramod, szóval nagyjából ugyanannyit tudsz erről, mint én.

Elképesztő. Akkoriban mindenkinek megvolt a maga szubkultúrája: punkok, ska-arcok, rockerek, diszkósok, The Cure-rajongók tetőtől-talpig feketében, és közben New Yorkból elkezdett beszivárogni a hiphop Párizsba. Sok fiatal amerikai jött Párizsba, a franciák meg mentek New Yorkba, és Franciaországban nagyon gyorsan erősödni kezdett az egész. Eleinte talán száz emberből állt a színtér. Ugyanazokon a helyeken találkoztunk, voltak graffitis helyek, ahol fújtunk, néhány bolt, ahol mindenki összefutott.

Iszonyatos energia és utópisztikus hangulat uralkodott: tényleg azt hittük, hogy meg fogjuk változtatni a világot. És nagyon politikus közeg volt.

Mindenkit aktívan mozgattak a társadalmi ügyek, ezt mindenki komolyan vette. Ha mondtál valamit, valaki biztosan betalált, hogy: „Oké, ezt állítod, akkor most nézzük meg, tényleg így gondolod-e.” Nem tudtál egy képernyő mögé bújni, mint ma. Ha problémád volt valakivel, oda kellett menned és elintézned vele. Skinheadekkel is verekedtem. Nagyszerű időszak volt.

Én csak egy vagyok a filmesek hosszú sorában. Nem találtam fel semmi újat, egyszerűen továbbviszek egy hagyományt. Én azt szeretem, ahogy régen készültek a filmek, nem azt, ahogy ma. Kapcsolódom azokhoz a nagy rendezőkhöz, akiken felnőttem, tanultam tőlük, átvettem tőlük dolgokat. De szerintem a mozinak annyi. Ma egy 15–25 éves srác úgy is készíthet filmet, hogy szinte semmilyen filmtörténeti műveltsége nincs. Ismeri az elmúlt két év filmjeit, nézi az Instagramot, a reklámokat, aztán csinál valamit.

Régen tanulnod kellett. Egy kamerához sem nyúlhattál csak úgy, és ha mégis hozzád került, nem volt egy YouTube-videó, ami elmagyarázta volna, hogyan kell használni. Ma szinte mindent megtanulhatsz a YouTube-ról. Ezért szerintem már nem ugyanarról a művészetről beszélünk. Amit ma csinálunk, nem ugyanaz, mint amit régen csináltunk.

Ismerem. Tulajdonképpen ugyanaz történik, mint régen, csak más eszközökkel. Nekünk rövidfilmeket kellett készítenünk, fesztiválokra járnunk velük, és reménykednünk, hogy egyszer egy producer meglátja őket, és azt mondja: „Oké, talán finanszírozom a következő filmedet.” Ma erre ott a YouTube. Feltöltöd a filmedet, pénzt kereshetsz vele, a saját producered lehetsz, és egy iPhone-nal az elejétől a végéig megcsinálhatsz mindent. Régen erre fel kellett tenned az egész életedet. Most pedig, ha még a mesterséges intelligenciát is beépíted a vágóprogramba, lassan úgy vághatsz filmet, hogy egyszerűen beszélsz a géphez. Én is használom. Teljesen más világ.

Pontosan az, amiről beszélek: már nem érzem úgy, hogy ez ugyanaz a mozi lenne, és nem szeretem ezt a cirkuszt. Nézek filmeket, de nem igazán érdekelnek. Még a jók sem, mert már láttam, honnan jönnek, milyen korábbi filmekből építkeznek. Ma leginkább egy jó forgatókönyv tud meglepni. De közben ott van vagy tízezer film fantasztikus sztorival, amit már korábban megfilmesítettek. Az embernek egyszerűen már nincs ideje arra a sok szarra, ami ma kijön.

Új, mesterséges intelligencián alapuló eszközökkel dolgozunk. Kicsit olyan helyzetben vagyunk, mint amikor megjelent a CGI. Akkor rájöttek: „Hű, tudunk csinálni egy T-Rexet!” A következő kérdés viszont az volt: jó, de hogyan forgatsz jelenetet egy T-Rexszel, ami valójában nincs is ott? Most ugyanez történik az MI-vel. Olyan dolgokat lehet létrehozni, amiket korábban senki sem látott, de nagyon okosan kell használni. És rengeteg munka van vele, egyáltalán nem varázslat.

Érdekes módon bizonyos szempontból közelebb visz a régi filmkészítéshez. Visszahozza a véletleneket. A CGI-jal sok idő alatt pontosan azt kapod, amit kérsz. Az MI-vel soha nem pontosan azt kapod, amit elképzeltél. Ha jól használod, két perc után elfelejted, hogy az egész számítógéppel készült, és egy szinte határtalan kreatív térré válik. Ez nagyon izgalmas.

Most már inkább két hetet mondanék. Sőt, szerintem már megtörtént. Láttad az MI-Denzel Washingtont? Vagy az MI Kevin Spaceyt? Ott áll előtted, érzelmeket mutat, sírni kezd, de nem is ő az. Őrület.

Az egy másik probléma. Mi arra használjuk az MI-t, hogy filmeket készítsünk, nem arra, hogy a kibaszott bankokat irányítsuk. De igen, ugyanez a technológia akár mindenkit meg is ölhet. Két lehetőséged van: kiköltözöl a városból és kidobod a telefonodat, vagy használod ezt az egészet mindennap, mert már nincs igazán választásod. Ez a jövő, és a filmekkel is ugyanez fog történni. Amint kijön egy olyan film a mozikban, amelynek a látványvilága jelentős részben MI-vel készült, és az emberek fizetnek érte, onnantól minden megváltozik.

Két év múlva egy producer nem fog lezáratni egy egész utcát, felállítani a lámpákat és mesterséges esőt csinálni csak azért, hogy a színész végigsétáljon rajta. Felveszed valahol a színészt, aztán utólag megcsinálod köré az egészet. Ez a technológia lényege.

És valahol pont ezért kezd újra érdekelni a film: mert most tényleg vége valaminek.

Most már hivatalosan is megtörténhet, hogy egy 15 éves srác otthon elkészít egy kibaszott látványos űroperát, és azt mondja: „Baszd meg, George Lucas.” Ez őrület. És közben vicces, hogy szinte az összes MI-film arról szól, hogy az MI rossz, a jövő borzalmas, és mind meg fogunk halni. Filmes szempontból nagyon érdekes korszak.

Azért mentem, mert szerettem volna a család részévé válni. Ha van rá lehetőséged, miért ne? És kíváncsi voltam arra is, hogyan készítik. Szerintem ők már nem igazán filmeket készítenek, hanem szórakoztatóipari termékeket. Hiába dolgoznak rajtuk érdekes rendezők és elképesztően tehetséges stábok, a végeredmény célja ugyanaz, mint a Universal Studiosban vagy a Disney Worldben: szórakoztatni az embereket, és elérni, hogy megvegyék a popcornt.

Ehhez én nem igazán tudok kapcsolódni, de az ott dolgozó embereket és a tudásukat imádom. Elképesztő látni, hogyan használják a technológiát, például az interaktív LED-falakat. Rendezőként én is új eszközökkel dolgozom, és talán össze lehet hozni a két világ legjobb részeit. Van mondjuk harminc kreatív ember, körülöttük pedig további kétszázhetven, akik azon dolgoznak, hogy működjön a technológia, a képernyők, a fények. Teljesen másfajta élmény. De érdekes látni, hogy ebben a hatalmas gépezetben is képesek kreatívak maradni.

Az Egy új remény.

Az egyik legjobb film. Szerintem simán ott van minden idők száz legjobb filmje között. Az én listámon biztosan.

Nem, ugyanaz a Párizs. A rendező (Jean-Pierre Jeunet) egy régimódi Párizst mutat meg, de az a Párizs létezik, és akkoriban is létezett. Egyszerűen olyan hétköznapi dolgokat keresett, amelyeket költészetté tudott alakítani. Találsz például egy nem túl szép zöldségesboltot, de ha tudod, hogyan kell megmutatni, adhatsz neki valami jellegzetesen párizsi bájt. Ennyit csinált: elképesztő ízléssel készítette el a filmet. Akik azt mondják, hogy ez nem Párizs, azok hülyék. Nagyon is Párizs.