Rosszul lettem Matthew McConaughey mézétől

Kritikánk spoileres.

Matthew McConaughey sokáig óriási szmóker volt. Egyszer annyira betépett, hogy a saját születésnapi buliját is lekéste: ahelyett, hogy idejében megjelent volna a partin, a kocsijában ragadt, és zsinórban huszonnégy alkalommal hallgatta meg Janet Jackson That’s The Way Love Goes című 1993-as dalát. Mire többórás késéssel odaért az ünnepségre, már mindenki hazament, McConaughey pedig itt mondta azt, hogy elég, és letette a füvet.

A színész erről az élményről a Rolling Stone augusztusi videójában beszélt, miközben A mézkirály című új filmjét promózta. Úgy néz ki, hogy a film körüli pr-kampány önmagában érdekesebb lett, mint maga a film.

McConaughey többéves szünet utáni visszatérése a nagyvászonra akkora mellélövés, hogy értékesebb időtöltés bármilyen dalt egymás után huszonnégyszer végigpörgetni, mint rászánni erre közel két és fél órát a moziban.

Andrew Patterson rendező (Határtalan éj) nagy oklahomai lokálpatrióta, ott él és dolgozik, producere volt több, az Oklahoma City Thunder kosárlabdacsapatnak készített kisfilmnek és reklámnak, második filmjében – amelynek írója, rendezője és producere egy személyben – pedig szintén a hazai terepet választotta. A mézkirály oklahomai kisemberek világában indít, ahol a McConaughey által játszott Amziah King amolyan helyi mindenes: méhész, bluegrass-zenész és egy kis közösség karizmatikus vezéralakja, aki a környék egyik legsikeresebb mézüzletét vezeti.

Ide érkezik vissza sok év után egykori nevelt lánya, Kateri (a 22 éves őslakos amerikai színésznő, Angelina LookingGlass), akit King újra a szárnyai alá vesz, és méhészkedni tanítja. Hamar kiderül, hogy a mézbiznisz nem is annyira ártalmatlan üzlet, rivális termelők és helyi kiskirályok lopják a mézet, és megpróbálják szabotálni a másikat. Így Amziah vállalkozása is veszélybe kerül, Kateri pedig egy tragédia után kénytelen lesz kezébe venni a dolgokat.

A mézkirály kedvesen, komótosan és ártalmatlanul kezdődik. Nyári meleg van, jó fej vidéki arcok Dr Peppert isznak, steakszendvicset esznek és egy parkolóban játszanak együtt vidám dalokat, amiket kifejezetten ehhez a filmhez írtak. Patterson sikeresen elhitette velem, hogy egy musicalt nézek, de az eleinte kínosnak ható éneklős betétek a végére megszépülnek, olyan látványosan esik szét körülöttük a film.

Matthew McConaughey közben egészen átszellemülve hozza a jólelkű, kissé testesebb, öreges ötvenest, és közben szinte elfelejtjük, hogy ő a Csillagok között és a True Detective híres színésze. Csak a jótét mézembert látjuk, akinek helyén van a szíve, és nem ítélkezik, befogadja a perifériára szorult figurákat, akiket bár kitaszított a társadalom, azért ott pislákol bennük az emberség.

A sokszor sótlan tatahumorral élő film megtehette volna, hogy ilyen közepes marad, és megáll egy slice-of-life sztori szintjén, ahol King méhészkedik, segít a közösségen, és akár többet is megtudunk erről a hivatásról vagy úgy általában a múltjáról. Mert azon az elhintett állításon kívül, hogy Amziah egy megtört férfi, aki elveszítette a feleségét, nem nagyon derül ki róla semmi. De Patterson inkább intrikához, vendettához és egybites akciófilmes izgalmakhoz nyúlt, ehhez a tragikomédiához pedig egy súlytalan főgonoszt (Dob McCoy, akit Kurt Russell alakít) és egy felejthető fiatal hőst (Angelina LookingGlass) talált.

Az elsőfilmes Angelina LookingGlassnek semmit sem hiszek el, nehéz szurkolni neki vagy úgy egyáltalán bármit érezni iránta. Olyan, mintha egy B kategóriás, élőszereplős Disney-film üres tokenfigurája lenne, akinek a motivációi egyáltalán nincsenek hangsúlyozva. Igazán esélyt sem kap arra Pattersontól, hogy életet leheljen Kateribe, és sajnos csúnya hazugság is lenne őt hősnek nevezni. Patterson egyik alaptézise, hogy senki sem egyértelműen jó vagy rossz, a film aztán ennek a gondolatnak az oltárán áldozza fel saját magát. Kateri ugyanis rájön, hogy a főgonoszt azért nem lehet lecsukni, mert a piszkos munkát mindig másokkal végezteti el, tehát semmilyen bűncselekményt nem lehet közvetlenül hozzá kötni.

Az abszurd megoldás erre az, hogy Kateri megmérgezi McCoy amúgy is haldokló feleségét, méghozzá a férfi illegális farmjáról származó méreggel, hogy a haláleset miatt induló nyomozás végére elég közel kerüljön a férfihoz. A film tehát lényegében azt próbálja elhitetni velünk, hogy belefér megölni egy haldokló, ártatlan nőt azért, hogy elkapják a férjét kaptárlopásért. Még pofátlanabb, hogy a történet a tett súlyával alig kezd valamit: Kateri továbblép, a rendőrök pedig nem gyilkost látnak benne, hanem szinte elismerően nyugtázzák, milyen leleményesen kapta el a simlis kiskirályt.

Ez az a pont, ahol Patterson már nem feszeget semmilyen morális határt, egyszerűen csak hülyére vesz minket.

A filmet egyedül McConaughey menti meg, ő az egyetlen szerethető dolog a méheken kívül, de váratlanul kicsekkol félúton, mintha nem tudták volna kifizetni a teljes gázsiját, de azért akartak egy sztárt rakni a poszterre. A mézkirály ezután veszi be a szerencsétlen jobbkanyart, majd eszét vesztve elindul a lejtőn. A forgatókönyv gyorsan széthullik, kapkodó műfajváltások, dramaturgiai ficamok és minden előkészítés nélkül érkező fordulatok váltják egymást.

Alapvetően értékelem, amikor valaki egy elsőre közönséges, hétköznapi jelenségből csinál filmet, lásd a zsenit, John Wilsont. Így őszintén érdekelt, Patterson hogy tud majd meggyőzni arról, hogy a méhészet érdekes, vagy hogy tényleg lehet izgulni azon, hogy valaki mézet lopkod a riválisától. A rendezőnek ez azonban csak laza keret, egy múló allegória, amibe takarózva összedobálhatott egy thrillert. És eljátszhatta benne az okoskodó költőt is, aki túlcsorduló pátosszal von párhuzamot egy tökéletesen szervezett méhcsalád és egy összetartó közösség működése között. Anélkül is értenénk, hogy Kateri a királynő és Amziah barátai a herék, hogy ezt bárki beleüvöltené az arcunkba.

A mézkirály minden elemében pénzkidobás és időpocsékolás, mintha McConaughey karrierjében is csak egy mellékküldetés lenne. A legnagyobb kár mégis az, hogy az elején felsejlik benne egy ígéretes film, amit Patterson végül mégsem akart leforgatni. Kezdetben édeskés, mint a méz, aztán egyre nehezebb lenyelni, majd a végére egyenesen rosszul leszek a sok cukortól. Pedig a méhek ennél sokkal szebb mesét érdemelnek.

A mézkirály szeptember 3-tól látható a magyar mozikban.