Így ad elő egy igazi rapper
A biztosra játszó Sziget egyik nagy hibája, hogy csak nagyon ritkán mernek rappereket rakni a nagyszínpadra, és csak elvétve hívnak meg olyan hiphopban uralkodó húzóneveket, akik kisebb európai rapfesztiválokon (lásd: a lengyelországi Clout, vagy a romániai Beach Please) százezreket mozgatnak meg. Pedig ezzel akár egy olyan rajongói vendégkört is be tudnának húzni, akiket azelőtt sosem láttak a fesztiválon. Ezt a merev hozzáállást sikerült megtörni azzal, hogy elhozták Skeptát, aki első magyarországi koncertjét adta pénteken.
A 43 éves, Mercury-díjas, ghánai bevándorló szülők gyerekeként született rappert Playboi Cartitól kezdve Drake-en át Kanye Westig generációk tisztelik a rapzenében, és ugyanígy elismert arc a divatban is. Saját márkája van Mains néven, visszatérő vendége a Met-gálának, jó kapcsolatot ápol olyan szupermodellekkel, mint Naomi Campbell, gyakran felbukkan a divathetek bemutatóinak első soraiban, nagykövete a Pumának és sikeres Nike-kollabot is jegyez.
DJ-ként és producerként kezdte, majd a grime műfaj keresztapjának tartott Wiley biztatására fogott mikrofont, miután a rendőrök elkobozták a lemezeit, majd 2005-ben testvérével, a grime másik úttörőjével, JME-vel megalapították a mára kultikus Boy Better Know kollektívát és kiadót a Meridian Crew nevű csapatból történő kiválás után. Maga a grime a kétezres évek eleji Londonból kinőtt, nyers és gyors, garage-t és jungle-t rappel ötvöző műfaj, ami elsősorban kalózrádiókon, klubokban és az underground színtéren terjedt.
Ráadásul a rapper úgy tudott releváns maradni, hogy 2019 óta nem adott ki szólóban nagylemezt, csak pár rövidebb projektet, egy kollabot Chippel és Young Adz-zel, egy másik EP-t ezután, majd Fred Againnel egy közös, elég nagy sikerű EP-t tavaly. Skepta így is friss, és semmiképp sem fáradt, miközben biztosra vehető, hogy a készülő lemezét nem fogja addig kiadni, amíg az tökéletes nem lesz. Különösen élőben nem fáradt el, ami üdítő például Kid Cudi félgőzös, már-már kínos tavalyi kóválygása után.
Bár néhány ponton azt lehetett érezni, hogy Skepta csak teljesíti a kötelezőt, amit ebben a korai idősávban lehet, azért végig dominált az elkötelezett hozzáállása a műfajhoz és úgy nagy általánosságban az előadóművészi működéshez.
A rapperek rappere, aki azért van a színpadon, hogy szövegeket daráljon, ne csak tátogjon, vagy táncoljon az alapjaira. Jön, feláll, és beleteszi, amit kell, mert ez a feladata egy igazi MC-nek.
Ezt főleg azután érthetjük meg, hogy utánanézünk Skepta történetének, ami a fokozatos építkezés és a türelmes, kitartó alkotás sikersztorija. Nála tulajdonképpen ugyanaz a működés tér vissza újra és újra, csak egyre nagyobb léptékben. A kétezres évek elején kalózrádiókban szereztek nevet maguknak a barátaival, mert a kommersz média nem nagyon foglalkozott velük, majd később azért építették fel a Boy Better Know-t, hogy ne legyenek kiszolgáltatva a nagy kiadóknak. Aztán Skepta rövid időre megpróbálkozott egy mainstreamebb hangzású zenei fordulattal, de a popos meghasonulást elkerülve végül visszatalált az origóhoz, a grime-hoz.
Itt ismét underground, alulról építkező logikához nyúlt: a That’s Not Me videója mindössze 80 fontból készült, a Shutdown körüli időszakban pedig már az internet és a közösségi média töltötte be azt a szerepet, amit egy évtizeddel korábban a kalózrádiók. Skepta felemelkedése így annak is a bizonyítéka, hogy egy szubkultúra saját rádióval, saját kiadóval, és végül saját online bázissal képes csúcsra jutni úgy, hogy megkerülik a hagyományos zeneipari sztenderdeket.
Abszolút megvan a bája és az energiája a punkos energiákkal pusztító tengerentúli trapnek, ahol a fő fókusz az, hogy felhergeld a dalod első dropjáig a szektaként szerveződő kiéhezett rajongóidat, akik készek az életüket adni, ha kinyílik egy pogókör. Skepta mégis a két világ közt manőverezve (lásd a visszatérő közreműködéseit például Playboi Cartival) megmaradt az eredeti receptnél, annál a hiphop-puristák által alapnak vett megközelítésnél, hogy ha rapper vagy, az első pillanattól az utolsóig mindent bele kell adnod a színpadon. Szarhatnál rá, mégis rappelned kell, mintha az életed múlna rajta.
Ha már szektaszerű működés, az azért mindenképp elképesztő, hogy Playboi Cartinak itt sem kellett lennie, a közönség máris tömegpszichózishoz hasonló katonás hadrendbe állt, amint megszólalt a Toxic az atlantai rapper tavalyi lemezéről, amiben Skepta csak közreműködő. Ősi, ösztönös rapper attitűd ide vagy oda, abban azért volt kis trehányság, hogy Skepta 6-7 perccel a kiírt kezdés után jelent meg, főleg azért, mert a végére kezdett kifutni az időből.
A koncert utolsó 15 perce így fura orosz rulett lett, a belengetett slágerek vagy megszólaltak, vagy csak elindult belőlük pár másodperc, aztán máris váltani kellett. Így a Papi Chulo is épp csak berobbant, már mentünk is tovább, és a Wizkiddel közös közönségkedvenc Energy sem tudott végig lemenni. Zárásként viszont pont befért a Victory Lap a Fred Againnel közös EP-ről, a tökéletes fináléra alkalmas elektronikus zúzda, amiről péntekig nem is sejtettem, hogy ekkora energiákat szabadíthat fel a húsdarálóba torlódó közönségben, ahová Pogány Induló és Ekhoe is becsatlakozott pogózni.
A legjobban talán az mutatja, hogy milyen stabil Skepta diszkográfiája, hogy közel sem csak az A$AP Rockyval közös, brit-amerikai tengelyt összehozó Praise The Lord megasláger tudta megmozgatni a tömeget. A Shutdown, a That's Not Me, vagy az It Ain't Safe simán akkora kultklasszikus banger zenék, hogy hasonló ovációt váltottak ki. A felsorolt dalok sikere meg ismét csak azt erősíti meg, hogy mennyire bombabiztos kiadvány a 2016-os Konnichiwa tíz év múltán is, amiről lazán elő lehetne venni féltucat olyan zenét, amik ugyanúgy ülnek élőben, mint lemezen, és egy kicsit sem fogott rajtuk az idő.
Az, mondjuk, mindenképp bűn, hogy a kulcsdalnak számító Man viszont valahogy kimaradt a meglepetésszerű setlistből, viszont volt több bátor húzás, előkerült például a Nasty, ami egy másik rivális brit rappernek, Devilmannek címzett beefdal régről. Kísérleti elegyét kaptuk így a klubos-slágeres daloknak (gondolok itt például a Cops & Robbersre) és az olyan rejtett kincseknek, mint az alulértékelt Text Me Back szintén a Konnichiwáról.
Skeptán azt is látni lehetett, hogy nem sértődött be, hogy egy kevésbé edzett és elkötelezett közönséget kapott, még ki is emelte, hogy izgalmas a „newcomer” arcokat megszólítani, akik sosem hallották őt élőben azelőtt. Nem feszült azon sem, hogy „make some noise”-szerű bevett rigmusokkal próbáljon bárkit feltüzelni, viszont többször is üdvözölte a Boy Better Know-pólóban ugráló keményvonalas rajongókat.
A nagy egészet nézve ez a koncert inkább egy szűkebb rajongói kör nagy ünnepe volt, mintsem a komplett fesztiválozókat behúzó élmény. Különösen nem az első pár sorba merev szoborként campelő Bring Me The Horizon-rajongókat nem sikerült meggyőzni, akik előre befoglalták a helyüket a több mint két óra múlva kezdődő koncertre, és szúrós szemmel néztek azokra, akik el merték veszíteni a fejüket Skeptán. De ez nem számított semmit, és ha csak egy órára is, de előre le voltak osztva a lapok: itt most a rapzene és a grime győzött.
