A Twenty One Pilots bombabiztos fesztiválreceptje a Szigeten is működött

Az ősrajongóktól azt hallom, hogy nagyon jó dolog most új Twenty One Pilots rajongónak lenni: az ohiói duó, Tyler Joseph és Josh Dun, akiket igazán senki nem tud egyetlen műfajba besorolni, másfél év alatt két új albumot adott ki, és körbeturnézta a fél világot, ráadásul még egy koncertfilmmel is kijöttek, aminek a hanganyagát külön is kiadták. Állítólag általában nem ilyen aktívak, amit először igazolni is látszott, hogy a turné után rögtön bejelentették, most egy kicsit elmennek pihenni. Ez persze nem meglepetés annak fényében, hogy Dunnak nemrég megszületett az első gyereke. Sokáig nem tartott a pihenés, idén nyáron úgy döntöttek, fesztiváljárásba kezdenek, aminek szerencsére az egyik állomása az utolsó pillanatban megmentett Sziget lett.

A Twenty One Pilots először 2015-ben robbant be a köztudatba Blurryface című albumával, amiről két dalt biztosan még az is ismer, aki amúgy nem ismeri a bandát. Ilyen dal a Stressed Out és a Ride, de ebből az időszakból való a Heathens is, amit a Suicide Squad – Öngyilkos osztag című filmhez csináltak. A duó most a nyolcadik stúdióalbumánál jár, és akadnak még olyan dalaik, amiket rongyosra játszott a rádió, vagy biztosan mindenkinek feldobott a Spotify egy-egy random lejátszási listája: a Tear in My Heart, a Level of Concern, a Shy Away vagy a Chlorine ismerős lehet, és egy időben a Hometownnal is tele volt a TikTok. Viszont igazi pick me girlként azt kell írnom, a legjobb dalaik nem azok, amiket mindenki ismer.

A banda legújabb, 2019 utáni szigetes fellépése olyan volt, mint a legutóbbi Clancy turné egy kicsit kibelezett, de még mindig csodálatos verziója, a szigetes koncerthez képest csodálatos látványvilággal és hangulattal – igaz, kicsit biztosan elfogult vagyok, mert a turné két állomásán, Barcelonában és Manchesterben is láttam őket. Tyler és Josh most sem kímélték a színpadot, a pirotechnikával és a fénytechnikával sem spóroltak, és rendre megmozgatták a közönséget. A rajongóknak igazi csemegéket is tartogatott a show, hallhattuk például a City Walls lassú verzióját, vagy a Stolen Dance és a Seven Nation Army kicsit átdolgozott változatát is.

Ahogy az minden koncerten megszokott, Tyler és Josh megint másztak, egyikük a színpad színházi bal oldalán a szigetes állványon dobolt egy ideig, másikuk pedig a színpaddal szemben kúszott fel az egyik emelvényre. Ez bevett szokás a bandánál, a leghíresebb ilyen húzásuk az, amikor Tyler a Car Radio alatt „eltűnik”, majd feltűnik egy jellemzően nagyon magas objektumon. Ezúttal a Car Radio sajnos elmaradt, a mászás viszont nem, a közönség legnagyobb örömére.

Amikor valaki megkérdezi tőlem, hogy milyen zenét játszik a Twenty One Pilots, mindig azt válaszolom, hogy mindent, mert egyébként tényleg lehetetlen bekategorizálni őket egy műfajba. Az olyan poposabb daloktól, mint a Trees, a rockos Next Semesteren és Jumpsuiton át a rapbetétekre épülő Migraine-nel vagy Car Radióval a kicsit reggae-s Ride és a lassú, melodikus Paladin Strait vagy The Line mellett egészen a folkos House of Goldig gyakorlatilag mindent érintenek. A dalszövegeik jelentős része metaforákon keresztül a mentális problémákkal való megküzdésről szól, ezért a rajongótáboruk nagy része mélyen kapcsolódik hozzájuk lelkileg is. És persze az sem utolsó, hogy nagyon látványos, energikus koncerteket adnak – én is egy ilyenen szerettem meg őket teljesen véletlenül tavaly tavasszal úgy, hogy korábban nem is voltam oda különösebben az ismertebb dalaikért. Ilyen szempontból a Szigeten sem okoztak csalódást.

A banda már a Blurryface című stúdióalbumánál elindított egy történetet, amit a legutolsó albumukig, a Breachig vezettek végig. 2018. április 21-én egy rajongó talált a banda webáruházának a Vessel című albumhoz tartozó részén egy GIF-be rejtett URL-t, ami egy weboldalra vezette. Ezen kódokat és figyelmeztetéseket talált, amikről később kiderült, hogy az egész lore alapjait képezik. Aztán rajongók még ugyanabban az évben, a Trench album megjelenése előtt hónapokkal egy Clancy nevű személy leveleire is rábukkantak a neten, amik az első információt tartalmazták Trenchről, Demáról és a püspökökről.

A csepegtetett információkból, videoklipekből és nyilatkozatokból lassan kirajzolódott egy egész mitológia, a történet középpontjában Dema városa áll, amelyet püspökök uralnak, velük szemben pedig lázadók harcolnak a szabadságért. A történet egyik főszereplője Clancy, aki megpróbálja kiszabadítani a város elnyomott lakóit. A későbbi videoklipek egyre tovább vitték ezt a történetszálat, amely végül a Breach című dalhoz készült, csaknem tízperces videóban kapott lezárást.

Addigra azonban a rajongók már milliónyi elméletet gyártottak a történet lehetséges folytatásáról és befejezéséről: a koncertekre piros vagy sárga ragasztószalaggal érkeztek, jelezve, hogy a lázadók vagy a püspökök oldalán állnak, és a fellépések közben is folyamatosan keresték a jeleket arról, merre tart a történet. Tyler Joseph és Josh Dun pedig tudatosan rájátszottak erre a rajongói lelkesedésre, és az albumok köré fokozatosan egy valódi, közösen épített mitológiát húztak fel. A Szigeten is lehetett ennek nyomát látni, a rajongók rögtön megismerték a hasonszőrű társaikat a ruháikra ragasztott sárga vagy piros szalagokról.

Ez a mítoszépítés viszont nem azt jelenti, hogy maguk az albumok és a dalok nem állják meg a helyüket. Mindegyik album egy kicsit más-más stílus, más zenei stílus dominál rajtuk, ezért minden rajongónak van abszolút kedvence. Aki pedig friss rajongó, annak szerencséje van, mert majdnem 7 órányi zenét hallgathat loopon heteken keresztül, ha fel szeretne zárkózni a régiekhez.

A szigetes koncerten is feltűnt némi lore-hoz kapcsolódó látványelem, egy kicsit felültetve a banda sztorijával ismerős nézőket a nosztalgiavonatra: láthattuk a fáklyahordót és Clancyt is, ahogy leveszi a lázadókat jelképező dzsekijét. De pont annyi ehhez kapcsolódó motívum került csak be a show-ba, hogy az élvezhető maradjon azoknak is, akik nem ismerik a háttértörténetet, de közben a rajongókat is kiszolgálja.

A duó egyébként tökéletesen navigált a rajongók és az őket nem annyira ismerő közönség tagjai között. Pontosan annyi ismert dalt játszottak, mint amennyi kevésbé népszerűt, és az átdolgozások is inkább azoknak kedveztek, akik nem a banda miatt érkeztek a Sziget szerdai napjára. Egy ilyen koncertet mindig nehéz lehozni, rengeteg rajongó utazik a bandával, de sokan csak a Szigeten látják őket. Ők egyszerűen egy jó műsort akartak látni a szerdai headlinertől.

Ha egy valamit kellene kritizálnom a koncerttel kapcsolatban, az pontosan ez lenne. A Twenty One Pilots kialakított egy bombabiztos stratégiát a fesztiválos probléma megoldására, ami azzal jár együtt, hogy a fesztiválos szettjeik nagyjából egy kaptafára készülnek. Aki ismeri őket, az pontosan tudta, mire számítson, egy jól felépített koncertre meglepetések nélkül.

A látványra viszont senki nem panaszkodhatott, tűzsorok, tűzijátékok és aprólékosan felépített fényjáték várta az érdeklődőket. A színpadi dizájn nagy részét átültették a legutóbbi turnéból, láthattuk a felturbózott Heathenst, a halálfejes maszkban előadott Doubtot, és előkerültek a dobok is a záródalnál, a Treesnél. De mindezt úgy sikerült összehozni, hogy azoknak is élvezhető legyen, akik nem tudják ezeknek a motívumoknak a jelentését.

A Twenty One Pilots egyébként pont ebben igazán jó. Azoknak is komoly koncertélményt nyújt, akik nem rajongók, egyszerre szolgálja ki azokat, akik miattuk érkeztek a fesztiválra, és azokat, akik éppen csak odatévedtek a koncertre.