Papának annyi mondanivalója van, mégsem ismeri el a zeneipar
2026. július 12-én Steven Patrick Morrissey újra koncertet adott Budapesten. Ezúttal nem sértődött be semmin, nem mondta le, nem késett, nem volt túl álmos, tényleg fellépett, és ez már önmagában jó hír. Pedig a kultikus Smiths zenekar egykori alapító-frontembere nagy koncertlemondó hírében áll, változó, hogy épp halálos fenyegetések, logisztikai okok, vagy az adott helyszínen húst árusító étterem miatt. A csepeli Barba Negrában most szó sem volt ilyesmiről, a korábbi Petőfi csarnokos és millenárisos fellépései után harmadik alkalommal itt tért vissza. Félgőzzel és komótosan ugyan, de megjelent.
A 67 éves Morrissey – vagy ahogy a rajongói hívják, Moz – volt már minden: korszakos ikon, minta Supreme-pólón, kutya láncon (vagyis hát az pont nem, épp azt a kijelentést emelte 2020-as lemeze címébe), és hontalan rockzenész, tekintve, hogy évekig nem volt kiadó, ami megjelentette volna a zenéit. „Morrissey-rajongónak lenni – akár már nem vagyunk azok, akár még mindig azok vagyunk – soha nem volt könnyű” – írta a Pitchfork újságírója nemrég.
A keményvonalas vegetáriánus énekes híresen nehéz természetű, konfrontatív és sértődős alak. Pár éve a Simpson család alkotóira rágott be nagyon, több évtizede van már a kultúrharc középpontjában – illetve eltörlésközeli állapotban – megkérdőjelezhető kijelentései miatt. Az állatok jogaiért harcosan kampányoló, és az amerikai állatvédő szervezettel, a PETA-val is szorosan együttműködő énekes több korábbi kijelentését bevándorlásellenesnek vagy idegengyűlölőnek tartották, például amikor éltette a brexitet vagy nyíltan ecsetelte a „britség elvesztését”. De többször vádolták rasszizmussal is, köztük akkor, amikor a kínaikat „alfajnak” nevezte, máskor London pakisztáni származású polgármesterének, Sadiq Khannak az akcentusán viccelődött.
A nemzetközi közönségéből többeknek az volt a töréspont, amikor 2018-ban bevédte a For Britain Movement nevű radikális jobboldali pártot, mondván, hogy a mozgalom nem rasszista és nem fasiszta, Anglia pedig az angoloké. A zenész rendre tagadja az ellene irányuló vádakat arra hivatkozva, hogy félremagyarázzák a gondolatait, vagy csak provokálni szeretne. Érintőlegesen bár, de ennek a hullámnak a része Moz évtizedes harca a kiadókkal is.
„Mint tudjátok, már senki sem fogja kiadni a zenéimet. Mégpedig azért, mert a szólásszabadság egyik legfőbb képviselője vagyok. [A szólásszabadság] Angliában mára bűncselekménnyé vált. Angliában nem lehet szabadon beszélni. Ha nem hisztek nekem, menjetek oda. Ha véleményt nyilvánítotok, börtönbe kerültök. Nagyon-nagyon nehéz a helyzet” – mondta 2024-ben. Aztán nem lett igaza, jött a Sire Records kiadó, és náluk jelent meg idén március 6-án a Make-Up is a Lie, az első Morrissey-lemez 2020 óta.
Akárhányszor az ír származású Morrissey élő fellépéseit vagy klipjeit néztem, az járt a fejemben, hogy ez az ember egy kiállhatatlan ripacs, egy esendő, komplikált primadonna, de legalább ennyire szerethető, túlcsorduló lélek, és korszakos zenész egyszerre. Más zenésztársaihoz képest a maga generációjából talán eggyel nehezebb nagy rockzenei macsóként tekinteni rá, mindig volt valami sutaság a kisfiús karakterében, ami miatt egykor épp annyira megkedvelték őt. Így a hetven felé közelítve már ott van benne a bugris, bolondos bácsi is, elég ha ránézünk a Make-Up is a Lie komikus borítójára, ami még így is jobb, mint a 2004-es gengszterkorszaka. Moz az előbbi albummal érkezett Budapestre (a bakelitet egészen pofátlanul 70 ezer forintért árulták a helyszínen), a 20 dalos setlist gerincét is ezek a dalok adták, de 5-6 The Smiths-dalt is beékeltek az új számok közé.
Este fél 8-tól egy úgynevezett pre-show videót, vagyis egy koncert előtti felvételt ígértek az eseményben, ami miatt direkt korán érkeztem a helyszínre, de ez végül kimerült egy válogatásban más előadók régi klipjeiből, slágereiből és videóiból, pedig naivan azt gondoltam, hogy az új lemezről lesz szó, esetleg Morrissey dob le valami újabb meredek állítást. Végül amikor színpadra lépett, ezek a nagy mondatok megálltak abban a fáradtra járatott frázisban, hogy „Hi Hungary, I'm hungry”. Ez önmagában meg is határozhatta volna a koncert alaphangját, de az énekes szerencsére a továbbiakban távol maradt a szóviccektől, inkább a kitaszítottságáról beszélt.
Volt ebben a koncertben valami öreges, de időtlen báj, miközben mégis dinamikusan pörgették egymás után a dalokat, és mindegyiket feszesre húzták. Sőt, rövidítettek is rajtuk, kalandozós dzsemmelések, nagy zenekari bravúrok nélkül ment le biztonságosan a másfél óra. Az minimum borítékolható volt, hogy Moz utalni fog valahogy az ellene irányuló eltörlési kísérletekre és a meg nem értettségére. Az első súlytalan sztori után érkező gondolattal be is állt a dramaturgia, minden nagyjából 3 percesre húzott szám után jött egy monológ, vagy ahogy ő mondta „egy érdekes sztori”.
Hol arról, hogy egyszer már meghalt, aztán újjászületett, aztán meghalt, aztán megint újjászületett (ez a botrányok utáni felállás allegóriája lenne?), hol arról, hogy a budapestiek kedvesek voltak vele, de senki nem hívta meg egy italra. A legemlékezetesebb kiszólás mindenképp az volt, amikor Morrissey arról kezdett beszélni,
hogy a legtöbb dalszerzőnek nincs mondanivalója, mégis elhalmozzák őket Grammy-díjakkal, bezzeg neki rengeteg mondanivalója van, a zeneipar mégsem ismeri el őt.
Ezt aztán elütötte azzal, hogy csak viccel, majd sírást imitáló, gügyögő hangon azt mondta, hogy „I'm dying now”. Nem új ez tőle, korábban azért fújta le az egyik stockholmi koncertjét, mert szerinte zéró támogatást kap a zeneipartól. Az énekes szereti mártírszerepbe helyezni magát, és ezt most is megkaptuk, de pont akkora adagban, ami jól szemlélteti a habitusát egy laikusnak is, de még épp nem csap át elviselhetetlenbe.
Mert az este inkább a dalokon volt a fókusz, Morrissey nem mozgott már annyit, mint újkorában, de tisztes tempóban, minimális koreográfiával villantott fel darabokat az életműből az új szerzeményektől (Zoom Zoom the Little Boy, Kerching Kerching, Notre-Dame, a címadó Make-Up Is a Lie, The Monsters of Pig Alley) a régebbi szólódalokig (Billy Budd, mint nyitány, First of the Gang to Die, Suedehead, Irish Blood, English Heart). Később közölte azt is, hogy ostoba időket élünk, de ezzel megállt a rantvonat. „Minden kesergése mögött egyfajta humor van, és ezt sokan nem értik” – értelmezte a Moz-jelenséget az egyik italra várakozó mögöttem, hozzátéve, hogy sok fellépésén járt már, és külföldön sokkal többen voltak szerinte mindig.
A félházas koncert látszólag így is nagy ünnep volt a negyven feletti generációnak, mint egy laza vasárnap esti összejövetel, ahol senki nem hozza a maximumot, de nem is kell nekik, mert a nosztalgikus, andalgó komfort és a közös, otthonos élvezet mindent felülír. Ez a dölöngélős, mélázós hangulat átragadt a huszonévesekre is a tömegben, a Smiths-daloknál viszont rendre mindenki felélénkült, egyedül a szívfacsaró I Know It's Over vesztett célt talán, pedig az egyik legjobb ballada a manchesteri zenekar történetében.
Moz és az amerikai, olasz és kolumbiai hangszeresekből álló zenekara az Irish Blood, English Heartnál (kapcsolhatunk, hogy Morrissey-től sosem állt távol a nemzeti érzelem) mert megőrülni igazán, ennek a dalnak a feltűnő karcossága mutatott rá igazán, hogy előtte mennyire nem engedték el a gyeplőt, és eddig inkább a biztosra játszottak. Akárhogy is, egyszer élőben minimum kötelező látni ezt az embert annak, aki valaha hallgatott Smiths-t, már csak azért is, hogy megbizonyosodjunk róla, hogy
Morrissey teátrális hangja egy cseppet sem fakult az évek alatt, és még mindig ugyanazzal a tisztasággal énekli a 40 évvel ezelőtti slágereit.
Ha már Smiths-dalok, a zenész meglepően hamar előrántotta a How Soon Is Now?-t, miközben mögötte valamiért Bruce Lee játszott a kezeivel hipnotikusan egy végtelenségig ismétlődő gifként. Morrissey-nek a Smiths óta szokása volt mindennapi embereket, mindennapi fotókat és múltszázadi figurákat borítókra tenni, most pedig mintha ezt az elvet követték volna váltakozó, véletlenszerű minőségben.
Nagy showelemeknek nem volt hely, vizuálként gyakorlatlilag végig gifek pörögtek a háta mögött egyszer színészekről régi, fekete-fehér filmekből, önmagáról, egyszer pedig a 2020-ban elhunyt anyukájáról. Magyarázat amúgy sosem járt a vizuálok mellé, sem kiírva, sem Moz által, így azért igényelt egy gyors Reddit-keresést, hogy tényleg a halott anyja duplikált portréja világít-e az I Know It's Over közben, amiben őt is megemlíti.
Az idén kiadott Notre-Dame után piros háttéren óriási betűkkel villant fel a dalban is elhangzó „Silence”, vagyis „Csend” felirat. Más magasztos, rejtett üzenet nem járt a hallgatóknak, utóbbival pedig tippre az őt elhallgattatókra akart utalni. A fel-fellobbanó energiák ellenére kedves, nyugdíjas tempó uralta a koncertet, Morrissey sem tépte le magáról a pólót olyan elánnal, mint régen, csupán levette, megtörülközött benne, majd bedobta a közönségébe, előtte pedig minden zenekari tag kimondta magyarul, hogy köszönöm, ezzel hálát adva a rajongóknak.
Morrissey egy túlzó, végletekig romantikus alkat, aki évtizedek óta arról ír, hogy csak szeretve akar lenni, elvégre ő is ember, nem akar magányosan meghalni, és látni akarja végül azt a fiút boldogan, aki ő maga. Nem tudom, hol tart most ebben a folyamatban, de enélkül az alapélmény nélkül nem lenne ugyanaz sem ő, sem a Smiths, sem az a nagy adag pátosz, ami velük egy csomagban jár. Talán nem véletlen, hogy az énekes végül ilyen hevesen hálálkodott a tömegnek: mint mondta, „egészen az utolsó idegösszeroppanásáig” szeretni fogja őket, szóval ne hagyják el őt.
Ha a zeneipar így is tett, ezek az emberek biztosan nem fogják.
