Nyolcvanéves Sylvester Stallone, aki a makacsságának köszönheti, hogy Hollywood egyik legnagyobb sztárja lett

Kevés hollywoodi színész története illik annyira a saját filmjeihez, mint Sylvester Stallonéé. Évtizedeken át olyan embereket játszott, akik újra és újra felálltak a padlóról, de valójában ugyanezt csinálta a saját életében is. Mire világsztár lett, már túl volt egy nehéz gyerekkoron, rengeteg visszautasításon, hajléktalansághoz közeli szegénységen és olyan döntéseken, amikről mindenki azt gondolta, hogy teljes őrültségek.

Könnyen lehet, hogy egyik legendás karaktere sem születik meg, ha Stallone életében csak egyetlen ponton másképp dönt. Maga is gyakran mondta, hogy a sorsa már a születése pillanatában eldőlt. Amikor megszületett, az orvosok rossz fogót használtak, így megsértették az egyik arcidegét, emiatt arca bal oldala részlegesen lebénult. Ez okozza a mai napig jellegzetes féloldalas mosolyát, kissé elmosódott beszédét és azt a furcsa mimikát, ami később a védjegyévé vált.

Gyerekként ezért kegyetlenül csúfolták. Évtizedekkel később azt mondta, hogy hamar rájött, hogy két lehetősége van: vagy egész életében szégyelli magát, vagy elfogadja, hogy más, mint a többiek. Saját maga elfogadásához nem sok segítséget kapott otthonról. Szülei kapcsolata katasztrofális volt, állandó veszekedések között nőtt fel, végül el is váltak. Az első éveit részben nevelőszülőknél töltötte, később édesanyjához került Philadelphiába. Rossz tanuló volt, folyton bajba keveredett, több iskolából is kirúgták. Egy interjúban egyszer felidézte, hogy

általános iskolai tanárai megszavazták: belőle lesz a legnagyobb eséllyel villamosszékbe kerülő bűnöző.

A helyzeten az sem segített, hogy állandó kisebbrendűségi érzése volt. Nemcsak az arca miatt érezte magát kívülállónak, hanem azért is, mert úgy gondolta, semmiben sem különösebben tehetséges. Egyetlen helyen érezte úgy, hogy képes irányítani a saját életét: az edzőteremben. Tinédzserként beleszeretett a testépítésbe, és később azt mondta, a súlyzók között tanulta meg először, hogy a kitartás gyakran többet ér, mint a veleszületett tehetség. Ez lett később szinte minden filmjének központi gondolata.

Édesanyja végül Svájcba küldte bentlakásos iskolába, itt kezdett először komolyabban érdeklődni a színészet iránt. Innen vezetett az útja a Miami Egyetem dráma szakára, de diplomát már nem szerzett. Sokkal jobban vonzotta New York, úgy érezte, ott végre valóra válhat az álma. Csakhogy New Yorkban gyorsan kiderült, hogy Hollywood romantikus sikertörténetei nem rá lettek szabva. Castingról castingra járt, de szinte mindenhol ugyanazt hallotta: túl furcsán beszél, furcsa az arca, nem klasszikus főszereplő. Senki sem tudta eldönteni, hová lehetne besorolni. A legtöbben egyszerűen nemet mondtak.

Közben elfogyott a pénze. Dolgozott mozijegyszedőként, de kirúgták, miután jegyeket próbált továbbadni. Tisztította a Central Park állatkertjében az oroszlánok ketreceit, vállalt alkalmi fizikai munkákat, takarított, költöztetett, bármit elvállalt, amivel néhány dollárt kereshetett. Volt olyan időszak, amikor New York-i buszpályaudvarokon aludt, mert lakásra már nem futotta. Később úgy emlékezett vissza, hogy ekkor két választása maradt: vagy éhen hal, vagy olyan munkát vállal, amilyet addig elképzelni sem tudott. Így került egy alacsony költségvetésű erotikus filmbe, a The Party at Kitty and Stud’s című produkcióba.

A Rocky sikere után ezt természetesen mindenhol Stallone első filmjeként reklámozták, ő ezt soha nem próbálta letagadni, inkább nyíltan beszélt róla. Azt mondta, annyira kétségbeesett helyzetben volt, hogy választania kellett: vagy szerepel a filmben, vagy kirabol valakit. Végül az előbbit választotta. Később sokan kinevették ezért, de ő mindig úgy tekintett rá, mint az egyik olyan döntésre, ami nélkül talán nem érte volna meg a következő hetet sem. Nem ez volt azonban élete legfájdalmasabb pillanata. Sokkal rosszabbul viselte, amikor kénytelen volt eladni szeretett bullmasztiffját, Butkust.

Egy időben annyira rosszul ment neki, hogy nem volt pénze kutyaeledelre. Egy italbolt előtt 40 dollárért vált meg tőle, és évekkel később is úgy beszélt erről, mint élete egyik legszomorúbb napjáról. A történet szerencsére nem itt ért véget. Amikor végre pénzhez jutott, napokon át kereste az új gazdát, végül 15 ezer dollárért vásárolta vissza a kutyát. Egyetlen percig sem bánta, hogy ennyit fizetett érte. Butkus később a Rockyban is szerepelt. A színész élete 1975 márciusában ért fordulóponthoz, amikor Stallone megnézte Muhammad Ali és Chuck Wepner mérkőzését. Mindenki biztosra vette Ali győzelmét, Wepnert pedig afféle statisztának tekintették, aki néhány menet után összeomlik.

Ehhez képest végigállta a meccset, sőt egyszer padlóra is küldte a világ legjobb bokszolóját. Stallonét nem az érdekelte, hogy végül Ali nyert. Hanem az, hogy egy teljesen esélytelen ember képes volt megmutatni, néha már az is győzelem, ha valaki nem adja fel. Hazament, bezárkózott a lakásába, és szinte megállás nélkül írni kezdett. Alig evett, alig aludt, három nap alatt elkészült a Rocky első változatával. Körülbelül kilencven oldal lett. Később úgy fogalmazott, mintha nem is ő írta volna, hanem csak lejegyezte volna azt a történetet, ami már régóta ott volt a fejében. A forgatókönyv azonnal felkeltette a stúdiók érdeklődését. Egyetlen problémájuk volt vele: nem Stallonét akarták Rocky szerepére. Robert Redford, Burt Reynolds vagy James Caan neve is felmerült a szerepre, a fiatal, ismeretlen írót pedig egyszerűen ki akarták fizetni.

Az ajánlatok végül négyszázezer dollár környékére emelkedtek. Ez akkoriban felfoghatatlan összeg volt valakinek, aki korábban még buszpályaudvaron aludt. Ő azonban nemet mondott. Újra és újra. A producerek értetlenül álltak a dolog előtt. Miért utasít vissza valaki egy vagyont? Stallone viszont pontosan tudta, hogy ha most eladja a forgatókönyvet, egész életében abból fog élni, hogy egyszer írt egy jó történetet. Ő viszont nem író akart lenni, hanem színész. Végül beleegyezett, hogy a négyszázezer dollár helyett nagyjából huszonötezer dollárt kapjon, cserébe viszont ő játszhatta Rocky Balboát. Hollywoodban ma is ezt tartják minden idők egyik legjobb karrierdöntésének.

Elvis felhívta Rockyt

A Rocky 1976 végén került a mozikba, és minden várakozást felülmúlt. A nagyjából egymillió dollárból készült film világszerte több mint 220 millió dollárt termelt, tíz Oscar-díjra jelölték, végül hármat nyert, köztük a legjobb film díját is. Stallone egyszerre kapott Oscar-jelölést legjobb férfi főszereplőként és legjobb eredeti forgatókönyvíróként, amire korábban csak kevesen voltak képesek. A siker után egyszer csak olyan emberek keresték, akikről korábban álmodni sem mert. Az egyik levél Svájcból érkezett, a feladó Charlie Chaplin volt. A filmtörténet egyik legnagyobb alakja azt írta neki, hogy a Rocky emlékeztette saját kisemberfiguráira, és meghívta magához. Stallone azonban halogatta az utazást. Azt hitte, ráér.

Chaplin nem sokkal később meghalt, így soha nem találkoztak, de így is a Rocky volt az utolsó film, amit a színész megnézett. Stallone ezt a mai napig élete egyik legnagyobb elszalasztott lehetőségének tartja. Nem sokkal később újabb levél érkezett, ezúttal Frank Caprától, Az élet csodaszép legendás rendezőjétől. Stallone csalódott volt, hogy nem ő nyerte a legjobb férfi főszereplő Oscarját. Capra azonban egészen máshogy látta. Azt írta neki, hogy Rocky karakteréhez valójában sokkal jobban illik a vereség, mint a győzelem. Ha Rocky mindig nyerne, már nem Rocky lenne. A legkülönösebb megkeresés azonban telefonon érkezett. A vonal másik végén Elvis Presley volt. A rock and roll legenda meghívta Memphisbe, hogy együtt nézzék meg a Rockyt. Stallone annyira zavarba jött, hogy végül soha nem ment el. Évtizedekkel később is azt mondta, kevés dolgot bánt annyira az életében, mint azt, hogy erre a meghívásra nemet mondott.

A Rocky nemcsak filmsztárt csinált belőle, hanem olyan alkotót is, aki hirtelen teljes kreatív szabadságot kapott. Stallone nem elégedett meg azzal, hogy főszereplő legyen. Egyre nagyobb beleszólást kért a folytatásokba, írni, majd rendezni kezdett. A Rocky II.-től kezdve a sorozat gyakorlatilag az ő személyes ügyévé vált. Miközben a világ bokszfilmként beszélt róla, ő mindig azt mondta, hogy ezek valójában nem a bunyóról szólnak, hanem arról, hogyan próbál egy átlagos ember méltósággal helytállni akkor is, amikor mindenki leírta.

Néhány évvel később újabb legendás figurát teremtett. Az 1982-es
Rambo – Első vér (First Blood) főhőse, John Rambo elsőre egészen más volt, mint amilyennek később a popkultúra megőrizte. Nem egy szinte elpusztíthatatlan akcióhős, hanem egy megtört vietnámi veterán, aki képtelen visszailleszkedni a civil életbe. Stallone jelentősen átírta a forgatókönyvet, több jelenetet is kidobott, és ragaszkodott hozzá, hogy Rambo ne beszéljen sokat, inkább a tekintete árulja el, milyen traumákat cipel. Az első film végén elhangzó monológ, amiben a háborúból hazatérő katonák kiszolgáltatottságáról beszél, ma is a sorozat egyik legerősebb jelenete.

Csak a folytatások változtatták Rambót a nyolcvanas évek egyik legismertebb akcióikonjává, aki egyedül egész hadseregeket képes legyőzni. Rocky és Rambo együtt olyan párost alkottak, amihez foghatót kevés színész mondhat magáénak. Az egyik a kitartás jelképe lett, a másik a korszak akciófilmjeinek megtestesítője. Stallone egyszerre testesítette meg az amerikai álmot és az amerikai erőt, ezért a nyolcvanas években gyakorlatilag nem volt nála nagyobb akciófilmsztár.

Rockyn innen

A Rambo sikere után kezdődött Hollywood egyik legismertebb rivalizálása is. Arnold Schwarzenegger és Stallone éveken át nemcsak a mozipénztáraknál versenyzett egymással, hanem a kulisszák mögött is. Mindketten ugyanazokra a szerepekre pályáztak, ugyanazokat a rekordokat akarták megdönteni, és ugyanazt a közönséget próbálták meghódítani. Schwarzenegger később nevetve mesélte, hogy néha tudatos pszichológiai hadviselést folytattak. Előfordult, hogy valamelyikük úgy tett, mintha nagyon érdekelné egy gyenge forgatókönyv, csak azért, hogy a másik lecsapjon rá.

A pletykák szerint ilyen volt például az Állj, vagy lő a mamám! is, amit Stallone csak azért vállalt el, mert Schwarzenegger elhitette vele, hogy akarja a szerepet.

Stallone utólag maga is elismerte, hogy néhány rossz filmje azért született meg, mert versengtek Schwarzeneggerrel.

A rivalizálás idővel barátsággá alakult. Ma már rendszeresen viccelődnek azon, hogy fiatalon egymást próbálták legyőzni, most pedig inkább együtt nosztalgiáznak, milyen volt akcióhősként uralni a mozikat. Stallone egyszer azt mondta, Schwarzenegger nélkül valószínűleg nem dolgozott volna ennyit, mert mindig kellett valaki, aki miatt még egy kicsit többet akart bizonyítani.

A bizonyítási vágy néha veszélyes méreteket öltött. A Rocky negyedik részének a forgatásán például Stallone azt kérte Dolph Lundgrentől, hogy a bunyójelenetekben ne fogja vissza magát. A svéd színész eleinte óvatos volt, de Stallone addig győzködte, amíg valóban teljes erőből ütni kezdte. Egy ütés olyan szerencsétlenül találta el a mellkasát, hogy Stallone szíve megduzzadt, a vérnyomása veszélyesen megemelkedett, és helikopterrel kellett kórházba szállítani. Négy napot töltött intenzív osztályon. Később nevetve úgy fogalmazott, hogy nem Lundgren akarta megölni, hanem ő maga provokálta ki a verést.

Nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor saját makacssága sodorta bajba. Pályafutása során számtalan kaszkadőrjelenetet maga hajtott végre, emiatt több nagyobb nyak-, váll- és hátműtéten is átesett.

Az utóbbi években gyakran viccelődik azzal, hogy ma már nagyobb erőpróba felállni egy kempingszékből, mint harminc éve leugrani egy szikláról. Ebben van némi túlzás, de jól mutatja, hogy manapság már sokkal inkább öniróniával tekint saját akcióhősmúltjára. A nyolcvanas évek végére Stallone szinte érinthetetlennek tűnt. Jöttek egymás után a Cobra, a Tango és Cash, a Függő játszma, A pusztító és más kasszasikerek. Ugyanakkor sok kritikus szemében ekkor már egyre inkább csak egy izmos akciósztár volt, aki ugyanazt a szerepet játssza újra és újra. Stallonét ez láthatóan zavarta. Mindig szeretett volna valódi színésznek is számítani, csak éppen a közönség leginkább akkor fizetett a jegyért, amikor gépfegyverrel vagy bokszkesztyűben látta.

Kevesen tudják, hogy a nyolcvanas évek elején még az is felmerült, hogy ő rendezheti A Keresztapa harmadik részét. A tárgyalások végül nem vezettek eredményre, de jól mutatták, hogy Hollywoodban nemcsak színészként, hanem rendezőként is komolyan számoltak vele. A Rocky-filmekkel ugyanis bebizonyította, hogy nem csupán kamera előtt működik jól. A kilencvenes évek azonban kijózanító időszakot hoztak. Több nagy költségvetésű filmje megbukott, az akciófilmek is elkezdtek átalakulni, és sokan úgy gondolták, Stallone ideje lejárt. De ő nem akarta könnyen adni magát.

Ennek legjobb példája az 1997-es Copland lett. A szerep kedvéért több mint húsz kilogrammot hízott, lemondott szokásos gázsija jelentős részéről, és egy halláskárosult kisvárosi seriffet alakított Robert De Niro, Harvey Keitel és Ray Liotta mellett. A film teljesen más Stallonét mutatott, mint amit addig megszoktak. Nem ordított, nem lövöldözött folyamatosan, hanem visszafogottan, szinte csendesen játszott. A kritikusok közül sokan ezt tartják pályafutása legjobb alakításának. A film ugyan nem lett óriási kasszasiker, de bebizonyította, hogy Stallone sokkal jobb színész annál, mint amilyennek addig a legtöbben gondolták. A filmipar kulisszái mögött ugyanilyen keményen harcolt.

A pusztító bevételei miatt évekkel később beperelte a Warner Bros.-t, mert szerinte a stúdió úgynevezett hollywoodi könyveléssel tüntette el a film nyereségét, így nem fizette ki neki a szerződésben szereplő részesedést. Az ügy végül peren kívüli megállapodással zárult, de jól mutatta, hogy Stallone üzletemberként sem volt hajlandó könnyen engedni. Gyakran került konfliktusba kollégáival is, amikor Bruce Willis túl magas gázsit kért A feláldozhatók harmadik részéért, Stallone a közösségi médiában nyilvánosan kapzsinak és lustának nevezte.

A kétezres évek közepére már sokan biztosra vették, hogy Stallone végleg kifulladt. Ő azonban ismét ahhoz nyúlt vissza, ami egyszer már megmentette az életét. Rockyhoz. A Rocky Balboa nem egyszerű folytatás volt, hanem búcsúfilm. Egy idősödő ember története, aki már nem azért akar bokszolni, hogy világbajnok legyen, hanem azért, hogy bebizonyítsa magának, még mindig képes harcolni.

Aztán jött a Creed: Apollo fia, ami újabb csavart adott ugyanennek a történetnek. Rocky ezúttal már nem főhős, hanem mentor lett, aki saját múltjával és betegségével is kénytelen szembenézni. Stallone alakítása akkora sikert aratott, hogy negyven évvel az első Rocky után ismét Oscar-jelölést kapott ugyanazért a karakterért, és elnyerte a Golden Globe-díjat is. Kevés színész mondhatja el magáról, hogy ugyanaz a szerep ennyi évtizeden át végigkísérte a pályafutását.

Van egy apró részlet a Rocky-filmekből, amit Stallone legalább annyira fontosnak tart, mint Butkus történetét. Az első részben feltűnő két teknős, Cuff és Link a forgatás után hozzá került, és évtizedeken át vele élt. Olyannyira, hogy a Creed második részében, negyvennégy évvel első szereplésük után ismét feltűntek a vásznon. Stallone szerint ezek a teknősök emlékeztetik arra, honnan indult az egész Rocky-sztori.

Rockyn túl

Stallone 76 évesen vállalta el a Tulsa Kinget, amely első igazi televíziós főszerepe lett. Dwight Manfredi maffiavezér figurája részben azért működik ennyire jól, mert Stallone már nem próbálja eljátszani a negyvenéves akcióhőst. A saját korát, fáradtságát, humorát és öniróniáját építette bele a karakterbe. Sok kritikus szerint ez pályafutásának egyik legjobb alakítása, mert végre nem a legendát, hanem az embert látni benne.

Az utóbbi években Stallone egy másik szerepet is egyre komolyabban vesz: a családapáét. Három lánya, Sophia, Sistine és Scarlet rendszeresen szerepel vele nyilvános eseményeken, a család életét pedig egy valóságshow is bemutatta. Bár feleségével, Jennifer Flavinnal voltak nehéz időszakaik – 2022-ben még a válás is szóba került –, végül rendezték kapcsolatukat. Stallone ma már sokkal többet beszél arról, hogy a család fontosabb számára, mint bármelyik filmsiker. Talán azért is, mert fia, Sage 2012-es halála élete egyik legnagyobb tragédiája volt, amelyről csak ritkán nyilatkozik. Közben önéletrajzán is dolgozik, és azt ígéri, őszintébben ír majd a kudarcairól, mint a sikereiről.

Ez nem meglepő. Stallone mindig is jobban szeretett a vereségekről beszélni, mint a győzelmekről. Talán azért, mert pontosan tudja: az emberek nem azért szerették meg Rockyt, mert világbajnok lett, hanem azért, mert újra meg újra felállt. Ez valójában az ő története is. Nem ő volt generációja legjobb színésze. Nem volt a legszebb, nem beszélt a legtisztábban, és még ő maga is sokszor elismerte, hogy nála tehetségesebb emberek százai próbáltak szerencsét Hollywoodban. Csakhogy közülük kevesen hittek olyan makacsul magukban, mint ő. Ha annak idején elfogadja a négyszázezer dolláros ajánlatot a Rocky forgatókönyvéért, ma valószínűleg csak egy lábjegyzet lenne Hollywood történetében.

Ha nem veszi vissza az eladott kutyáját, ha elhiszi a producereknek, hogy az arca miatt soha nem lehet főszereplő, vagy ha feladja a több ezer sikertelen meghallgatás után, akkor Rocky Balboa talán soha nem fut fel a philadelphiai lépcsőn, Rambo pedig nem válik a nyolcvanas évek egyik legismertebb filmes alakjává. 80 évesen Sylvester Stallone már sokkal több, mint egy akciófilmsztár. Kevés olyan hollywoodi pályafutás létezik, ami ennyire látványosan bizonyítja, hogy néha tényleg nem az számít, hányszor ütnek ki, hanem az, hogy hányszor vagy képes felállni.