Paul McCartney-nak eszében sincs leállni
„Paul McCartney halott” – énekli a Carson Coma a réges régi elméletet megidézve egyik új dalában, de szerencsére ez továbbra is csak konteó, McCartney máig aktív, olyannyira, hogy június elején jelentette meg 18. szólólemezét The Boys of Dungeon Lane címmel. Nehezen vitatható, hogy Paul McCartney korunk legnagyobb élő dalszerző-előadója: karrierje lassan hét évtizede töretlen, a Beatles-szel lerakta a ma ismert könnyűzene alapjait, azóta pedig a zenekarozós kalandját (Wings) követően elképesztően sikeres szólókarriert is magáénak tudhat. A lassan 84 éves McCartney karrierje tényleg félelmetesen hosszú, és maratoni életút kell ahhoz, hogy valaki közös slágert csináljon a karriercsúcson járó Michael Jacksonnal, hogy aztán a 2010-es években a Kanye West–Rihanna párost segítse ki épp egy toplistás dallal.
Az évek során folyamatosan érkeztek McCartney szóló albumai, melyek között voltak kiemelkedő alkotások, elég csak a 2005-ös Chaos and Creation in the Backyard lemezre gondolni, ami a Radiohead mellől ismert producerrel, Nigel Godrich-csal közösen született. Egyértelmű, hogy McCartney-t a zene elemi szeretete hajtja, hiszen gond nélkül visszavonulhatott volna már rég, akkor is elvitathatatlan lenne a helye az egyetemes könnyűzene csúcsán. Ehhez képest még tavaly is világkörüli, telt házas stadionturnét abszolvált, idén pedig újabb lemezt adott ki.
A kimondottan életút-összegző lemez Andrew Watt sztárproducerrel készült, aki az egyik legforróbb tehetség ma a zeneiparban. Egyszerre dolgozik nagyon aktuális előadókkal, (például Miley Cyrus, Dua Lipa, Lady Gaga vagy Post Malone albumain), és ő volt a producere Ozzy Osbourne egyik utolsó albumának, vagy a visszatérő Rolling Stones-lemeznek is. A The Boys of Dungeon Lane kettejük közös műve, a néhány dalban társszerzőséget is kapó Watt mellett mindössze a régi társ, Ringo Starr az egyetlen vendég. Rajta kívül minden dalban minden hangszert maga McCartney játszott fel, ami régi szokása, és 84 évesen önmagában is elképesztő teljesítmény.
A londoni Roundhouse-ba pár hete McCartney olyan eseményt hirdetett, amelyről előzetesen annyit lehetett csak tudni, hogy a zenész nagyrészt az új lemezről fog beszélni. A szűk körű közönségnek szánt esemény azért is hangzott különlegesnek, mert ilyen kis helyen ritkán lehet ekkora legendát látni, másrészt McCartney nem is szokott ilyen típusú fellépéseket vállalni. A terembe belépve egy nappali belsejét idéző színpad fogadta a közönséget, a színpadon elhelyezett akusztikus gitár pedig arra utalt, hogy itt talán még zenélés is lehet.
McCartney beszélgetőtársa a brit színész-komikus, Rob Brydon volt, ami olyan hangulatot adott az estének, mintha mondjuk az LGT-rajongó Bödőcs beszélgetne Presserrel: Brydon egyszerre volt kissé megilletődött és tisztelettudó a legenda mellett, közben pedig az angol humor legszebb hagyományait idézően poénkodott McCartney-val.
A menet innentől kezdve egyszerű volt: lejátszották az új lemez egészét, miközben McCartney a dalok között azok keletkezéséről és hátteréről mesélt, elsősorban a gyerekkori éveket és a John Lennonnal és George Harrisonnal közös emlékeket felidézve. Néhol kézbe vette az akusztikus gitárt, és bár teljes dalt nem játszott végig, apró részleteket mutatott, és láthatóan nagyon élvezte az egészet, csakúgy, mint az ezerfős közönség. A dalok a Roundhouse hangrendszerén elég dinamikusan szólaltak meg, kicsit tényleg koncertélményt adva, az pedig szürreális volt, ahogy mindeközben McCartney vibe-olgatott a saját dalaira:
pont úgy léggitározott és légdobolt, mint ahogy minden rendes zenerajongó csinálja ezt otthon a nappalijában.
A történetek pedig egyszerre voltak viccesek, szakmázósak, hol pedig szomorkásan szentimentálisak. McCartney felidézte, hogy a lemez címe azoknak a srácoknak állít emléket, akikkel Liverpool munkásnegyedében, a Speke-ben felnőtt. McCartney a Dungeon Lane-en akadt össze pár nagyobb fiúval, akik persze gyorsan meg is szabadították kedvenc órájától. Az ijedt kissrác azonban gyorsan feltalálta magát, elbaktatott a rendőrökhöz, akik gyorsan segítettek is visszaszerezni az órát.
A lemezt indító, As You Lie There című dal volt az első, amit McCartney megírt és felvett a lemezre, a számot pedig az ihlette, hogy a gitáron keresgélt egy érdekes akkordot. Talált is egyet, és nevetve osztotta meg a közönséggel, hogy máig fogalma sincs az akkord nevéről, de a biztonság kedvéért a mellette levő gitárt kézbe véve megmutatta azt.
A Ringóval készült Home to Us-ról McCartney azt osztotta meg, hogy furcsa módon ez az első közös szerzeményük a dobossal. Ringo Los Angelesben él, és amikor McCartney lelkesen mesélt neki arról, hogy a fiatal producerrel, Andrew Watt-tal dolgozik, kedvet kapott, hogy megismerje, így átugrott a stúdiójába. Ha már ott járt, fel is dobolt néhány témát abban a hitben, hogy Watt majd ebből készít is egy teljes dalt, ha már ő a sztárproducer. Kissé megsértődött, amikor kiderült, hogy ez nem így van, de McCartney gyorsan megoldotta a helyzetet. Az egyszerű, de tipikus ringós dobolásra írt gyorsan egy teljes dalt, a végeredmény azonban nem a lemez legkiemelkedőbb pillanata.
A Down South nem csak intim melankóliája miatt különleges, ez a dal tényleg a jóformán gyerek McCartney és Harrison megismerkedését, és első közös élményeit örökíti meg, amikor Liverpoolból stoppolva indultak el utazgatni. McCartney láthatóan elérzékenyülve idézte fel ezeket az emlékeit. A We Two felvételre különösen büszke volt McCartney, ezt egy eredetileg még a Beatles korszakban használt, négysávos Studer analóg magnóra rögzítették. Watt ötlete volt a dolog, McCartney meg is jegyezte, hogy az amúgy totálisan gitár- és kütyüőrült Watt mennyire belelkesült, hogy kőkorszaki technikát használhat végre. Az eredményen tényleg hallatszik az analóg felvétel puha melegsége és a különleges pergődob soundja. Utóbbi McCartney abszolút kedvence lett a lemezen saját bevallása szerint. A Ripples in a Pond ennek pont az ellentéte, ott McCartney kérte arra Wattot, hogy csináljanak egy mai popdalt, és ehhez használja kifejezetten ugyanazokat a technikai megoldásokat, amiket egy mai popelőadónál csinálna.
A lemez egyik legszebb dalánál, a First Star of the Nightnál már arról mesélt McCartney, hogy a kedvenc napjai a turnén a két állomás közti szünnapok, amikor picit lustálkodik, nézelődik az adott városban, vagy épp csak a medence mellett sütkérezik. Ez volt a terve egy Costa Rica-i szabadnapján is, ám egész nap szakadt az eső, így jobb híján írt egy dalt, régi barátja, a Beach Boysból ismert Brian Wilson harmóniáit idézve. A dal végére azért mementóként bevágta a szakadó eső hangjait is.
McCartney új lemezén még kiemelkedő pillanat a melankolikus, gyerekkorra visszatekintő The Days We Left Behind, vagy a Never know, a talán legerősebb dal az albumon, amiben úgy van jelen a Beatles öröksége, hogy egyáltalán nem hat önismétlőnek. A dal hangszerelésében, dallamvezetésében azonnal felismerhető McCartney.
A The Boys of Dungeon Lane kimondottan a nosztalgiára épülő lemez, és bár nyolcvan felett könnyen lehetne akár az életmű lezárásának is tekinteni, erről még szó nincs. McCartney energiája egyelőre kifogyhatatlannak tűnik. Egyrészt elképesztő mentális és fizikális formában van, így Brydon egy ponton meg is kérdezte tőle, mi a titka. A választ McCartney elviccelte ugyan („Mi más? Hát a drogok.”), de egész biztosan nagy szerepe van ebben annak, hogy évtizedek óta vegetáriánus életmódot folytat és nagyon odafigyel magára. „Amikor a When I’m Sixty-Fourt írtam, arra gondoltam, atyaég, az már mennyire idős kor. Aztán odaértem, 64 lettem és várj egy percet, már 74 vagyok, most pedig mindjárt betöltöm a 84-et” – mondta a beszélgetésen. McCartney érezhetően élvezi az időskori legenda szerepét is, amit ugyanolyan jól belakott, mint hatvan éve, a Beatlemánia idején az ügyeletes topsztár szerepét.
Paul McCartney tényleg az egyetemes könnyűzene legnagyobb élő alkotója, és valahogy a világ legtermészetesebb dolgává vált, hogy évtizedek óta közöttünk van, turnézik, új dalokat ír, és időről időre újra a slágerlisták élén találja magát. Nehéz elképzelni, milyen lesz a világ Paul McCartney nélkül. A Roundhouse-ban ülve inkább az tűnt valószínűtlennek, hogy valaha lesz ilyen világ.
