Végre rájöttek, hogy James Bond nem attól érdekes, hogy lelő embereket

A James Bond-játékok kicsit olyanok, mint maguk a James Bond-filmek. Vannak remek, sőt, néha egészen zseniális pillanatok, és ezek mellé társul egy rahedli középszerűség, amire senki nem emlékszik szívesen. Az 1997-es GoldenEye joggal vált legendává, aztán jöttek az egészen jó próbálkozások, mint a Nightfire vagy az Everything or Nothing, de a franchise az egészen rettenetes 007 Legends ezek után hosszú időre eltűnt a süllyesztőben.

Talán épp ezért nem vártak sokat a 007 First Lighttól, na meg azért, mert a fejlesztő IO Interactive évtizedek óta ugyanazt a kopasz bérgyilkost küldi különböző pályákra. Azzal kapcsolatban voltak kételyeim, hogy a Hitman-stílus mennyire fog jól állni Bondnak, de a First Light viszont meglepően gyorsan bizonyítja, hogy pontosan érti, mi a különbség a kopasz és James Bond között.

Összességében talán ez az első Bond-játék hosszú évek óta, amelyik tényleg komolyan veszi, hogy a Bond-karakter elsősorban nem a gyilkolásról szól. A First Light nem a klasszikus, mindenkinél okosabb, minden helyzetben cinikusan vigyorgó 007-est mutatja meg, hanem azt, hogyan lesz valakiből James Bond. Akár fárasztó is lehetne ez az eredettörténet, de szerencsére nem az, a játék meglepően jól használja ki ezt a felállást.

Patrick Gibson Bondja még tapasztalatlan, impulzív, néha túl érzelmes, és ami még fontosabb: tényleg akar segíteni embereken. Néha idegesítően makacsul. Nem csak azért ment meg valakit, mert az a küldetés része, hanem mert ő egy becsületes, jó srác, aki nem tudná magának megbocsátani, ha valakit a sorsára hagyna.

A Bond-adaptációk nagy része ugyanis hajlamos a karaktert egy elegáns akciófigurává egyszerűsíteni: jól öltözik, jól lő, jó beszólásai vannak, és időnként felrobban mögötte valami. A First Light viszont végre időt hagy arra, hogy Bond embernek érződjön. A játék ezt az átalakulást nagyjából két óra alatt lezavarja, ami nekem személy szerint kicsit sok volt és már szerettem volna menő kocsikkal, kütyükkel, karórákkal és piázással foglalkozni, de a nálam jobb érzésűeknek biztos élvezetes lesz ez az időtöltés is. A történet lényegében Bond duplanullássá válását követi végig, az MI6 kiválasztási folyamatától kezdve a kiképzésen át egészen addig, amíg lassan kialakul az a figura, akit a filmekből ismerünk. Közben ott vannak a klasszikus Bond-elemek – egzotikus helyszínek, árulások, titkos szervezetek, technológiai fenyegetések –, de a játék meglepően sok időt szán a karakterkapcsolatokra is. Ez egész jól működik.

A filmekben Bond kapcsolatai gyakran inkább funkcionálisak: van egy Bond-lány, van egy áruló, van egy mentor, aztán mindenki meghal vagy eltűnik. A First Light viszont hagyja ezeket a viszonyokat lélegezni. Lennie James John Greenwaye például azonnal úgy hat, mintha mindig is a Bond-univerzum része lett volna, Priyanga Burford M-je pedig végre nem csak egy morgó főnök, hanem valaki, aki valóban lát valamit Bondban. Közben a játék egyik legokosabb döntése, hogy nem akarja teljesen lemásolni a Craig-filmek sötét realizmusát, de nem is megy vissza a teljesen campy Roger Moore-vonalhoz. Inkább valahol a kettő között találja meg a saját hangját.

Tud komoly lenni, de közben megmarad játékosnak. Tud drámai lenni, miközben Bond továbbra is képes átblöffölni magát őrökön vagy teljesen abszurd helyzetekből kivágni magát. És ez a Bond-fantázia része talán még fontosabb, mint maga az akció. A First Light legjobb pillanatai ugyanis nem feltétlenül a lövöldözések. Hanem amikor be kell jutni valahova, manipulálni kell embereket, improvizálni kell, vagy egyszerűen úgy kell végigsétálni egy veszélyes helyzeten, mintha Bond pontosan tudná, mit csinál, pedig nem mindig tudja.

Bár azt írtam az elején, hogy az IO Interactive hatása nem nyomja rá teljesen a bélyegét a játékra, de azért valójában kicsit igen. Én alapvetően lövöldözni szeretek, de ha kell, tudom élvezni osonást, a bújást, a hitmankedést is, de a személyes ízlésemnek egy kicsit túlzottan hitmanes lett a First Light. Persze nem kell ruhákat lopkodni, átöltözni, meg testeket pakolgatni, de jó pár elemében még mindig inkább emlékeztet egy Hitman-játékra, mint bármi másra. Szerencsére lövöldözés is van bőven, és ezek a részek korrektül működnek, de sajnos nem is számítanak forradalminak. A fedezékharcok, a kütyük, a közelharc mind kellően látványosak, de a First Light nem ezek miatt lesz emlékezetes.

Sokkal érdekesebb az, ahogy a játék folyamatosan próbál választási lehetőségeket adni: belopakodsz, dumával oldod meg, vagy egyszerűen szétversz mindenkit. A küldetések szerkezete emiatt sokkal szabadabbnak érződik, mint a legtöbb filmes akcióadaptációban. Van olyan rész, ahol pénzt kell szerezni egy aukcióhoz, és ezt több teljesen különböző módon is meg lehet oldani. Máskor gálákon, luxusüdülőkben vagy titkos bázisokon kell eligazodni úgy, hogy a játék hagy időt a helyszínek felfedezésére is. A vietnámi Pearl Resort vagy a szaharai Aleph egyszerre érződnek turistaparadicsomnak és veszélyzónának, pontosan úgy, ahogy egy jó Bond-filmben kell. A játék látványvilága összességében erős, még ha néhol kilóg is a lóláb. Az átvezetők kifejezetten gyönyörűek, mármint tényleg arcpirítóan csodálatosak, az arcanimációk viszont játékmenet közben konkrétan akadnak.

Az sem válik a játékélmény előnyére, hogy a sztori néha egész egyszerűen szétesik: egy intenzív küldetés után hirtelen hosszú MI6-os sétálgatások következnek, aztán újra felpörög minden. Vannak kimondottan csalódást keltő részek is, az autós üldözés például csapnivaló, túlscriptelt, alig kap a játékos kontrollt.

A First Light ezekkel a problémákkal együtt is egy oké játék lett, ami pontosan tudja, mitől működik James Bond karaktere és majdnem végig jól is tudják ennek az elemeit összepakolni. Sokkal jobban karakterdrámaként, mint akciójátékként és most visszagondolva én is a legjobban azokat a részeket élveztem, amikor az átvezetők fogták a kezemet. Mindenképp érdekes irány, mert hosszú idő után elkészült egy Bond-játék, amelyik nem csak használni akarja James Bondot, hanem érteni is próbálja.