A Toy Story 5 azt a kérdést teszi fel, amitől minden szülő azonnal szorongani kezd
A Toy Story-filmeknek sokáig volt egy különös képességük: úgy tudtak generációs élménnyé válni, hogy közben szépen, érzelmesen és néha viccesen tudtak a generációk felnövéséről, életszakaszok elmúlásáról szólni. Az első rész bemutatta, milyen féltékenynek lenni gyerekként, a második az elmúlástól rettegett, a harmadik a felnövéstől búcsúzott, a negyedik végül megpróbálta elengedni saját magát is.
A Toy Story 5 puszta létezése elsőre inkább tűnt Disney-féle üzleti reflexnek, mint valódi kreatív ötletnek, de a film megnézése után azt gondolom, hogy a Pixar megint talált valamit, ami miatt érdemes volt visszahozni Woodyékat. A sorozat ötödik része leginkább azért érdekes, mert a készítők ezúttal nem egyszerűen a játékokról akarnak mesélni, hanem arról, hogy a játékok lassan elveszítik a helyüket a világban.
A történet mozgatórugója nem egy új játékfigura, hanem egy iPad-szerű tablet, Lilypad, ami Bonnie figyelméért versenyez Jessie-vel és a többiekkel. Ez első hallásra akár erőltetett, „régen minden jobb volt, a gyerekek már csak képernyőt nyomkodnak” típusú sztorinak tűnhet, és alapvetően kicsit az is, ugyanakkor rendkívül szépen érzékeltetik, hogy miért baj az, ha a fiatalokat beszippantják a képernyők.
Andrew Stanton rendező – aki a Wall-E és a Némó nyomában után most először rendez Toy Story-filmet – nem démonizálja a technológiát, Lilypad nem gonosz, pláne nem egy klasszikus Pixar-főgonosz, aki el akarja pusztítani a játékokat. Egyszerűen egy új korszak képviselője, egy olyan játék, ami teljesen másképp akar segíteni egy gyereknek, mint ahogy az elődjei tudtak.
A Toy Story-filmek mindig akkor voltak igazán erősek, amikor nem a kaland vagy a humor volt a középpontban, hanem az a felismerés, hogy minden gyerekkori tárgy mögött ott van a szorongás, hogy egyszer elfelejtik őket. Az új rész ezt a félelmet egy teljesen mai problémán keresztül mutatja be, a klasszikus, értsd: kézzel fogható játékok attól rettegnek, hogy nem tudnak versenyezni a képernyők végtelen stimulációjával.
Az túl szomorú lett volna – és nem is lett volna helytálló –, ha a film végén kiderül, hogy ezt a versenyt nem lehet megnyerni, és a mai világban már tényleg nincs szükség rongybabákra és műanyag dínókra, ezért a történet abba az irányba hajlik tovább, hogy érdemes-e egyáltalán elindulni ebben a versenyben. A végső konklúzió szerencsére nem technofób önámítás lett, hanem egy olyan középutas megoldás, amiben mindenki megtalálja a helyét.
Azt nem állítom, hogy mindenképp szükség volt erre a folytatásra, de azt jó látni, hogy a Pixar végre megint nemcsak a szülőket akarja nosztalgiával megríkatni, hanem valóban mesélni akar valamiről. Mindezek mellett fontos és jó döntés volt Woody karakterét kicsit háttérbe szorítani és Jessie-nek adni a stafétát. A franchise hosszú ideig valójában Woody története volt. A negyedik rész végén már szinte lezárták Woody karakterét, elengedte Andyt, elengedte a régi életét, elengedte a gyerekgazdához tartozás gondolatát is. A Toy Story 5 láthatóan nem akarja egyszerűen visszacsinálni ezt a lezárást, inkább azt mutatja meg, mi történik nélküle Bonnie szobájában.
A Toy Story 5 szerencsére nem akarja magát modernizálni Marvel-szerű öniróniával vagy cinizmussal, nem dől le a negyedik fal, nincs kikacsintás, a film inkább meglepően őszinte és érzelmes lett. Az első három rész után a negyedik nem igazán találta a saját hangját, az ötödikre ez viszont egyáltalán nem igaz. A végén persze megvan a boldog lezárás, mindenki megmenekül újra, de összességében szomorú azt látni, hogy mit jelent tárgynak lenni egy olyan világban, ahol a figyelem már teljesen máshogy működik.
Kicsit azt érzem, hogy a franchise ezzel a résszel végleg generációs időmérővé vált. Kevés filmsorozat öregedett együtt ennyire pontosan a saját közönségével. Azok, akik 1995-ben gyerekként látták az első részt, ma már sokszor saját gyerekük mellett ülnek be az ötödikre. A filmek pedig ezzel párhuzamosan mindig egyre melankolikusabbak lettek. A Toy Story 5 most azt a kérdést teszi fel, amitől minden szülő és minden harmincas-negyvenes néző egyszerre kezd szorongani: mi marad meg a gyerekkorból egy olyan világban, ahol már a játékok is algoritmusokkal versenyeznek?
