Ez a Pókember kiöregedett, kiégett, piás, láncdohányos és folyamatosan fáj mindene

Bár ezt soha nem vallottam be magamnak, de szeretem a Pókember-filmeket, tovább megyek, mindig is szerettem az egész sztorit. Már gyerekkoromban pókemberes játékokkal játszottam a rokonaink számítógépén, a Sam Raimi-féle, első élőszereplős film után egy benzinkúton megvettem életem első képregényét, most pedig – 36 évesen –, ha felkeltenének az éjjel közepén és fegyvert nyomnának a homlokomhoz, hogy mondjam el, mi a Sors és Élet Hálója (Web of Life and Destiny), akkor el tudnám mondani. Szakértőnek nem mondanám magam, de egész jól kiismerem magam a pókverzumban, épp ezért nagyon örültem, amikor bejelentették, sorozat készül a kalapot viselő, borongós, fanyar humorú, fura Pókember Noirról, és a főszereplőt nem más fogja alakítani, mint a borongós, fanyar humorú, fura Nicolas Cage.

Az Amazon Prime-on futó Pók: Noir simán lehetett volna egy újabb próbálkozás arra, hogy lehúzzanak még egy bőrt a képregényes világ egyik legismertebb karakteréről. Kaphattunk volna még egy alternatív univerzumot, még egy újra elmesélt történetet, hogy az egyszerű néző tényleg ne értse, hogy ha Peter Parker még pár filmmel ezelőtt Vasembert gyászolta, akkor miért van most rajta kalap és miért füstöl úgy, mint egy gyárkémény? A Pók: Noir sztorija bár ízig-vérig pókembersztori, szerencsére teljesen különálló egységként működik. Ben Reilly (Nicolas Cage) már rögtön a sorozat első perceiben arról beszél, hogy valaki azt kérdezte tőle, hogy melyik univerzumban játszódik a történet, amire csak annyit felel, hogy nem tudja, ő csak ezt az egyet ismeri.

Az már eleve üdítő, hogy Reilly nem az a Pókember, aki színes ruhában szaltózik a felhőkarcolók között, miközben fél szemmel TikTok-kompatibilis egysorosokat dobál. Nem is egy iskolatáskával rohangáló kölyök, akinek a legnagyobb problémája, hogy hogyan egyeztesse össze a tinédzserkori problémáit a világ megmentésével.

Ez a Pókember kiöregedett, kiégett, piás, láncdohányos és folyamatosan fáj mindene.

Olyan figura, akinek már a felállás is erőfeszítés, aki becsípődött derékkal próbálja túlélni a napot, és aki pontosan tudja, hogy az élet már rég nem a hősködésről szól, hanem arról, hogy valahogy újra meg újra össze kell szednie magát.

A sorozat egyik legjobb döntése, hogy a főhőst nem próbálja szuperhősként idealizálni, inkább emberként mutatja be. Ráadásul nem is különösebben szerethető emberként. Reilly bunkó, önző, sértett és cinikus. Ráadásul az élet sem kegyes vele, összevagdossák, lekötözik, összeverik, elveszíti azt a nőt, akit szeretett, kihasználják, és mire megismerjük, már rég nem hisz abban, hogy a világ megjavítható. A sztoriban nemcsak az az érdekes, hogy ekkora pofonok után hogyan lehet felállni, hanem hogy ennyi nyomorúságot egy alapvetően önsajnálatra hajlamos karakter hogyan tud feldolgozni. A válasz az, hogy sok piával és humorral.

Nicolas Cage-re gyakorlatilag ráöntötték ezt a szerepet. Cage mára gyakorlatilag önálló műfajjá vált, egyszerre zseniális és önmaga paródiája, olyan színész, akit lehetetlen leválasztani a saját manírjairól. A Pók: Noir-t gyakorlatilag elvinné a hátán a túljátszott, szétesett teatralitásával. Ebben a noir közegben az állandó rekedt morgása, a fáradt tekintete és a groteszk túlzásai is otthonra találnak.

A részek előtt kiválaszthatja a néző, hogy fekete-fehérben vagy színesben szeretné nézni, de mindenképp az előbbit ajánlanám, már csak a hangulat miatt is. Az egész sorozat árnyékokra, cigarettafüstre, neonfényes sikátorokra és morálisan rothadt figurákra épül. Reilly sokáig nem is nagyon pókemberkedik a sorozatban, lecsúszott magándetektívként éli a mindennapjait, értsd: olcsó ügyekkel próbálja megteremteni a mindennapi betevőt a háború utáni gazdasági válsággal küzdő New Yorkban.

A történet valójában nem különösebben forradalmi – a csavarok nagy része ismerős, a rejtélyek sem rengetik meg a műfajt –, de A Pók: Noir elképesztő magabiztossággal működteti ezt az egész képregényes noirparódiát. Pörgős, vicces, látványos és pár érdekesen kinéző CGI-részleten kívül egészen stílusos. A netflixes Ripley-től nagyon-nagyon távol áll, de ezzel együtt is érdemes inkább fekete-fehérben nézni. Azért is működik jól, mert a készítők pontosan tudják, milyen világot akarnak építeni, és egyszer sem próbálnak meg belőle kiszólni ironikusan, nem szólítják meg a nézőket, nem döntik le a negyedik falat.

Cage el tudná lopni a show-t, de erre nincs annyira szükség, Karen Rodriguez szemtelen titkárnője, Janet, Lamorne Morris újságírója, Robbie Robertson vagy Brendan Gleeson félelmetesen egyszerű, visszafogott, de mégis brutális Ezüstsörénye mind hozzátesznek valamit ehhez a világhoz. A sorozat okosan bánik a gonosztevőivel is: itt nem világpusztító CGI-szörnyek vannak, hanem korrupt emberek, akik pénzzel és kapcsolatokkal uralják a várost.

A Pók: Noir a legjobb dolog, ami történhetett a Pókverzummal, az egész sorozat nem attól érdekes, hogy újraértelmezi Pókembert, hanem attól, hogy végre hagyja tönkremenni. Hagyja megöregedni, megkeseredni, hibázni és összeomlani. Nem akarja idealizálni. A végére persze minden a helyére kerül, de már az nagyon szívmelengető, hogy nem konzerválják ezt a karaktert örökké optimista tinédzsernek. A sorozat inkább megmutatja, milyen lenne, ha valaki tényleg évtizedeken át cipelné magával azt a rengeteg veszteséget, bűntudatot és fizikai fájdalmat, amit egy szuperhősélet jelent, de elég Nicolas Cage ahhoz, hogy mégis minden nap fel tudjon kelni és újra elkezdeni a napot.