Még a testvéri szeretetnek is határok kellenek

Az HBO-n futó Fivérség (Half Man) az a fajta sorozat, ahol minden gyatra döntéshozatal és történés után azt gondolná az ember, hogy ennél rosszabb és morálisan megkérdőjelezhetőbb mélységet már nem tud elérni az emberi természet, de hamar kiderül, hogy mindig van lejjebb, és katasztrófaturista módjára nem bírod elfordítani a fejed a képernyőtől.

Richard Gadd (Szarvasbébi) legújabb sorozata hat órányi tömény szenvedést dolgoz fel, ahol saját traumáiból merítve mutatja be a lehető legnyersebb, legmegrázóbb és legőszintébb módon a férfiakat érintő szexuális abúzust, a mérgező maszkulinitást és a beteges kötődést.

A skót író, színész és komikus még a 2010-es években tűnt fel provokatív egyszemélyes darabjaival. Waiting for Gaddot című darabjáról például a Gaurdian kritikusai azt írták, hogy megszállott módon használta csattanónak a molesztálást és a homoszexualitást. A darabhoz készült fotókon Gadd baltával a kezében, komplett BDSM-felszerelésben pózol, ami messze van attól a visszafogott stílustól, ahogyan például a Szarvasbébiben is megjelenik, de annál közelebb a Fivérségben alakított karakteréhez, Rubenhez.

A karrierjében az igazi változást a Monkey See Monkey Do nevű, 2016-os előadása hozta meg. Az előadáson Gadd egy órán keresztül egy működő futópadon sétálva beszélt traumáiról, miközben részleteket játszott be pszichológusával történt beszélgetéseiből. Ez volt az első alkalom, amikor beszélt arról, ami a Szarvasbébi sorozat központi témája is lett: fiatalkorában egy ismertebb brit szórakoztatóipari dolgozó megerőszakolta őt. Ez a trauma rendezői pályafutásának minden állomásán lenyomatot hagyott, a Fivérségben pedig egy bántalmazottból bántalmazóvá vált karakter szerepét öltötte magára.

A Fivérség első ránézésre egy klisés ellentétpárt állít elénk: a két mostohatestvér Ruben (Richard Gadd) és Niall (Jamie Bell) egymás teljes ellentétei, és közös bennük, hogy traumák vezérlik őket. Ruben mindent megtestesít, ami hiányzik Niallból. Ő magas, izmos, karizmatikus és – pszichotikus perszónája ellenére – már első blikktől kezdve imádják a lányok. Niall, aki néhai apja nyomdokaiba szeretne lépni, mint író, ezzel szemben egy törékeny, mondhatni kis nyomi srác, akinek folyton belső küzdelmei vannak saját homoszexualitását illetően. Ebben amúgy nagy szerepet tölt be Ruben is, aki felé nem csak testvéri érzelmeket táplál.

A sorozat Niall skót esküvőjével nyit, ahol megjelenik a bajkeverő Ruben, és egy pajtában szembesíti Niallt valamivel, amiről először semmit sem tud a néző, de annyi biztos, hogy Ruben betegesen fenyegető stílusban nyilvánul meg. Kevesebb, mint öt percen belül pedig konkrétan ájulásig üti Niallt, ami egy visszaemlékezéshez vezet. Ezután több mint 30 évet ugrunk vissza az időben és hat órában bontakozik ki kettejük gyomorforgatóan kodependens kapcsolata.

Persze Ruben viselkedéséből arra következtethet az ember, hogy csak benne volt a hiba, de ez nem teljesen van így. A két idősíkon futó sorozat tökéletesen mutatja be, hogy egy folytonosan egymástól függő, traumatikus kapcsolatból sosem tudsz igazán kilépni, és egy darabját mindig magaddal fogod vinni.

A visszaemlékezésekből először Niallt ismerjük meg 15 évesen (akit ekkor Mitchell Robertson alakít), miközben osztálytársai kegyetlenül zaklatják. A szorongással teli kamasz napja pedig nem fordul jobbra amikor megtudja, hogy Ruben (Stuart Campbell) anyja partnerének, Maurának a 17 éves fia kiszabadult a fiatalkorú bűnelkövetők intézetéből, és most hozzájuk költözik. Ezután Niall és Ruben kénytelen egy szobán osztozni, de egy olyan megmagyarázhatatlanul szoros kapcsolat alakul ki kettejük között, amit rajtuk kívül senki se ért.

Amíg Niall mimóza, saját szexualitását teljesen elnyomó fiatal énje sajnálatra méltó, addig idősebb énje drogokban és prostituáltakban talál menedéket, miközben szánalomra méltóan irigykedik Rubenre. Ruben a kattogó bombához hasonlító természetét felnőtt korára sem tudja levetkőzni, és szinte állati ösztönök mentén cselekszik, aminek mindig az a vége, hogy a két férfi vitái fizikai erőszakig fajulnak.

Mégis szüksége van a sorozatnak erre ahhoz, hogy kizökkentse a nézőt az egyensúlyából, és sose lehessen tudni merre halad épp a történet. A fizikális erőszakon túl, viszont ott lapul a mindent átitató beteges függőség, kötődés és manipuláció. Niall esküvőjén Ruben igenlő bólintása kellett ahhoz, hogy az esetlen férfi, aki végre kiteljesedett szexualitásában igent tudjon mondani választott párjának. Épp az ilyen apró, feszült mozdulatok tették annyira fojtogatóan realisztikussá a sorozatot, és éppen ezért volt érthetetlen, hogy a sorozat végére szájbarágó módón terítették elénk az egyébként legkisebb mimikák és monológok mögött megbújó, egyértelmű jelentéseket.

Amikor Ruben végső soron felfedi a nézők és Niall számára a gyermekkori sérelmeit, hogy miért cselekedett úgy ahogy, csupán felszínes módon önti szavakba mindazt, amit öt és fél órán keresztül precíz színészi játékkal Stuart Campbell és Richard Gadd már egyértelműsített. A traumák sorát átélt testvérpár mindkét fele félemberré zsugorodott az őket elnyomó és terrorizáló férfiaktól.

A Fivérség képi világa mindent megtett, hogy bemutassa a brit, dolgozó kis emberekre jellemző bézs és szürke lakásokat vagy az uniformizált középiskolákat, de nehéz ezekre fókuszálni, amikor teljes mértékben a színészeken volt a hangsúly. Gadd a korábbi, inkább önmagukba roskadó, passzív karaktereihez képest szinte felismerhetetlen volt az agresszív, hangos és kegyetlen Ruben szerepében. Bell pedig tökéletesen formálta meg Niallt, aki törékenyebb megjelenése ellenére csaknem olyan kiszámíthatatlan, mint mostohatestvére. A kamasz énjeiket alakító Campbell és Robertson dinamikája pedig tökéletes alapot adott ahhoz, ahogyan majd a több év traumát elszenvedő felnőtt verzióik viselkedni fognak.

Gadd egyértelműen azon rendezők sorát erősíti, akik nem félnek és nem is szégyellik minden cicoma nélkül a nézők elé tárni legmélyebb és legfájdalmasabb traumáit. A sorozat hiánypotló módon hívta fel a figyelmet a férfiakat érintő szexuális bántalmazásra, és minden brutalitása, nyomasztása és hibája ellenére mégis az a fajta sorozat lett, amire a megnézése után még napokig vagy akár hetekig is gondol az ember. A Fivérség az erőszakos jelenetek, rosszul meghozott döntések és figyelmen kívül hagyott lelki sérülések következményeit mesélte el a lehető leghitelesebb módon.