Tommy Shelby még mindig az aurafarmolás mestere

Kritikánk enyhén spoileres.

Tommy Shelby sosem áll meg: mindig van még egy utolsó küldetés, egy utolsó nagy menet, egy utolsó ellenfél, egy utolsó alku a történelemmel. A Peaky Blinders világában ez eddig nagyjából stabilan működött, és szinte mindent elnéztünk a készítőknek hat évadon át. A főszereplő mindent beterítő aurája, a sorozat világépítése, a történelmi vonatkozások és a szerethető mellékszereplők mind maradandóvá tették a birminghami Robin Hood legendás történetét. A Netflixre frissen felkerült Birmingham bandája: A halhatatlan férfi (Peaky Blinders: The Immortal Man) viszont önmaga árnyékaként próbálja újra és újra elmesélni ezt a legendát. Pedig 2022-ben, amikor a sorozat véget ért, úgy tűnt, hogy Tommy végre az utolsó küldetésen is túl van, és vele együtt mi is lepihenhetünk végre.

Jogosan nevezik a Peaky Blinderst az egyik legjobb modern sorozatnak, hiszen már-már kultikus státuszba emelkedett a hat évada alatt, masszív rajongótáborral és kiemelkedő értékelésekkel a háta mögött. „Ha van brit tévésorozat az elmúlt 10 évből, aminek sikerült globális jelenséggé válnia, az a Peaky Blinders. A sorozat szinte ugyanazt a hangulatot hozza, mint egy jó Danny Boyle- vagy Guy Ritchie-film: nagyon menőn kinéző csibész figurák király brit zenékre verekednek, lövöldöznek és káromkodnak lehetetlen regionális akcentusokkal. A csavar annyi, hogy ez egy sorozat, ami az első világháború után játszódik, és a hírhedt birminghami ír-cigány gengsztercsalád történetén át kicsit megismerjük Nagy-Britannia történetét is az alvilágon és a munkásosztályon keresztül” – írtuk róla a majdnem mindent lezáró utolsó évad kritikájában.

A halhatatlan férfi viszont nem egy új fejezet, sokkal inkább egy hosszúra nyújtott, elsietett epizód, ami elnagyolt gesztusokkal próbálja meg blockbuster méretűre nagyítani azt, amit nem kellene.

Pedig a projekt mögött ott van a biztos, bejáratott kéz, nem valami idegen brigád ugrott rá keselyűként: az eredeti ötletgazda, Steven Knight írta a forgatókönyvet, a rendező a három Peaky Blinders-epizódot jegyző Tom Harper, a Tommy Shelbyt játszó Cillian Murphy (Oppenheimer, 28 nappal később) ezúttal már producerként is jelen van.

A történet 1940-ben játszódik, a második világháború korai szakaszában. A film nyitánya egy koncentrációs táborban, Sachsenhausenben indul, ahol hamis pénzt nyomtatnak (lejjebb kiderül, hogy miért), majd gyorsan átkerülünk a sötét Birminghambe, ahol a Luftwaffe bombázza a várost. A film zárlatában emléket is állítanak azoknak a munkásoknak, akik a bombázások idején vesztették életüket, ezzel igyekeznek további történelmi súlyt adni a cselekménynek. Ebben az összevissza világban tér vissza Tommy Shelby, aki elvileg már nem az a férfi, aki egykor volt. Megőszült, megtört, szinte remeteként él, nem hisz már semmilyen kormányban, és épp könyvet ír az életéről, miközben próbálja maga mögött hagyni a múltját. De hát mit van mit tenni, megint van egy utolsó nagy küldetés.

A film egyik központi szála, a náci pénzhamisítás valóban létező történelmi eseményen alapul, de a készítők ezt elég szabadosan kezelik és a saját narratívájukhoz igazítják. A valóságban a Bernhard-művelet (Operation Bernhard) a náci Németország titkos akciója volt, azzal a céllal, hogy destabilizálják a brit gazdaságot hamis, koncentrációs táborokban készült fontokkal, amik állítólag olyan jó minőségűek voltak, hogy a központi bank is nehezen tudta megkülönböztetni őket az eredetitől.

Ezt hozzák előrébb időben, leegyszerűsítve az eseményeket (a valóságban a művelet 1942-ben indult, nem 1940-ben), másrészt teljesen fiktív szereplőkkel és helyzetekkel dolgoznak: a Shelby család, illetve a brit alvilág bevonása a pénz terjesztésébe mind kitalált elem. A valóságban nem volt olyan konkrét, akciófilmszerű terv, hogy gengszterhálózatokon keresztül elárasszák Angliát hamis pénzzel. A filmet nézve az is teljesen abszurd, hogy egy komplett német század vidáman grasszál Liverpoolban (ez a film másik fontos helyszíne) MG 42-esekkel, és egyetlen angol titkosszolgálat sem veszi ezt észre.

Az alapkonfliktus több szinten bontakozik ki a filmben. Egyrészt ott van a nácizmus és a fasizmus előretörése, amely már a sorozat utolsó két évadában is jelen volt, most pedig konkrét szervezett fenyegetéssé válik. Valójában viszont semmit nem kezdenek vele a készítők, inkább csak laza keretként használják a történelmi kontextust. A nácikkal összejátszó főgonoszként jön a képbe John Beckett, akit Tim Roth (Kutyaszorítóban, Ponyvaregény) alakít. Roth – bár szép igazolás – egyszerűen nem elég megátalkodott a karakteréhez, hanem csak egy kedves arcú ördög, akit nehéz valódi fenyegetésként látni, ez pedig hamar aláássa az egész konfliktus súlyát.

Ráadásul végig nagyon kellemetlen minden megnyilvánulása, és olyan, mint egy Tesco-gazdaságos Christoph Waltz: konkrétan a második percben elhagyja a száját a „Heil fucking Hitler” mondat, amit biztos nagyon vagány húzásnak hittek a készítők, nézőként viszont inkább csak kapartam az arcomat kínomban. Egy ponton a film egy lövöldözéssel kísért párbeszédet is beemel a háborúról és az ideológiákról, ebben John Beckett és Tommy Shelby egyik pillanatban tüzelnek egy sort, aztán újratöltés közben higgadtan közlik a nézeteiket, aztán megint lőnek egymásra. Ez mintha egy olcsó metafora akarna lenni a szekértáborok harcáról és a világ polarizációjáról, de ezt is sikerült a lehető legegyügyűbb módon ábrázolni.

Másrészt ott a családi konfliktus Tommy és elhanyagolt fia, az új Peaky Blinderst vezető Duke (Barry Keoghan) között, amivel a generációs törést tudják kiemelni. Meddig lehet ugyanazokat a bűnöket újra és újra elkövetni, és mi történik, ha a következő generáció már nem ismeri ezeket a határokat, sőt még kegyetlenebbül lép fel immáron bárki ellen? És végül ott van Tommy saját múltja, ami folyamatosan visszahúzza. Még mindig első világháborús PTSD gyötri, ott túrja a földet lent a sötét alagútban, üldözi a lánya, Ruby halála, és az, hogy talán nincs is több utolsó küldetés, csak ezeknek a véres, egóktól fűtött harcoknak a végtelen ismétlődése.

A film dinamikusan indít, menetelő nácikkal, robbanásokkal, in medias res káosszal, aztán hamar kijön, hogy a pongyolán megírt forgatókönyv teljesen rossz tempót diktál, és ezután durván belassul a sztori, hogy aztán sietve kelljen minden szálat elvarrni az utolsó 20 percben. Tommy visszatérése is inkább mitikus, mint emberi. „Rom Baro, a cigányok királya” – mondják róla a film elején. A Peaky Blinderstől sosem állt távol a természetfeletti világgal és a mágiával való kacérkodás, amit főleg a Shelby család cigány mivolta indokolt. Én ettől a száltól kifejezetten ódzkodtam már a sorozat alatt is, ennek most egy felvizezett, súlytalan – és a cselekmény szempontjából teljesen irreleváns – verzióját kapjuk vissza.

Tommy Shelby nem Tommy Shelby igazán egy nő nélkül, most is írtak mellé egy új töltelékkaraktert, aki szürke mása csak a korábbi nagy szerelmeknek, és az erős hús-vér női karaktereknek. Ő Kaulo Chiriklo, a boszorkány, aki Zelda Chiriklo (ő Tommy gyerekének, Duke-nak az anyja) ikertestvére. Vele próbálják visszahozni a fent említett mágikus szálat. Ha valaki, ő tényleg teljesen kilóg a 40-es évekből, egyenesen úgy néz ki, mint egy B kategóriás gót zenekar énekesnője a 80-as évekből.

A film első, nagyjából negyven perce gyakorlatilag újra felépíti a sorozat világát, visszatér Ada immár parlamenti képviselői szerepben, illetve Johnny Dogs, Charlie, Curly és más régi figurák. Ez a nosztalgiatrip működik is egy ideig, de hamar átcsap önismétlésbe. Nem segít, hogy a párbeszédek is iszonyúan műviek: sokszor mintha csak arra szolgálnának, hogy miképp lehet túllicitálni a másikat, ki tud nagyobbat, drámaibbat mondani, de a cselekmény előrelendítésében vagy mélyítésében nincs funkciójuk. A párbeszéd–akció struktúra váltakozik folyamatosan, a már-már véletlenszerűen egymás után vágott jelenetekből pedig szép lassan kirajzolódik a faék egyszerűségű sztori.

Az első 40 perc után gyakorlatilag egy szokásos Peaky Blinders-részt nézünk valamelyik random évadból.

Van még egy fontos, egyben szomorú elem, az Arthur Shelbyt játszó Paul Anderson nem tér vissza A halhatatlan férfiban, ezért ki kellett találniuk valamit a készítőknek, hogy hogyan írják ki a karakterét. Emiatt végig csak homályos, sziluettszerű jelenetekben utalnak vissza arra, hogy mi történt vele. Arthur kiírásának valódi oka a színészt érintő 2024-es drogbotrány volt, ami miatt bíróság elé került és megbírságolták. Ez a helyzet gyakorlatilag ellehetetlenítette, hogy részt vegyen az új filmben, ezért a készítők inkább a karakter halálával oldották meg a hiányát. Anderson, aki azóta felépült, és újra vállal szerepeket, később jelezte, hogy elfogadja a döntést, és továbbra is jó viszonyban van az alkotókkal. Nem ez az első alkalom, Polly karakterét is azért kellett korábban kiírni a sorozatból, mert az őt alakító Helen McCrory 2021-ben mellrákban meghalt.

Ez annak fényében nagy kár, hogy Arthur az egyik legjobb antihős volt az egész sorozatban, és a jelenléte sokat dobhatott volna a film drámájának minőségén. Valahol tragikusan ironikus, hogy Anderson olyan mélyre került a drogok miatt, mint Arthur, aki szintén függőséggel küszködött.

Kevés konkrét szálat tudnék kiemelni a sztoriból, amit érdemes megemlíteni, de az apa és fia közti konfliktus ilyen. Duke olyan határokat lép át, amelyeket Tommy sosem mert vagy akart, és felmerül, hogy összejátszik a nácikkal. Ezek a feszültségek teremtik meg a drámát. Amikor ketten egymásnak feszülnek és elvesztve bármilyen méltóságukat a sárban hemperegnek, a film végre életre kel pár percre. Barry Keoghan (aki újabban az utcára is alig akar kilépni a külsejét érő kritikák miatt) játéka nem kiemelkedő, és semmiképp sem emlékezetes, de a fizimiskájával valahogy mégis jól illeszkedik ebbe az univerzumba.

Annyira, hogy ellenőriznem kellett, hogy a színész nem volt-e a kezdetek óta a stáb része. Ez egy jól reklámozható igazolás, egy funkcionális húzás, de azért mégsem tudja teljesen pótolni a régi szereplők hiányát, vagy azt a tényt, hogy Mosley, Gina, Nelson, Finn, Lizzie vagy Charles említésre sem kerül a filmben. Közben azért visszatér a hatodik, egyben záróévadban bemutatott Stephen Graham (Kamaszok, Ezer bokszütés, Blöff), ez részben erősíti a folytatólagosság érzetét, de mintha ő is csak mutatóban lenne itt: még egy menő név, amit rá lehet írni a plakátra.

A lelketlen és vontatott film egyik legerősebb eleme továbbra is a zene, ami szokás szerint elviszi a hátán a projektet, az Amyl & The Sniffers és a Fontaines D.C. bevonása is príma árukapcsolás volt. Érezhető némi trendiskedés ennél a névsornál is – és nem csak a színészgárda kiválasztásánál –, de az tény, hogy ezek a zenekarok egytől egyig passzolnak a koszos Birminghamhez, a záródal pedig a film sok baklövése ellenére is kárpótolni tudott. És ha már Birmingham, a város továbbra is mocskos és füstös, de ahogy az operatőri munka, úgy a világ is netflixesen sterilebb lett.

A halhatatlan férfi ugyan sokszor nevetségesen kiszámítható ugyan, azért vannak benne váratlan halálesetek, de aztán ezeknek a súlyát is rendre sikerül elrontani pátoszos, álomszerű jelenetekkel. Mintha sehol és semmivel nem mernének időzni a készítők, minden csak felvillan, aztán rohanunk is tovább a következő megjósolható cselekményelemre. A halhatatlan férfi veszte a túlzott dramatizálás, amin nem segít a film végtelenül olcsó szimbólumrendszere sem. Kötelezően kihasználják például azt, hogy a sorozat első évada fekete lóval kezdődött, az utolsó fehér lóval ért véget, Tommy Shelby pedig most újra fekete lovon menetel a filmben, mint a halál angyala. Ha ettől még nem csöppennénk el, egy ponton a korábbi főcímdal átdolgozott verziója is felcsendül.

Egy biztos: Tommy Shelby még mindig az aurafarmolás mestere, két órán keresztül építi a saját mítoszát, és egy jelenetben még a hajón álló aurafarmoló kisfiút is megidézi, miközben valódi jellemfejlődést aligha látunk nála. Lényegében olyan ez az egész, mint egy hanyag szuperhősfilm, aminek már nagyon pontot kellett tenni a végére, és a nagy sietségben muszáj volt előrukkolni valamivel. A halhatatlan férfi még nyomokban tartalmazza a Peaky Blinders erősségeit (ikonikus karakterek, sötét hangulat, erős zene), de egyre nehezebben talál új mondanivalót. Akárhogy is, Tommy Shelby végre megnyugodhatott, mi viszont kevésbé: a Netflix közzétette, hogy már készül egy folytatássorozat a Peaky Blindershez a Shelbyk új generációjával.

A Birmingham bandája: A halhatatlan férfi a Netflixen nézhető.