A One Piece második évada visszaadja a hitet az álmokban

(Enyhén spoileres kritika.)

Gyerekként imádtam a kalózokat, farsangon Jack Sparrow-nak öltöztem, tematikus könyveket gyűjtöttem, még legózás közben is tengeri kalandokat találtam ki. Rajongásomat új szintre emelte, amikor a bátyám hétéves koromban megmutatta a One Piece alapján készült, 1999-ben debütált animét. Oda Eiicsiró (Eiichiro Oda) mai napig futó sztorija azonnal beszippantott, mert abszurd ötletekkel turbózta fel a kalózok eleve izgalmas mitológiáját. A történet középpontjában álló Monkey D. Luffy csapatát azóta is követem, bár mostanság inkább a mangát olvasom, hogy időt spóroljak.

2023-ban kicsit tartottam attól, hogy milyen lesz az élő szereplős One Piece a Netflixen. Elég nehéznek tűnt olyan alapanyagot adaptálni, ami tele van rajzfilmes túlzásokkal és teátrális jelenetekkel, de a készítőknek mégis sikerült megidézni az eredeti sztori hangulatát. Úgy mesélték el az East Blue Saga című első történetívet, hogy nagyjából elégedett voltam a végeredménnyel. Az apróbb hiányosságoktól eltekintve végig éreztem az igazi One Piece-hangulatot.

A második évad viszont felülmúlta a várakozásaimat. Annak ellenére váltott ki belőlem gyermeki lelkesedést, hogy pontosan tudtam, mi fog történni a szereplőkkel.

Steve Maeda és Matt Owens showrunnereknek ezúttal 59 fejezetet (33 epizódot) kellett feldolgozniuk nyolc részben, ami ugyan kisebb feladat az előző adagnál, de azért itt is tömörítettek az alapanyagon rendesen. És nagyon jót tett a sorozatnak, hogy kukázták az anime feleslegesen elnyújtott mellékszálait.

A projekt felett executive producerként őrködő Oda pedig gondoskodott róla, hogy ne a műve meggyalázását lássuk a Netflixen. Egy interjúból az is kiderült, hogy konkrét tervei vannak az élő szereplős verzió lezárása, ami megnyugtató, mert az eredeti sztorit másolva a főszereplőket alakító színészek csak nyugdíjas korukra találnák meg a címadó kincset.

Luffyék történetét az új évadban ott folytatták, ahol az előzőben félbehagyták. Miután legyőzték Arlongot, a szalmakalapos kalózok a világ legveszélyesebb tengere, a Grand Line felé veszik az irányt, hogy megtalálják Gol D. Roger eldugott kincsét, a One Piece-t. Hőseink dolgát azonban megnehezíti, hogy nem csak Smoker tengerészkapitány vadászik rájuk, hanem a bérgyilkosokból álló Barokk Művek is, mivel megmentették a sivatagi Arabasta királynőjét, Nefertari Vivit.

A készítők a második évadban az Arabasta Saga című történetív felvezetését adaptálták, amivel szép keretet adtak az eseményeknek. Amit az első szezonban erőltetettnek éreztem, azt most sokkal természetesebben oldották meg: a Barokk Művek féle összeesküvés például emelte a téteket, és valódi kihívás elé állította a szalmakalaposokat.

Ahogy korábban, úgy most is a karakterek közötti dinamika szolgáltatta a sorozat legjobb pillanatait. Erről a csapatról elhittem, hogy együtt szelik a tengereket, és az életük árán is megvédenék egymást. Megmelengették a szívemet azok a jelenetek, amelyekben Zoro és Sanji szóváltásai macsós rivalizálássá fajultak, vagy amikor Luffy vigasztalta a képességeivel elégedetlen kardforgatót. Ezek a momentumok olyan hatást keltettek bennem, mintha az animét nézném.

A főbb karaktereket frappáns részletek bemutatásával árnyalták az évad során. Mackenyu Zoroja például a Mihawk elleni vereséget próbálta kiheverni, és azért edzett, hogy túlszárnyalja nemezisét. A Taz Skylar által alakított Sanji bevallotta, mi motiválja a főzésben, miközben a Jacob Romero-féle Usoppnak is volt ideje kiteljesedni a megrögzött hazudozó szerepében, aki csak arra vágyik, hogy egyszer a tenger bátor harcosa legyen. Továbbra is fantasztikusan működött Emily Rudd Namija, aki a tengeri eligazodáshoz nélkülözhetetlen iránytűszerű navigációs eszközöket (Log Pose-ok) fedezte fel ebben a szezonban. A sorból egyedül Iñaki Godoy Luffyja lógott ki, bár bohókás és debil karaktere az eredetiben sem változik sokat a meghatározó traumájáig.

Mellékszereplők terén sem volt gond az új részekkel, Charithra Chandran Viviként hitelesen játszotta a népe szenvedését átérző királynőt, és Callum Kerr szórakoztatóan alakította a mogorva, állandóan szivarozó Smokert. Miss All Sunday, vagyis Nico Robin szerepére is tökéletes választás volt az eredetileg modellként dolgozó Lera Abova, aki végig uralta a jeleneteit, és David Dastmalchian is hozta a tőle elvárhatót Mr. 3-ként.

Az évad csúcspontja egyértelműen Tony Tony Chopper történetszála volt, a démongyümölcs elfogyasztása miatt emberi jegyeket viselő rénszarvas múltját könnyfacsaróan mesélte el a sorozat. Choppert egyszerre három ember keltette életre az évadhoz: N'kone Mametja helyettesítette a forgatáson, Gavin Gomes az egyik átalakult formáját (Heavy Point Chopper) alakította, Mikaela Hoover pedig a karakter hangját adta. Bár a karaktert digitális trükkökkel jelenítették meg a képernyőn, Hoover színészi munkájának köszönhetően átélhetővé vált Chopper drámája.

Sőt, ki merem jelenteni, hogy Chopper és Dr. Hiriluk furcsa apa-fia kapcsolatát jobban ábrázolták, mint az animében. Ehhez kellett az is, hogy Mark Harelik ilyen letaglózó alakítást nyújtson a gyógyítani akaró kuruzsló szerepében. Elérzékenyültem, amikor Dr. Hiriluk kifejtette, hogy a halála nem lesz hiábavaló, ha valaki beteljesíti a Drum királyság lakóinak megmentéséről szóló álmát. Kettőjük sztorija gyönyörű véget ért azáltal, hogy Chopper a fináléban megtapasztalta a cseresznyevirágzást.

Ezzel a szívszorító drámával a készítők újra elhitették velem, hogy van értelme az álmok kergetésének.

Előnyére vált az is a második évadnak, hogy helyenként felvezettek olyan mellékszálakat, amelyek a mangában sokkal később kerültek elő. Ötletes volt a történet korai szakaszában behozni például Brook karakterét, a Binks pálinkája hallatán pedig a legszigorúbb rajongók szíve is meglágyulhatott. Kiemelném Sonya Belousova és Giona Ostinelli zeneszerzőket, akik a mostani évadhoz is olyan dalokat írtak, amiket bármikor szívesen meghallgatnék.

Akadtak azért problémák is ezzel a szezonnal. Azt például nem értettem, hogy miért kapott ennyi játékidőt az egyébként jelentéktelen Mr. 9, aki Daniel Lasker próbálkozása ellenére sem lett érdekesebb. Már az első évadban is üvöltött a helyszínekről, hogy csak díszletek, de most a statiszták limitált mennyisége is többször feltűnt. Habár Zoro százig számolós kaszabolását pazarul megvalósították, néhol röhejesen mutattak az alapműből ismert támadások. Az akciójelenetek koreográfiájába viszont ezúttal sem lehetett belekötni, és a különleges effektek sem másztak le a képernyőről.

A netflixes One Piece második szezonja azonban akkor működött igazán, amikor a főszereplők az álmaikról beszéltek, vagy bizonyították elkötelezettségüket egymás iránt. Egyszerű tanulságokat fogalmaz meg a sorozat, de a bátorság, a kitartás, a méltóság és a becsület mind olyan erények, amelyeket érdemes hangsúlyozni. Feszes tempója, átélhető karakterei és megható pillanatai miatt azoknak is kellemes meglepetést okozhat az élő szereplős változat, akik még sosem olvasták vagy látták a One Piece-t. A következő évadokban ráadásul még jobban emelkednek a tétek, ezért már tűkön ülve várom a szalmakalapos kalózok visszatérését.

A One Piece első és második évada elérhető a Netflixen.