A pokolba vezető út egy aluljárón keresztül vezet

Az aluljárók kényelmetlenek és ridegek, Dante pokla szenvedéssel és szörnyekkel teli, az először videójátékként kiadott, idén filmként is megjelent Exit 8 pedig a kettő tökéletes keveréke. Genki Kawamura rendező szürrealista horrorja minimális költségvetésből készült, kevés jumpscare-t használ, és így is az egyik legjobb videójáték-adaptáció lett az utóbbi időben.

Az Exit 8 filmként a játék alapötletére épít, a főhősnek egy üres, japán metróállomáson kellene megtalálnia a nyolcas kijáratot, ehhez viszont csak úgy tud eljutni, ha felfedezi az állomás szokatlanságait. Ha egy ilyen anomáliát azonban elkerül, akkor visszakerül a játék kezdetére, és kezdheti elölről az egész kijutást.

Nem árulok el azzal nagy titkot, hogy a filmben az Elveszett férfi névre hallgató főszereplőnek (Kazunari Ninomiya) többször is a nulláról kell indítania a kijárat keresését. A férfit a történet szerint nemrég dobta ki a barátnője (Nana Komatsu), aki azzal hívja fel a film elején, hogy terhes tőle, és nem tud dönteni arról, hogy megtartsa-e a babát. A férfi a hír hallatán teljesen lesokkolódik, és minél hamarabb volt barátnője segítségére akar sietni. Zavarodottságában észre sem veszi, hogy valami nincs rendben a metróban, így a nyolcas számú kijárat felé vezető út folyton csak ismétlődik. A döntésképtelenség és szorongás így teljesen elhatalmasodik a férfi felett.

Van, amiben a film jobb a játéknál

Melyik ember ne esne kétségbe, ha állandóan ugyanazokat a köröket járná egy bezárt helyen, ahol a kijárat egyre messzebbinek tűnik? A főszereplőt szinte agyonnyomó szorongás a nézőre is kihat, ráadásul a film a csúcsra járatja ezt az érzetet azzal, hogy remekül használja az úgynevezett nem-helyeket, amelyek Marc Augé antropológus szerint csak áthaladásra szolgálnak az életünkben, ezért végig csak idegenként mozgunk bennük.

A film operatőre, Keisuke Imamura az aluljáró szűk tereit ebben a szellemben direkt úgy vette fel, hogy minden egyes beláthatatlan kanyar, vagy plafonon éktelenkedő szokatlanság ijesztő legyen. A film ráadásul abban felülmúlja az egy idő után egysíkúvá váló játékot, hogy egy új réteget is behoz a történetbe. Kawamura ugyanis a szülővé válás félelmét is belevitte a filmbe különböző motívumokkal: az aluljáróban visszatérően megjelenik a sikoltozó csecsemők hangja, és ez a hang átszűrődik a mennyezeten és a falakon, ott van a szekrényekben és minden ajtó mögött. Így olyan érzetünk lehet nézőként, hogy erről a pokoli helyről nincs menekülőút.

A játék azért szórakoztató, mert arra késztet, hogy minél tovább játssz vele ahhoz, hogy az összes anomáliát megtapasztald. A filmbe ilyen mennyiségű apróságot képtelenség lett volna belezsúfolni, de a készítők így is megoldották, hogy a legkülönbözőbb megoldásokkal mutassák meg ezeket a furcsa motívumokat – lehet ez egy rossz helyen lévő kilincs vagy plakát, és megnyilvánulhat ez olyan extrém esetekben is, amikor a plafonból vér folyik, vagy amikor az egész folyosót elárasztja a víz.

A a szimbólumok itt nem állnak meg: a film két mellékszereplője, a Sétáló férfi (Yamato Kochi) és a magára hagyott kisfiú (Naru Asanuma) is fontos jelentéssel bírnak, ők a főszereplő belső állapotának metaforái. Amíg a Sétáló férfi, aki nem talál kiutat és örökre a metró folyosóján reked a főszereplő lehetséges jövőképét vetíti elő, addig a kisfiú ártatlansága megtöri ezt a ridegséget, és próbára teszi az Elveszett férfi moralitását is. Kettejük kapcsolata a kölcsönös bizalmon és odafigyelésen alapszik, feltétlen szükségük van egymásra a túléléshez egy olyan szituációban, ahol egymás jelenlétét is anomáliának hihették volna. A kisfiú egyértelműen azt az erkölcsi felelősségvállalást testesíti meg, amivel a szülővé váláskor is szembesülnie kell majd a főszereplőnek, bármennyire is ijesztő az.

A folyamatosan szorongató érzés miatt iszonyatosan hosszúnak tűnő, valójában csak másfélórás film szinte ugyanazzal a jelenettel ér véget, amellyel kezdődött, és azt gondolhatnánk, hogy egy időhurokban rekedt a főszereplő. Ugyanúgy a metrókocsiban van, a film elejéhez hasonlóan ezúttal is egy síró csecsemőt próbál csitítani egy anyuka, akivel egy másik utas vitatkozni kezd. Az Elveszett férfi azonban ezúttal nem hagyja magára a csecsemőt nyugtató anyát, és kitör az állandónak tűnő, pokoli körözésből. Legalábbis ezt sejtetik velünk, ugyanis a befejezés nagyon hirtelen érkezik, és a nézőre hagy több fontos kérdést a férfi és barátnője sorsáról.

Az Exit 8 szépsége abban rejlik, hogy nem próbált hatalmas, elvont filozófiai kérdésekre választ találni. Kawamura képes volt úgy mélységet adni a filmnek, hogy közben mégis megtartotta a játékot is jellemző egyszerűséget. Azt üzeni, hogy a dolgok megváltoztatásának az egyetlen módja, ha a destruktív gondolkodás ördögi körét megtörjük, és az individualizmus helyett a hangsúlyt a közös, csoportos döntéshozásra tesszük.

Az Exit 8 a magyar mozikban elérhető.