Chaplin kilencven éve olyan erős kritikával rukkolt elő, hogy kiűzték Hollywoodból

Amikor kilencven évvel ezelőtt, 1936. február 5-én a New York-i Rivoli filmszínházban bemutatták Charlie Chaplin új filmjét, a Modern időket, a mozikat már majdnem egy éve a hangosfilmek uralták, de a némafilmek legnagyobb sztárja még mindig nem volt hajlandó megszólalni. Bár évekkel korábban Chaplin azon kesergett, hogy a hangosfilmek tönkreteszik a mozik szépségét, és azt jósolta, hogy el fognak tűnni, a Modern idők készítésekor már nagyon jól látta, hogy a némafilmeknek menthetetlenül befellegzett, és ezt neki is el kell fogadni. A Modern időket eredetileg már hangosfilmnek tervezte, de az első forgatási napok után inkább visszatért a jól bevált formulához.

A végeredmény a filmtörténet egyik legnagyobb alkotása lett, ami rendszeres szereplője a minden idők legjobb filmjei felsoroló listákon, és az amerikai kongresszusi könyvtár az elsők között helyezte el a megőrzendő filmek közé. A Modern idők a némafilmkorszak tökéletes lezárása, méltó búcsú a Chaplint ma már elképzelhetetlen világsztárrá emelő Csavargótól. Szokatlanul erőteljes, finoman adagolt kritika az embereket a gyártósorok alkatrészévé alacsonyító kapitalista társadalomról, teli olyan jelenetekkel, amik majdnem száz évvel később is milliókat nevettetnek meg. És jó eséllyel kétszáz évesen is ugyanannyira friss lesz, mint amikor bemutatták.

Tökélyre fejlesztett technika

Chaplin nem véletlenül tartott a hangosfilmek megjelenésétől. Mire az első hangosfilm, A dzsesszénekes a mozikba került, már tökéletesre fejlesztette a világ minden táján érthető némafilmes pantomimját, amit a párbeszédek csak elrontani tudtak. „A dialógusoknak nincsen helye azokban a vígjátékokban, amiket én csinálok” – mondta 1931-ben egy interjúban. Ekkor már 16 év telt azóta, hogy 1914-ben először lehetett látni a filmvásznon a Csavargó ikonikussá vált jelmezében, ami pillanatok alatt a világ legismertebb és legjobban fizetett színészévé tette, az első igazi világsztárrá.

De nem csak színész volt, hanem az egyik első szerzői filmes, aki rendezőként, forgatókönyvíróként és producerként teljes önállóságot élvezett, és a humort a tragédiával, érzelmekkel és pátosszal korábban nem látott módon vegyítő filmjeivel a mozi egyik legnagyobb művészévé vált. Megkerülhetetlen alakja lett a filmművészetnek, és rendezők generációi rajongtak filmjeiért és tanulmányozták módszereit. „A mesterek mestere, a filmesek filmese” – mondta róla Jean Renoir, az egyik legnagyobb francia filmrendező, míg a francia újhullám egyik, ha nem a legnagyobb alakja, Jean-Luc Godard egyenesen Leonardo Da Vincihez hasonlította. Stanley Kubrick kijelentette, hogy „filmjei valószínűleg tovább fenn fognak maradni, mint bárki másé”.

Chaplin ezt a nézetet már öt évvel a Modern idők előtt bebetonozta a több mint két éven át készített Nagyvárosi fényekkel, ami a filmtörténet legnagyszerűbbnek tartott zárójelenetével ért véget, és amit Chaplin kétségtelenül legnagyobb filmjeként tartanának számon, ha öt évvel később nem készíti el a Modern időket, hogy versenyre keljen vele.

Nevetésbe oltott társadalomkritika

A Nagyvárosi fények premierje után Chaplin másfél évig tartó, világ körüli turnéra indult, és a mélyszegénységben felnőtt, de filmkarrierjének köszönhetően már milliomossá vált Chaplin mindenütt riadtan szembesült a nagy gazdasági világválság okozta munkanélküliséggel és a nacionalizmus terjedésével. Ez annyira megérintette, hogy következő filmjét a munkásokat kizsákmányoló ipari társadalom kritikájának szentelte, amiben a futószalag mellett végzett lélekölő munka egyhangúsága ellen kelt ki, olyan témákkal foglalkozva, mint a szegénység, sztrájkok és munkanélküliség, de nem tévesztve el legfőbb a célt: megnevettetni az embereket.

A filmben a Csavargó gyári munkásként jelenik meg, akit szó szerint elnyel és őrületbe kerget a gépezet, majd ki-be járkál a börtönből, miután tévesen kommunistavezérnek és rendőrverő sztrájkolónak nézik, vagy, mert áruházi éjjeliőrként hagyja, hogy éhező munkások ételt lopjanak. Ebben társa egy éhező utcai suhanc árva lány, aki a gyermekvédelmi hatóságok elől menekül, miután apját egy zavargás alatt megölték. A szerepet Chaplin akkori szerelme, a szépségével az embereket lenyűgöző Paulette Goddard játszotta. A filmben együtt álmodoznak egy jobb életről, miközben szabad lélekként küzdenek az egyéniséget nem tűrő gépies átlaglét ellen, és menekülnek az őket üldöző hatalom elől.

Az első verzió alapján a film lehangoló véget ért volna: a Csavargó egy kórházban lábadozik egy idegösszeomlás után, apácának állt társa pedig örökre búcsút vesz tőle. Chaplin azonban ezt végül lecserélte egy optimistább zárójelenetre, amiben dacolva mindennel csak azért is mosolyogva indulnak el egy országúton a boldogabb jövő felé.

Búcsú a hangtalan Csavargótól

Chaplin eredetileg első hangosfilmjének tervezte a Modern időket, és meg is írta minden jelenethez a párbeszédeket, de pár nap forgatás után annyira elégedetlen volt az eredménnyel, hogy visszatért a jól megszokott módszerhez, és maradt a pantomimnál. A film, bár kapott saját filmzenét, amit maga Chaplin szerzett, és megjelentek benne hangeffektek, valamint hangfalakon keresztül hallható beszéd is, gyakorlatilag némafilm lett. És ebben a filmben először és utoljára a közönség hallhatta a Csavargó hangját is, amikor pincérként előad egy dalt, de a szöveg értelmetlen francia-olasz halandzsa.

A film tíz hónap alatt készült el, ami a híresen perfekcionista Chaplinhez képest kifejezetten gyorsnak számított: a Nagyvárosi fényeket több mint két éven át készítette, és volt, hogy egy jelenetet világrekordként emlegetett 342 alkalommal vett fel. Ebben segíthette, hogy az alig másfél órás filmet jól fel lehet osztani négy fejezetre, amik egyenként olyanok, mintha a Chaplin karrierje elején készített rövidfilmjeit néznénk, és több olyan jelenet is van benne, amit már látni lehetett tőle. A film így összegzése a Csavargónak, mintha egy Chaplin legjobb jelenetei összeállítást néznénk arról, milyen őrületesen viccesen tud rendőrök elől menekülni, pincérként tálcákkal bénázni, vagy görkorcsolyázni.

Chaplin karrierjének legviccesebb és legemlékezetesebb jeleneteit alkotta meg a filmben, amik kiállták az idő próbáját, és máig ugyanolyan szórakoztatóak, mint amikor 90 évvel ezelőtt először látni lehetett. Ilyen például a félresikerült etetőgép, ami a futószalag mellett dolgozó Csavargót munka közben eteti meg, amikor elnyeli a futószalag és a gépezet hatalmas fogaskerekei közé kerül, vagy amikor a börtönben véletlenül bekokainozva megakadályoz egy rabszökést.

A Modern idők egyik lett azoknak a ritka vígjátékoknak, amik évtizedek múlva is működnek. A legendás amerikai filmkritikus, Roger Ebert majdnem negyven évvel a Modern idők bemutatása után arról írt, hogy a közönség szétnevette magát, amikor újra bemutatták a mozikban, 2016-ben hétezren gyűltek össze Bologna főterén, hogy megnézzék egy fesztiválon. Hogy a poénjai mennyire működnek még ma is, jól bizonyítja, hogy a YouTube-on a Modern idők több jelenetének is tízmilliós, sőt százmilliós nézettsége van.

A politika áldozata

A politikai felhangjai azonban bajba sodorták Chaplint. A filmet a náci Németországban betiltották „kommunista tendenciák” miatt, és az amerikai kormányzatban is megerősítette a gyanút, hogy Chaplin kommunista. Ebben nem segített, hogy Chaplin a készülőfélben lévő filmet megmutatta a Hollywoodba látogató szovjet filmbizottság tagjainak, és elterjedt a pletyka, hogy az ő kérésükre változtatásokat hajtott végre rajta. A kommunistagyanút aztán csak erősítette a Hitlert kegyetlenül kifigurázó Nagy Diktátor. Az FBI megfigyelés alá helyezte Chaplint, közel kétezer oldalas aktát állítottak össze róla, és bár tudták, hogy nem volt tagja a Kommunista Pártnak, és nem volt kommunista, a második világháború utáni paranoiás légkörben a jobboldali sajtó segítségével rágalomhadjáratot indítottak ellene.

1952-ben, amikor a Rivaldafény című filmjének bemutatója miatt családjával Angliába utazott, James P. McGranery akkori amerikai igazságügyi miniszter és egyben legfőbb ügyész bejelentette, hogy visszatérése esetén őrizetbe fogják venni, és vizsgálatot indítanak arról, hogy beengedhetik-e az Egyesült Államok területére. Ezzel gyakorlatilag kitiltották a brit állampolgár Chaplint, aki akkor már ugyan majdnem negyven éve ott élt, de soha nem vette fel az amerikai állampolgárságát.

Végül húsz évnek kellett eltelnie, mire visszatért Hollywoodba, ahol kitiltásakor mindössze három ember, Sam Goldwyn producer, a világ egyik legnagyobb filmsztárja, Cary Grant, valamint William Wyler rendező állt ki mellette. Abban az évben az amerikai filmakadémia egyfajta bocsánatkérésként tiszteletbeli Oscar-díjjal jutalmazta „felbecsülhetetlen hozzájárulásáért ahhoz, hogy a mozgókép a huszadik század művészeti formájává vált”. A díjátadón az akkori hollywoodi elit 12 percen át tapsolta állva.