A kollégiumi szobatársaimmal imádtuk volna ezt a filmet 20 évvel ezelőtt

A Netflixen nemrég megjelent A nagy fogás büszkén követi a kilencvenes-kétezres évek egyszerű akciófilmjeinek sémáit: vannak benne kemény és piszkos zsaruk, belső árulás, belharc, faék-egyszerűségű morális motivációk, egyszerű, de fordulatos történetvezetés, és persze nagyon sok klisés mondat, amik úgy hatnak, mintha eleve idézőjellel együtt mondták volna a karakterek.

Ez a film a legkevésbé sem akar komplikált lenni, nem véletlen, hogy a Netflix konkrétan a cselekmény lebutítását kérte a készítőktől. A két főszereplő, Matt Damon és Ben Affleck, akik az alkotói folyamatban is részt vettek, Joe Rogan podcastjában arról beszéltek, hogy már a film első öt percében nagy akciójelenetet kértek tőlük, hogy a nézők ott ragadjanak a képernyő előtt. Továbbá az is elvárás volt, hogy a szereplők háromszor, négyszer ismételjék el a cselekmény főbb pontjait, mert az emberek úgyis a telefonjukat birizgálják majd otthon a kanapén a film közben.

Ez az irány abszolút érződik a filmen, ami úgy tudja egy fordulatos film élményét nyújtani, hogy közben nagyon egyszerű marad. Az eleje pedig egyenesen olyan, mintha az egyébként ma már jóval magasabbra kvalifikált Damon–Affleck-duó egy olyan mozit csinált volna, mint amilyet Vin Diesel vagy Jason Statham szokott:

kemény zsaruk latin zenére lazítanak két műszak között a tuningolt verdáikkal, és arról panaszkodnak, hogy szar a rendőrélet.

Ajánlom egyébként, hogy szinkronnal nézzétek meg a filmet, mert úgy aztán tényleg tökéletes az élmény. Egy olyan gyöngyszem is elhangzik például az egymással összefutó rendőrök szájából, mint hogy „Mizu az utcán, geci?”. Sokat segít a befogadáson, hogy a film néha kifejezetten öntudatos, az egyik szereplő konkrétan kimondja azt is, hogy „úgy nézünk ki, mint akik halloweenre zsarunak öltöztek”. És hát tényleg úgy néznek ki a szereplők.

Matt Damon karakterének kifejezetten jól áll, hogy megtépázta az élet, Ben Affleck melldöngető, klasszikus bro stílusa viszont nagyon-nagyon a Halálos iramban-filmek irányába löki a mozit. Mint ahogy az is, hogy az egyébként remek Teyana Taylor (Egyik csata a másik után) sem kapott túl sok feladatot. Egyébként a női karakterek a filmben vagy meghalnak, vagy nagyjából olyan funkciót töltöttek be a sztoriban, mint a kétezres években minden kollégiumi szoba falán poszterként ott lógó Michelle Rodriguez Vin Diesel oldalán, csak több ruha van rajtuk. Akárhogy is, ez a film összességében pont olyan lett, amit 20 évvel ezelőtt a szobatársakkal kéthetente megnéztünk volna.

Túlzottan nagy mélységet számon kérni több szempontból sem lenne igazságos. A rendező az a Joe Carnahan, aki a hollywoodi akciófilmesek biztos kezű iparosaként olyan címekért felelt, mint a Fehér pokol (Liam Neeson), a Boss Level – Játszd újra (Mel Gibson) és a Füstölgő Ászok (Ben Affleck). Carnahan rendezése harsány, magabiztos és jó tempójú, és ez a jól begyakorolt, egyszernézős formulája érvényesül itt is.

Ami viszont kifejezetten látszik, pontosabban inkább nem látszik, hogy mennyi pénzből készült ez a produkció: a 100 millió dolláros büdzsé ellenére kapunk egy kevés helyszínen játszódó, közepesen látványos mozit. Erre persze megvan a magyarázat: alighanem Affleck és Damon gázsija vihette el a költségvetés nagy részét.

Egyébként a velejéig romlott igazságszolgáltatással, a rossz zsarukkal és az árulással kapcsolatos összes megszokott fordulatot felvonultató sztori tökéletesen élvezhető mosogatás, telefonnyomkodás vagy vasalás közben. Nagyon semmiképp nem akarom lehúzni, mert azért tegyük hozzá, hogy a január filmes szempontból kicsit a senki földje, ez a hónap régóta a B kategóriás filmek svédasztala. Amikor a közönség már kifáradt az Oscar-esélyes, komor presztízsfilmekben, kifejezetten nagyot tud menni egy, A nagy fogáshoz hasonló, háttérzajnak is tökéletes mozi. Az már más kérdés, hogy másnapra már el is felejti a néző.

A nagy fogás már elérhető a Netflixen.