Szente Vajk a magyar Másnaposok helyett megcsinálta az elmúlt évek legpocsékabb vígjátékát

Amikor beültem a Legénybúcsú sajtóvetítésére, nem vártam sokat a mozitól, azt gondoltam, hogy ennyi magyar szinten ismert és végső soron nem rossz színésszel össze lehet hozni egy olyan mozit, amit nem akarok nagyjából 30 perc után otthagyni. Nem túlzok, ha nem lett volna az a munkám, hogy írjak a filmről, akkor felálltam és kimentem volna a teremből. De végül maradtam és a látottak alapján bátran ki merem jelenteni:

a Legénybúcsú az elmúlt évek talán legrosszabb magyar filmje lett.

A sztori alapján egyértelmű, hogy Szente Vajk megpróbálta megcsinálni a magyar Másnaposokat. A történet szerint Alex (Ember Márk) és Simon (Fehér Tibor) elválaszthatatlan barátok, mindketten háziorvosként dolgoznak és egy közös rendelőt visznek. Alex nősül, elveszi feleségül a barátnőjét, Monát (Törőcsik Franciska), de előtte még akar egy görbe estét csapni a legjobb barátjával. A legénybúcsú természetesen végül nem úgy alakul, ahogy tervezték, és a végén még a lagzi is veszélybe kerül.

Ennek az egyszerű történetnek a megértését nehezítette, hogy a film úgy indult el, mintha kivágtak volna az elejéről legalább 20 percet. Rögtön a Balatonnál túrázó két baráttal kezdünk, akik közül fura módon a vőlegény találja ki, hogy szeretne magának egy elszállós legénybúcsút droggal, meztelen nővel és szerencsejátékkal. A mozi elején csak félmondatokkal utalnak az alapszituációra, hogy kik ők, honnan jönnek, mit csinálnak és hogy mit szeretnének. Utólag már azt gondolom, hogy ennek a filmnek teljesen mindegy, hogy meg tudtuk-e ismerni a karaktereket, de az elején nagyon zavart, hogy sokáig fogalmam sem volt, hogy kik ezek az emberek, és hogy miért kell rögtön a túranadrágban feszítő Ember Márk seggét néznem.

Alex és Simon végül megérkeznek a hotelbe, ahol találkoznak egy magyar világsztárral, Candy Crutizzel (Kárpáti Rebeka), aki végül azért akaszkodik rájuk, hogy a segítségükkel kirabolja a hotelt. Simon közben úgy dönt, hogy a bulit – szó szerint – háromzsáknyi kábítószerrel dobja fel, amiket a filmben jóindulatúan vicces csokinak, szexi csokinak és kiütés csokinak neveznek el. A vicces csokitól nevetnek az emberek, a szexi csokitól szexelni akarnak, a kiütés csoki pedig kiüti őket.

A szereplők egy ponton ezeket a drogokat úgy adogatják a különböző karaktereknek, mintha muszáj volna mindenkit bedrogozni a hotelben.

Elég fura egy olyan filmben kvázi nyílt kábítószerezést látni, amit az a Szente Vajk írt és rendezett, aki a NER-hez legalább ezer szállal kötődik. Ahhoz a NER-hez, aminek a belügyminisztere nem olyan régen felvetette, hogy betilthatnák a különböző művekben a kábítószerek említését. Kárpáti Rebekát például többször is ájulásig drogozzák, azt pedig kifejezetten nyugtalanító volt nézni, ahogy a magatehetetlen, fehérneműs testét pakolgatták az egyik jelenetben. Simon mindezek mellett eljátssza a lagzira félretett pénzt, sőt még azon kívül további 56 millió forintot is a barátjával közösen működtetett rendelőjük számlájáról.

Én úgy tartom, hogy minden szörnyű aljasság megbocsátható a vásznon, ha annak van bármilyen hatása. Például a végeredmény, mondjuk, vicces, vagy éppen megrázó, de itt egyik eset sem áll fenn. És nem arról van szó, hogy a Legénybúcsúnak csak simán szar a humora, bárcsak ez lenne a helyzet. Ennek a filmnek sokkal nagyobb baja, hogy egyszerűen gagyi.

A párbeszédek és a többnyire Ember Márkra kifuttatott poénok olyanok, mintha valamelyik kereskedelmi tévé műsorában mondanák el őket két riport között. Az alja szexelős poénok sem ülnek, és az, hogy van egy karakter, aki mindent szó szerint ért, és emiatt nem érti a viccet, az sokadik alkalomra már nem vicces. Meg egyébként is láttunk már ilyet A galaxis őrzői-filmekben. Mint ahogy az sem vicces, hogy a sztriptíztáncosnő annyira buta, hogy gyakorlatilag végig csak a saját nevét tudja ismételgetni.

A humor annyira bugyuta, hogy ha nem lennének a filmben drogok és félmeztelen nők, akkor azt gondolnám, hogy ez a mozi kicsi gyerekeknek készült, de ezen valójában még ők sem nevetnének. Apropó gyerekek: a sztori vége felé kiderül, hogy a jóképű Simonnak van egy gyereke egy kövér rendőrnőtől, aki korábban, „úgy 40 kilóval ezelőtt” cukrászként dolgozott. Miután a férfi otthagyta, kirúgták a cukrászműhelyből, mert szerelmi bánatában „megette a boltot”. Az egyetlen tökössége a történetnek, hogy erről a szálról végül kiderül, hogy igaz és a kisfiú tényleg a főszereplő gyereke.

A gyerek egyik első kapcsolódási pontja az apjával az, hogy a férfi nem tudja megjegyezni a nevét, mert az anyja valami svéd nevet (Olaf) választott neki. Simon aztán gyorsan felveszi a tempót és

a saját gyerekét is bedrogozza.

Konkrétan megeteti vele a kiütős csokit, hogy elaludjon. Ezek szörnyű dolgok, de akár viccesek is lehetnének, csakhogy valójában semminek nincs súlya, meg hát szándékosan bedrogozni a saját gyerekedet sem annyira mókás dolog.

A nagy fináléban, amikor kiderül, hogy Simon drogozott, meztelen nőt rendelt magának, pókeren eljátszotta a lagzira szánt pénzt és 56 millió forintot (és nem mellesleg, hogy van egy 12 éves gyereke), a párja, Mona annyit mond neki, hogy „nem baj, bulizzunk”! Ezzel téma lezárva. A film ezután táncos mulatsággal ér véget, a főszereplők énekelnek és táncolnak a kamerának. Halálkomolyan.

Az egy dolog, hogy a történet és annak a megvalósítása nem jó, de akad itt még pár dolog, aminek a pontos funkciójára nem jöttem rá. Például nem értem, hogy mit tesz hozzá a mozihoz a fura, kapkodó hangulata, de kifejezetten zavarók a párbeszédek közti hirtelen kameraváltások és a semmiből jövő, rendszeres variók is. Érdekesek voltak még a zenei aláfestések: sokszor azt éreztem két jelenet között, hogy hamarosan folytatódik a Barátok közt, de Ember Márkot is sikerült megénekeltetni, amikor Csuja Imre karaktere azt kérte tőle, hogy énekeljen neki egy tervrajzért cserébe.

Nem ismerem Szente Vajkot személyesen és bár sok dolgot tudnék róla feltételezni, de azt azért nem gondolom, hogy ennyire kiemelkedően szar, csapnivaló humora lenne. Szerintem arról van szó, hogy Szente Herendihez hasonlóan megpróbált egy patikamérlegen kimért közönségfilmet csinálni, pont úgy, ahogy Herendi Gábor a Szenvedélyes nőkkel. A két film között azonban hatalmas szakadék tátong, ami abból is fakadhat, hogy míg Herendi ismeri a nézőit, addig Szente csak simán hülyének nézi őket. Nem véletlen, hogy a végén meg is említik a Szenvedélyes nőket azzal, hogy egy szorult szituációban azt mondja Ember Márk, hogy „mit csináljunk? Rendeljünk szusit? Nézzük meg a Szenvedélyes nőket!”.

Ha már itt tartunk, tényleg inkább azt nézzék meg.