Mit is mondhatnánk egy ateista podcaster és egy jóképű rabbi szerelmére? Bármit, csak ezt ne

Adott egy harsány lány, aki szexuális élményeiről és förtelmes randevúiról nyíltan mesél podcastjában, ő Joanne (Kristen Bell) aki találkozik a sármos, romantikus rabbival, Noah-val (Adam Brody). Első látásra szerelmesek lesznek egymásba, de mivel nagyban különbözik a családi hátterük, ezért Noah családja alaposan megnehezíti a szerelmesek életét. Körülbelül ennyi a története a Bármit, csak ezt ne (Nobody Wants This) című tízrészes Netflix-sorozatnak, ami a maga kliséivel és bárgyúságával alkalmas arra, hogy kikapcsoljon minket az őszi hétköznapokon. A sorozat pont azt nyújtja, amit első ránézésre vár az ember, se többet, se kevesebbet, klasszikus romantikus komédia, amiben szép emberek viszonylag problémamentes életet élnek, piszok gazdagok anélkül, hogy dolgoznának, és mi figyelemmel követhetjük a kiszámítható, de szórakoztató önkeresésüket.

Óriási rejtély például, hogy hogyan él meg abból Joanne, hogy a sikamlós szexuális élményeit a saját testvérével, Morgannel (Justin Lupe) tárgyalja ki egy podcastban, de ha túllépünk ezen a tényen, na meg azon, hogy ebből meg is gazdagodtak és medencés házban laknak, akkor a cselekmény már egész nézhető, mondhatni kellemesen bugyuta. Joanne egy barátnőjének vacsorapartiján találkozik a vicces, sármos rabbival, minden adott lenne a boldogsághoz, megvan köztük a kémia, a srác romantikusan udvarol, de akkor váratlanul megjelenik Noah korábbi kapcsolata és persze a minden hájjal megkent, manipulatív családja.

Joanne és Morgan elég felszínes karakterek, számukra a feminizmus nagyjából annyiban merül ki, hogy a srácnak kell fizetnie az étteremben. A sorozat forradalmi vívmányként mutatja be azt, hogy a nők ki merik mondani, hogy nekik is élvezniük kell a szexet. A podcastjuk sem megy bele kifejezetten mélyebb témákba: ha rosszul sül el egy randi, mindig a férfi és a modern társadalom a hibás. Nem akarják elfogadni, ha éppen nem klappol köztük és randipartnereik között a kémia, és igazi segítségnyújtásnak gondolják, hogy hallgatóiknak köntörfalazás nélkül szidják a férfiakat, magukat „tesóribancnak” szólítva.

Úgy mutatják be a szingliséget, mint kínkeserves magányt, de mindeközben úgy is beszélnek róla, hogy ekkor két kézzel lehet habzsolni az életet. Egyébként ennek a női karakternek az ábrázolása nem idegen a romantikus vígjátékoktól, már a kétezres években is hemzsegtek azok a női karakterek, akiknek egyetlen életcéljuk volt, hogy megtalálják az igazit, és képesek becsavarodni, ha éppen ez nem jött nekik össze. Jó példa erre a Nem kellesz eléggé vagy A csúf igazság.

De térjünk vissza a Bármit, csak ezt ne-hez, amit lényegében Adam Brody karaktere, Noah ment meg. Noah már a sorozat elején szakít barátnőjével, akivel kihűlt a kapcsolatuk. A családja emiatt neheztel rá, mert a lány zsidó volt, és tökéletesen illeszkedett az általuk elvárt képbe. Noah valamilyen oknál fogva bájosnak találja a bohókás podcaster Joanne-t, és minden nehézség ellenére harcolni kezd a szerelmükért. A helyzet az, hogy Noah nemcsak zsidó, hanem rabbi is, és ily módon, a vallás játssza az elsődleges szerepet az életében. A karaktere céltudatosan halad a ranglétrán, főrabbivá szeretne válni a zsinagógájukban. Ezt a helyzetet zavarja össze a bohókás szerelem. A családja nem nézi jó szemmel, hogy Noah nem egy zsidó lányra, vagy ahogy a sorozatban emlegetik: sikszére vetette ki a hálóját.

Sajnos a sorozat nem kifejezetten árnyaltan mutatja be a zsidó vallást, nem derül ki, hogy miért jelent számukra bástyát a zsinagóga közössége, sztereotip módon gazdagnak és nem befogadónak mutatja be a zsidó embereket. Azt sem tudjuk meg, mi játszódik le Joanne-ban, amikor azon tépelődik, hogy hogyan fér meg egymás mellett egy rabbi és egy ateista életvitele. A Variety is beszámolt arról, hogy sokak számára kifogásolható volt, ahogyan a sorozat írója, Erin Foster bemutatta a zsidó embereket.

Jessica Radloff, a Glamour egyik szerkesztője szerint sértő, ahogyan a zsidó vallású nőket ábrázolja a Bármit, csak ezt ne, mert házasságra éhes nőket láthatunk, akiknek egyetlen örömteli elfoglaltságuk, hogy vacsorapartikat szerveznek. Szerinte a világnak arra van szüksége, hogy pozitívabban ábrázolják a zsidókat. A felvetés jogos, valóban keveset tud meg a néző a vallásról, és a szereplők belső motivációiról, igaz, az is jogos kérdés, hogy mennyire lehet egy húszperces részbe mindent belesűríteni.

Akárhogy is, a forgatókönyvírók szélsőségesen mutatják be, hogy mennyire más a két főszereplő családi háttere. Joanne szülei elváltak, mert az édesapja rájött arra, hogy meleg. Ezzel szemben Adam Brody szülei mindenáron fenn szeretnék tartani a makulátlan, összetartó család képét, még akkor is, ha esetenként érzelmi nyomást gyakorolnak ezzel a fiukra. Tovah Feldshuh alakítja Noah édesanyját, aki bár csak pár rész erejéig tűnik fel, elbűvölően hozza az elegáns, szabálykövető, de szabadságra sóvárgó édesanya képét. A sorozat tanulságosan mutatja be, miért csúszhat félre, ha a szülők mindenképpen a saját elképzeléseiket akarják rátukmálni a gyerekeikre.

A sorozat egyik humorforrása Noah testvérének karaktere, Sasha (Timothy Simons), akit igen rövid pórázon tart a felesége (Jackie Tohn). Sasha a lúzer tesó szerepébe kényszerül Noah mellett, de felnéz az öccsére, és feltétel nélkül szereti őt, még akkor is, ha olyan mondatok hagyják el a száját, hogy

„nehéz azzal versenyezned, ha az öcséd egy zsidó Jézus”.

Ami, ugye, már azért is viccesen bugyuta kijelentés, mert Jézus „alapból is” zsidó volt. Noah mindezek ellenére nagyon büszke a testvérére, aki lányos apaként képes még a kislánya kiszemelt fiújával is chatelni, ha arra kerül a sor. A leginkább üdítő ebben a sorozatban (merthogy van ilyen oldala is), hogy végre nem romantizálja a toxikus férfiakkal való kapcsolatokat, hanem figyelmes, jószívű, romantikus és udvarlásra igényes férfiakat láthatunk a képernyőn. Adam Brody előzékenyen bánik a barátnőjével, annak ellenére, hogy a családja meg akarja akadályozni kettejük kapcsolatát.

Joanne idegesítő tud lenni a sorozatban a mániákus bizalmatlanságával és az önzőségével, viszont képes a jellemfejlődésre, a sorozat végére egészen odáig jut, hogy felelősségteljes döntéseket kezd hozni. A sorozat írója, Erin Foster egyébként a saját életéből merített ihletet a Bármit, csak ezt ne forgatókönyvéhez, az alapkoncepcióról úgy fogalmazott, hogy belezúgott egy kedves, zsidó fiúba, és onnantól már vissza se nézett.

A Bármit, csak ezt ne nem ad válaszokat arra, hogy hogyan férhet meg két különböző értékrend egymás mellett, de minden hibája ellenére egész nézhető. Nem sok mindenre tanít meg a sorozat, de azt viszonylag jól bemutatja, hogy nem feltétlenül jó, ha a szülők a gyerekükön csimpaszkodnak zsarnok módjára.