A Telex After albumkritikáiban az elmúlt hetek magyar és külföldi lemezmegjelenéseiből válogatunk. A korábbi lemezkritikáink itt érhetők el.
Holi: Levegő (6,5/10)
„Van egy titkos hely egy távoli dimenzióban, ahol azt hiszem, hogy a legjobban szeretek lenni. Olyan, mintha mindenki azért szurkolna, hogy én ide egyszer végleg eljussak. Ide nem nagyon könnyű eljutni, de mindig van rá lehetőség – mondja Hegyi Olivér alias Holi legújabb YouTube-videójában. – Igazából csak annyit kell csinálni, hogy figyelem, hogy épp mire vágyik a lelkem.”
Az animációs művészként is aktív Holi a járványidőszak alatt új erőre kapó alternatív magyar zenei színtér egyik nagy berobbanója volt a 2021-es debütáló albumával, ami már akkor generációs lemeznek tűnt, és felkapták a fiatalok és a sajtó is (Holi volt az Afterben és foglalkozott vele külön a 444 is). A hirtelen jött kiemelt figyelem ellenére Holi inkább felélesztette régi barátjával a Hiúz nevű formációjukat, majd egy új lemez után érezhetően eltűnt, és kevés életjelet adott magáról. A fent idézett monológjából pedig látszik, hogy egészen más helyet keresett magának, visszatérő szólólemezén ezért már új perspektívából közelíti meg a zenét.
Holi idén több évig tartó világ körüli biciklitúrára indult, aminek állomásait tervei szerint egy kísérleti videónaplóban is meg fogja örökíteni. Ennek első megállója a szeptember 21-én megjelent 9 számos Levegő és a mellé érkező Levegő / Leave, go munkacímű, hatperces YouTube-videó is, amin keresztül jobban megérthetjük, hol is jár épp testben és lélekben Holi.
Mint a videóban mondja, régóta fontolgatta a nagy utat, visszatérése így távozás is egyben. Ahelyett, hogy itthon megfuttatta volna az új lemezt, inkább lelépett, és csak kirakta Spotifyra az anyagot. „Semmi dolgom már ebben az egós fertőben” – mondja erről a videójában. Holi a videóban úgy fogalmaz, hogy elképzelte magát, ahogy Törökországban gurul le egy sziklás lejtőn „távol ettől a megszokott és elég sötét dimenziótól, amit nap mint nap megtapasztalt az Instagrammal és a többiekkel”, majd újjászületett.
Holi tehát úton van, és keresgél. Zeneileg és emberileg is kutatja, hogy mi lehet a legjobb irány, ennek nyers lecsapódása a Levegő, ami még annyira sem akar profinak tűnni, mint a 2021-es Sírok és nevetek volt. A Levegő így olyan, mint egy szemcsés, tökéletlen road movie, aminek pillanatait hol egy új iPhone-nal, hol egy régi Sony Ericssonnal rögzítették, néha meg bevillan pár kocka egy elhagyott, majd félúton megtalált Super 8-szalagról is.
A lemez azokat az egyszerű, keserédes napokat idézi fel sok évvel ezelőtti nyarakról, amikor – látszólag – még minden könnyebb volt, és óriási élmény volt rátalálni Bandcampen random zenészek hálószobaprojektjeire. Flatsound-, Teen Suicide- és Coma Cinema-szerű sercegő nosztalgiatrip ez, aminek hangzása ismerős régről, az előadó életében mégis valami új kísérlet. Zajos, rendetlen lenyomata a zenész öntudatra ébredésének, ami néhol még vádló és dühös (Ugyanaz, Csináljátok helyettem), de mégis valami békésebb élet felé kacsingat.
Innen pedig egész távolinak tűnik már a Roadmovie (Sírok és nevetek) tragikomikus, katartikus őszintesége és a Baby, illetve a Holiness parodisztikus baszatása is.
A Mango Lassi és a Nagy Vagy szövegfolyamában még ott van a régi lelkület, de Holi már nem próbál rappelni, inkább csak dalolászik, mondókázik, kiabál és mantrákat darál. Mintha a meg nem értett bipoláris remete, Daniel Johnston bárgyú, gyermeki őszintesége találkozna Víg Mihály (akinek Holi nagy rajongója) szövegvilágával. Megjelenik a dalokban Róma, Strasbourg, az ismeretlen afrikai család és Feldmár András is, akihez képest Holi lírai énje állítása szerint „csak egy sérült, toxikus faszkalap”. Az utóbbihoz hasonló, már-már kínos kitekintések rendszeresen előjönnek a dalokban, de a zenész saját bevallása szerint már rég leszarja, hogy ki tartja őt cringe-nek.
A lemezt jellemző barkácsattitűd áldás és átok egyszerre: a hangulathoz hozzátesznek a sercegő-recsegő, hamis vokálok, amikor viszont a Levegő nagyon meglódulna, akkor tompa marad, a gitárok és a dobok nem ütnek akkorát. Egyszerűen nem szól elég markánsan, még akkor sem, ha elfogadjuk, hogy ez a direkt szétroncsolt hangzás a produkció sajátossága.
Holira könnyen ráfoghatnánk, hogy tipikus „mi lett volna ha?”-előadó, aki ígéretesen indult, majd a nagy bumm után nem teljesítette a tőle elvárt reményeket. A Levegőt hallva azonban már világos, hogy végig más ambíciók mozgatták Holit, aki alkatilag képtelen volt arra, hogy befusson, vagy bármit is a maga hasznára fordítson a rá szegeződő figyelemből.
„Arra rájöttem, hogy sokkal jobb nekem, ha nem úgy tekintek magamra, mint zeneipari tényező, vagy feltörekvő előadó, hanem mint valaki, aki a számára elérhető eszközökkel keresi az összefüggéseket és valamilyen fajta harmóniát” – mondta Holi a Keretnek adott friss interjújában a projektről. A Levegő mintha tényleg csak magának készült volna.
Holi félreállt biciklivel, vett egy nagy levegőt, kiordította magából a nyitódalban hallható karcos baszdmeget (ami mintha mindannyiunk elejtett baszdmegje lenne), majd tekert tovább. „Kezdem sejteni, hogy ez az én igazi életem, ez a játék. És ezt… amúgy szeretem” – hallható a Levegő / Leave, go videónapló konklúziójában. Holi számára az önvallomás fogadtatása abszolút másodlagos, a szabadság sokkal fontosabb.
