A görög mitológia úgy, ahogy van, az egyik legjobb mese, amit az emberiség valaha kitalált. Én legalábbis imádom, gyerekkoromban addig forgattam Trencsényi-Waldapfel Imrétől a Görög regéket, amíg szét nem esett a gerince (ez a kiadás volt). Aztán később még néhány feldolgozásban elolvastam, legutóbb Stephen Fry könyveit. Az eredeti Titánok harcáért bolondulok, és éppen az Age of Mythology: Retolddal játszom. Szóval a Netflix napokban debütált sorozatát, a Kaost nekem találták ki.
Leginkább azt szeretem a hellászi sztorikban, hogy Zeusz és társai ugyanolyan gyarlók, mint az emberek. Irigyek, hűtlenek, meggondolatlanok, aljasok, csak persze amikor náluk pattan el a cérna, a következmény általában több egy kis ajtócsapkodásnál. Mindezt tökéletesen hozza a Kaos, de emellett még egy Amerikai istenek-szerű urbánus fantasyként is megállja a helyét. És mindeközben nagyon-nagyon furcsa, hiszen alkotója az a Charlie Covell, akinek A ki***tt világ végét köszönhetjük.
A sztori egy szerencsétlen nappal indít, Krétán éppen megünnepelnék a Zeuszt és úgy általában az isteneket dicsőítő Olümpia-napot, amikor a trójaiak meghekkelik az ünnepséget: a ceremónia csúcspontján leleplezendő szobor helyére egy rakás trágyát raknak, és a biztonság kedvéért még kiírják, hogy „Baszódjanak meg az istenek”. Ezzel egyidőben Zeusz észrevesz egy új ráncot a homlokán, a történet narrátora, a sziklához láncolt Prométheusz pedig egy négysoros jóslattal előrevetíti, hogy kaotikus idők jönnek, és az istenek jól meg fogják szívni. Amiben azért kódolva van, hogy az emberek sem járnak nagyon jól.
Az istenek mellett a cselekményt három halandó személyes drámája viszi előre. Mindegyik valahogyan az istenek hatalma ellen dolgozik, és mindegyik érdekes önmagában. Ariadné a Krétát vezető brancs tagja sötét családi titokkal, Caenusban pedig valami még sötétebb dolog lappang. A legjobb a harmadik halandó, Eurüdiké sztorija: ugyebár ő az aranyhangú Orpheusz kedvese, akiért a dalnok leszáll az alvilágba – legalábbis az eredeti mitológiában. A Kaosban ugyanis Eurüdiké (barátainak csak Riddy) fojtogató kapcsolatban él az őt kontrolláló énekessel, aki még a dalaiban is arról énekel, hogy Eurüdiké tüdejéből akarja elszívni a levegőt. Riddynek pedig már rohadtul elege van a lelki bántalmazásból.
A Kaosnak azok a legjobb pillanatai, amikor ilyen – hol komoly, hol egészen dilis – kortárs témákat pendít meg, és azok konfliktusba kerülnek az évezredes mitológiai keretekkel. Kréta szinte ismerős város, az autók és a mobiltelefonok alapján egy-két évvel ezelőtti alternatív közelmúlt, a lakosok pedig nagyobb szabadságot szeretnének – de ugyanakkor nekik kellene megfelelniük egy olyan környezetnek is, ahol szeszélyes isteneket kell imádni, és egy félrelépés eredménye könnyen az lehet, hogy méhhé változol. Az istenek tehát kicsit az emberek fejére nőttek, antik és modern folyamatos ellentétben van a Kaosban, és ez a feszültség nagyon jót tesz a sorozatnak – például akkor, amikor megismerjük a holtak világának adminisztratív oldalát. Persze a Kaos apró gegjeivel többet ad a görög mitológia ismerőinek, de azért bőven érthető azoknak is, akik úgy gondolják, hogy Ariadné Ariad felesége.
Sajnos a cselekmény főszála már nem annyira működik: bár tele van jó ötletekkel, a történet csapongva és esetlen megoldásokkal jut el a végére (ami az én ízlésemnek túlságosan cliffhangeres volt). Covell emellett minden elegancia nélkül váltogat az érzelmi állapotok között, amit néha nehéz lekövetni. De a sztori jó panelekből építkezik: a görög mitológia visszatérő elemei a próféciák és azok kijátszásának lehetőségei, ami a sorozatban is központi kérdés, és akárcsak a több ezer éves mesékben, itt is képesek a halandók beleköpni az istenek levesébe.
A narratíva egyenetlenségein könnyű túllendülni, mert a sorozat izgalmas koncepciója mellett a megvalósítás és a színészgárda szórakoztatóbb, mint egy péntek este Dionüszoszéknál. Bár a fényképezésben nincs sok eredetiség, a látvány parádés. Olümposz öncélúan giccses hely, ahol a halhatatlanság kristálytiszta vizét teniszsortos szolgák hozzák ezüsttálcán, de ez a giccsesség jól áll az örökkévalók lakhelyének, akárcsak a fekete-fehér szűrő Hadész birodalmának. A zenei aláfestés is passzol mindehhez: néha pofátlanul populáris slágerek kísérik ezt a furcsa eposzt, de működik, még úgy is, hogy néha két popszám közé bejön egy baljós hangulatú kórusmű.
Az erős szereposztásból is kiemelkedik Zeuszként Jeff Goldblum (eredetileg Hugh Grant lett volna, csak Grant végül nem ért rá). Az elején kicsit aggódtam, hogy ugyanazt nyújtja majd, mint a Thor: Ragnarökben – amiben lényegében Jeff Goldblumot játszotta el –, de a sorozat második felére már bőven túllép a rutinból hozott ripacskodáson, ezzel együtt pedig Zeusz karaktere is árnyaltabb lesz. Csodálatos ellenpárja Héraként Janet McTeer, akit korábban az Ozark ügyvédnőjeként láthattuk: ha az isteni házaspár egy légtérben van, abból általában erős jelenet kerekedik.
A kisebb szerepekben is remekelnek olyan nevek, mint a brit színészveterán David Thewlis (Hadész) vagy a Prométheuszként mindig a megfelelő pillanatban monologizáló Stephen Dillane (Stannis Baratheon a Trónok harcából). Nagy meglepetés volt nekem Nabhaan Rizwan mint Dionüszosz, illetve az, ahogy a forgatókönyv elképzeli a bor és a mámor istenét: egy útkereső Z generációs fájdalmával értelmezi újra a karaktert, pazarul. A három halandó szerepébe kevésbé ismert, de jó színészek kerültek – Aurora Perrineau, Misia Butler és Leila Farzad –, nem tudom, hogy ez szándékos döntés volt-e, de nagyon jó kontraszt, hogy a legalább arcról ismerős hírességek szinte mind halhatatlant alakítanak.
És talán erre nem kellene kitérni, de mivel 2024-et írunk, megjegyzem, hogy a további szerepekben találnak pár magas labdát azok, akik a túlzásba vitt woke-ság miatt szokták szidni a Netflixet. Ezúttal teljesen indokolatlan ilyesmiért hörögni, a görög mitológiában a homoszexualitás, a transzneműség és minden egyéb „woke” téma teljesen természetes, így egyáltalán nem kell fennakadni azon, hogy mondjuk az egyik Moirát, Lakhesziszt Eddie Izzard játssza (aki mostanában már Suzy Izzardnak hívja magát).
A Kaos olyan sorozat, amihez hasonlót nemigen találni: az ember néha eltakart szemmel nézi, máskor hangosan röhög rajta, de valahogy mégis mindig szórakoztató marad. Ez nem kis teljesítmény, tekintve, hogy nagyon nehéz feladatot oldott meg: az ókort hozta össze a post-truth őrülettel. Én vevő vagyok a folytatásra, mert nagyon kellene legalább még egy évad, hogy a nyitva maradt kérdéseket lezárja, arról nem is beszélve, hogy a görög istenek nagy része még elő sem dugta a képét. Covell szerint van rá esély, szóval bízzunk a Netflix isteneiben.
