Tipikusan az a közhelyes ember vagyok, akinek már augusztus elején remeg a keze az őszért, szeptember 1-jén a 35 fokban is előpakolja az őszi dekort, meggyújtja az illatgyertyákat, és elindítja az első Harry Potter-filmet – éppen ezért rögtön az első néhány perc után simogatni kezdte a lelkemet a Beetlejuice Beetlejuice komor, őszi, halloweeni látványvilága. Az 1988-as film folytatása aztán nem is okozott csalódást sztoriban és színészi játékban sem, egy és háromnegyed óra színtiszta szórakozás volt, néhány apróbb bakival, amit a hangulat simán elvitt a hátán. Sokat agyaltam azon, hogy újranézzem-e az eredeti filmet, mielőtt elmegyek a premierre, de úgy döntöttem, hogy érdemesebb friss szemmel nézni az újat, hogy így is megállja-e a helyét – jelentem, igen, önálló filmnek is szuper, de a kikacsintásokkal jó adag pluszt ad annak, aki még emlékszik is a Kísértethistóriára.
A sztori szerint az eredeti történet után harmincikszévvel járunk, Lydia Deetz (Winona Ryder) kiégett médiumként vezeti a saját tévéműsorát, rajta akaszkodik manipulatív barátja, Rory (Justin Theroux), amikor anyja, Delia (Catherine O'Hara) elárulja neki: apja, Charles elváli – bocsánat, ennyire azért nem rossz a helyzet: meghalt. Lydia felnyalábolja lányát, Astridot (Jenna Ortega) az igazi dark akadémiás bentlakásos iskolájából, és a három nő visszatér Winter Riverbe, hogy elintézzék Charles temetését. Közben Astrid véletlenül az utóéletben találja magát, és egyedül nem tud visszajutni az élők közé.
Ezzel párhuzamosan Beetlejuice (Michael Keaton) megpróbál elbújni halálkultuszos exfelesége, Delores (Monica Belucci) elől, hogy továbbra is kedvére idegesíthesse a frissen elhunyt, összezavarodott lelkeket. Itt találkozik is a kereslet-kínálat, ugyanis Lydiának újra meg kell idéznie Beetlejuice-t, hogy meg tudja menteni Astridot, Beetlejuice-nak pedig kell valaki, aki lerázza Delorest, aki képes még a halottakat is megölni.
A régi csapatból hiányzik Charles – hiába fűzték bele a sztoriba, és mesélték el, hogyan halt meg, a történetet csak mesekarakterekkel mutatták meg, utána pedig a férfi fej nélkül vár a sorára az utóéletben, így Jeffrey Jones egyáltalán nem szerepel a filmben. A Kísértethistória kulcsfigurái, a Maitland-házaspár is hiányzik, Tim Burton rendező szerint azért, mert ezúttal a három nőre, Deliára, Lydiára és Astridra akart fókuszálni.
Ez sikerült is, a három nőnek remek a dinamikája a filmvásznon, Burton és a szövegírók (a Wednesdayt is jegyző Alfred Gough és Miles Millar) tökéletesen ábrázolták minden anya vesszőparipáját: Lydia és Astrid kapcsolata ugyanis sokban hasonlít Delila és Lydia kapcsolatára akkor, amikor Lydia még tinédzser volt. Ugyanaz a lázadás, ugyanazok a szemforgatások, ugyanolyan tinédzserkori szorongás, csak ezúttal Lydia van a fogadó oldalon, nem pedig Delila. Utóbbi is sokkal szimpatikusabb karakter, mint az eredeti filmben volt, jót tett neki az idő még úgy is, hogy az alapszemélyiségét Burton megtartotta.
Beetlejuice is sokkal nagyobb szerepet kapott a filmben: ahelyett, hogy idegesítő, fenyegető alakként maradt volna meg a háttérben, most valóban főszereplővé lépett elő, ami azért is remek hír a nézőnek, mert Keaton zseniális a szerepben, az viszont már kevésbé örömteli, hogy elvesz a karakter éléből a kidolgozottabb háttértörténet. Szerencsére Bob és kollégái is több játékidőhöz jutnak, ez egyértelműen jót tett a filmnek.
A Beetlejuice Beetlejuice után bátran kijelenthető, hogy Tim Burton visszatért: az újabb filmjei, mint a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei és a Dumbo látványvilágban ugyan hozták a szokásosat, de a hangulat és a sztori mégsem stimmelt igazán, a Beetlejuice Beetlejuice-szal azonban nincs ezen a téren sem probléma. Az egész film kicsit kényelmetlen, kicsit gyerekes, és néha teljesen elveszíti a kapcsolatot a valósággal, de ez kifejezetten jól áll neki. Néhány poén viszont egyáltalán nem működött, erről egyelőre nem tudni, hogy a szinkron tehet, vagy alapból sem voltak működőképesek ezek a jelenetek.
A film önmagában sem tökéletes, a legnagyobb hibája az, hogy túl sok mindent akar megmutatni, túl kevés idő alatt. Rengeteg történetszál fut egyszerre: az utóéletben ragadt Astridé, a pojáca pasijával küzdő Lydiáé, az ex elől menekülő Beetlejuice-é, és közben olyan mellékszereplők is megjelennek, mint a már említett Monica Belucci és a halott zs-kategóriás színészt játszó Willem Dafoe Wolf Jacksonja. Érzésre utóbbi kettő nagyjából egyforma mennyiségű játékidőt kapott, de míg Belucci karaktere nagyjából annyit csinál, hogy sétál, és gonoszan néz (meg persze időnként kiszippantja azt a maradék életet is a halottakból), addig Dafoe karaktere maximálisan kihasználja az idejét, és ad egy kis ízt a történetnek. A legnagyobb baj, hogy sok sztoriszál közül egyik sincs igazán kifejtve, főleg azért, mert a film utolsó harmada teljes káoszba csap át – nem mintha nem állna jól neki, de emiatt a sztori lezárására sokkal kevesebb idő jut.
Mindezek ellenére Beetlejuice Beetlejuice egy kifejezetten élvezhető film, még a kidolgozatlan sztoriszálak sem túl zavaróak. A főszereplőkön érződik, hogy örömmel játszanak, szívesen bújtak újra a karakterük bőrébe. Aki nem az élet nagy kérdéseit feszegető, komoly művészfilmre számít, hanem egy olyan mozira, ami az első perctől az utolsóig szórakoztató, szeretni fogja – már ha az illető egyébként is szereti Burton stílusát. Tökéletes őszi mozi, megérte a folytatás, igaz, egy újabb részt már minden bizonnyal nem bírna el a Beetlejuice-univerzum, mert már nincs benne annyi szufla.
