Fesztivál a pusztában, ahol bömbis autóval hívnak a koncertekre

Állok az alföldi pusztában, közel negyven fokban, árnyék szinte sehol. Hiába fák közé kanyarodtam be a főútról, az illúzió a vékony erdősávval együtt gyorsan szertefoszlik, ahogy egyre beljebb hajtok – a Grasahu fesztivál helyszíne Üllésen nem véletlenül viseli a Pusztaszínház nevet.

A Grasahu a hazai fesztiválpiac egyik különleges szereplője, amit a sokszor kietlennek hitt dél-alföldi homokvilágban rendeznek. A Szegedtől félórányi autóútra, a háromezer lelkes település mellett megtartott fesztivál iskolai projektből nőtte ki magát az Alföld egyik kisfesztiváljává, ami főleg a Szeged környékén élőket célozza, és ahová idén először már külföldi nevek is érkeztek, többek között Ausztráliából.

A koncertek egyik helyszíne a pajta, ami egy fából emelt, méretes épület az egyébként bő öt perc alatt oda-vissza bejárható helyszín közepén. A koncertek idejére még az épületben üzemelő italpult is bezár. A bejárattól legtávolabb eső részen terül el a nagyszínpad, melynek nevében a „nagy” jelző inkább csak arra szolgál, hogy a pajtától megkülönböztethető legyen a helyszín.

Lemaradni senki sem tud a koncertekről, mert a fellépések kezdete előtt a szervezők egy régi Astrával körbejárva, hangosbemondón keresztül hívják a fesztiválozókat.

A fesztivál egyik kora délutáni fellépője a Giliszta, amit a közönség elég hálásan fogad, de sokkal szerencsésebb helyzetben van a sorban következő, ausztrál jazzcsapat, a Haztet. Egyrészt a két koncert közti jókora szünetnek köszönhetően nekik már nem kell a nappal szemben állniuk, másrészt eddigre a színpad előtti tömeg is százasra duzzad fel. És persze maradnak a Hakumbára is, ami talán a legismertebb név a fesztivál felhozatalából. Az általam legjobban várt Duckshell a fesztivál következő napján lép fel, és olyan estét hoznak össze, ahol a közönség és a zenekar teljesen összeborul.

Sok hasonló kezdeményezés van. Csak nem itt

A Grasahu fellépőit a legkönnyebben talán a világzene műfajjal lehet leírni, de idén jazzesebb és elektronikus fellépőket is hívtak a szervezők. Ezt már a fesztivál társszervezőitől, a szegedi Bába Csanádtól és Molnár Bencétől tudom meg, miközben a háttérben épp a Hét Hat Club játszik. Szeretnének minél több lehetőséget adni szegedi zenekaroknak is, mind itt, mind más, évközi eseményeken – merthogy a Grasahu a fesztiválon túli bulikkal is próbálja még jobban összekovácsolni a közönségét.

Bába Csanád szerint meglehetősen sűrű a mezőny a hazai fesztiválpiacon, emiatt lehetetlen olyan időpontot találni, amivel ne veszítenének látogatókat egy másik fesztivállal való ütközés miatt. Molnár Bence teszi hozzá, hogy országos szinten elég nagy a verseny, a régióban viszont nincs igazán alternatíva.

A társszervezők egyaránt a lokációt emelik ki a Grasahu egyik legfőbb karakterjegyeként, hozzátéve, hogy épp azért indították el a fesztivált, mert akkor szinte az összes jelentős rendezvény Budapest vonzáskörzetében működött. Molnár számára a Művészetek Völgye, a Samsara és a korai Kolorádó volt különösen inspiráló, ezeket a hatásokat próbálták aztán a saját képükre formálni. Ez a folyamat még most is zajlik, kértek kérdőíves visszajelzést is a közönségtől, ennek köszönhetően lett szabadtéri színpada is a fesztiválnak.

A közeli falut is bevonnák

Ahogy a legtöbb fesztivált, a tavalyi évben már a Grasahut is elérte a környéken élők haragja. Ekkor már működött a kinti színpad, utolsó este pedig valaki bejelentést tett a zaj miatt. Bába elmondása szerint azóta igyekeznek még nagyobb figyelmet fordítani a környékbeli lakosokra, idén hamar kezdték a kommunikációt, hogy senkit ne érjen váratlanul az esemény. A fesztivál egyébként minden előírásnak megfelel, a falu pedig – a jegyzőn keresztül – támogatását és örömét fejezte ki, hogy a rendezvény továbbra is itt van.

„Nagyon szeretnénk egyszer a falut is bevonni a fesztivál vérkeringésébe” – teszi még hozzá Bába, Molnár pedig ráerősít erre, szerinte a Grasahu néhány programja idővel a két kilométerre lévő településre is beköltözhetne. Azt egyelőre nem tudják, hogy mekkorára nőhet a rendezvény, de szerintük a fesztivál kezdeti belterjessége már egyre kevésbé jellemző.

A növekedésre az anyagi stabilitáshoz lenne szüksége a fesztiválnak. „Közösségi finanszírozásunk még nincs, bejegyzés alatt van az alapítványunk. Ez majd egy hosszabb távú célt szolgálna, direkt nem a fesztiválra szólna, hanem szeretnénk tágabbra nyitni a dolgokat, és egy csomó projektet becsatornázni alá” – magyarázza Bába. Addig is a jegy- és bérletértékesítésből, illetve az italpultokból származik bevétele a rendezvénynek.

Nem az a hely, ahol betáblázod magad programokkal

A Grasahu a helyszínen viszonylag pénztárcabarát, a bérletárak azonban talán túlzóak. A fesztiválokhoz képest elismerésre méltó a higiénia, a vécék állapota nagy fellélegzés lehet azoknak, akiknek a hasonló rendezvények egyet jelentenek a toitoi-parával.

Zenei felhozatal tekintetében – bár a személyes érdeklődésem nem áll nagy átfedésben az idei programmal – valamennyi koncertről pozitív szájízzel távoztam. Fogalmam sem volt például előzetesen arról, hogy képes leszek ellötyögni – az egyébként remek – ausztrál jazzre.

A Grasahu nem az a fesztivál, ahol az ember reggeltől hajnalig betáblázza magát programokkal, ahol akármerre megy, megakad valami érdekességen a szeme. Nem az a hely, ahol maga a fesztivál szolgáltatná a fő impulzust.

Sokkal inkább egy nagyobb társaság éves találkozója, ahová egyébként elég jó vendégeket sikerült meghívni. Egyedül, a körön kívülről érkezve, talán még nem könnyű rákapni a grasázás ízére.

Akik könnyen feltalálják magukat hosszabb üresjáratok idején, és mindeközben a negyven fok sem zavarja őket, megtalálhatják a romantikát Üllés mellett. Teljes értékű fesztiválozásra nem választanám a rendezvényt, azt viszont nem tartom kizártnak, hogy egy-egy estére visszanézzek a jövőben. Főleg, ha újra jön a Duckshell.

A szerző a Szegeder újságírója. A cikk a Szegeder és a Telex együttműködésének keretében jelenik meg a Telexen is.