2024. augusztus 18. – 19:03
Martin Wanda dolgozott már a Diornak, a Louis Vuittonnak, de a divat számára önkifejezési eszköz, ami nem a legújabb kollekciók bezsebeléséről szól. Fotózta már Iggy Popot, Zara Larssont, Aurora legutóbbi lemezéhez pedig ő készítette az albumborítót, mindeközben a Foxes magazin kreatív igazgatója. Martin Wanda édesapjával, Martin Gábor fotóművésszel közösen készített egy kiállítást a dekadencia és a szabadságvágy jegyében. Az örök fiatalság balladája című kiállításon egyszerre jelenítették meg a hetvenes évek Békéscsabájának beatzene kultúráját, illetve napjaink kelet-londoni bulijait.
A beszélgetésünkre neccharisnyában, fekete bokacsizmában, fekete koktélruhában érkező, pirosfürtös Martin Wanda számára fontos, hogy a megjelenéséről az emberek a rock and rollra asszociáljanak. Nem volt mindig ilyen extravagáns, a gimnáziumban eminens tanuló volt, Békéscsabán pedig olyan festői környezet vette körül, mint ami a képein is látható.
Till Attila műsorában az édesapja úgy fogalmazott, hogy „Wanda zsivány útra tért mikor felköltözött a fővárosba”. Bár apja óvni akarta az éjszakázástól és a fotós szakmától, mikor a lánya rátalált a hetvenes évekből származó, éjszakai életet megörökítő képeire, tudta, hogy ezt párhuzamba fogja állítani a saját, éjszakai pezsgést idéző fotóival. A közös kiállításukon szereplő fotókból árad az elemi lázadás.
„Édesapám adta az első fényképezőgépet a kezembe, ami rögtön szerelem volt. A lázadás számomra már akkor elkezdődött, hiszen apukám nagyon ellenezte ezt a pályát, én mégis töretlenül kitartottam mellette. Gimi végéig nem ittam, nem buliztam, viszont mikor felköltöztem Budapestre, a szabadságvágy azonnal kopogtatott nálam. A mi generációnk talán minden ellen lázad, ami még a szüleink számára természetes volt. Mi nem házasodunk korán, és szülünk huszonegy évesen gyereket. Nem ragadunk egy állásban negyven évig, és talán jobban törekszünk arra, hogy a szívünket kövessük. Én is alternatív utakat járok, a digitális nomád élettel kacérkodom, illetve kétlaki életet élek, egyfolytában utazok, Londonban és Budapesten is dolgozom.”
Gyerekkora nagy mértékben inspirálta őt, a fotóinak különleges atmoszférája is ebből fakad. „Ha a divatfotóimat és a zenészportrékat nézzük, akkor ezeket a munkáimban a romantika keveredik a rock and roll elemeivel, ezt teljes mértékben otthonról hozom. A képeimen a barokk jegyek a gyerekkoromat tükrözik, festményekkel és szépirodalommal voltam körülvéve, antik bútorokat is gyűjtöttek a szüleim. Édesapám családjában sok a művész, apa nagybátyja, Sík Ferenc, a Nemzeti Színház főrendezője volt. Nagymamám férje szobrászművész volt, és a legkedvesebb emlékeim közé tartoznak a nagymamám kertjében töltött családi események a szobrok között.”
Édesapja a lánya zenei ízlését is klasszikus útra szerette volna terelgetni: „Otthon mindig klasszikus zene szólt, ami miatt nagyon hálás vagyok, mert magamtól kevésbé hallgattam volna. Amikor rátaláltam édesapám képeire a békéscsabai fiatalokról, csodálkoztam, hogy nem tudtam ezekről az időkről, aztán elmesélte, hogy akkoriban az emberek ezeket a Beatles- és Rolling Stones-lemezeket Jugoszláviából csempészték be. Rögtön számon kértem, hogy miért nem mutatta meg nekem ezeket a zenéket, mikor tinédzser voltam, amire azt válaszolta, hogy ezekre a zenékre úgyis rátaláltam volna magamtól is. Végül igaza lett.”
Martin Wanda hozzátette, hogy édesapja számára kissé stílusidegen, hogy lefotózzon csókolózó meleg párokat, ő azokban az időkben csak a lágy erotikát merte megörökíteni.
„Az én liberális felfogásom találkozott édesapám konzervatív felfogásával a közös projektünkben is, ami abból fakad, hogy ő a szocializmusban nőtt fel, és ezért a baloldali értékekhez a negatív dolgokat társítja. Pont azért is szép ez a történet, hogy úgy tudtuk összefésülni kettőnk látásmódját, hogy teljesen mindegy, kinek milyen a politikai álláspontja.
A fiatalok mindig egyformák lesznek, ezt tükrözik a képek. Szerelmesek akarnak lenni, szabadon akarnak táncolni, csókolózni, és teljesen mindegy ez esetben, hogy a hetvenes évek Békéscsabájáról beszélünk, vagy egy mostani londoni klubról. Ezek egyetemes vágyak politikai rezsimtől függetlenül.”
A kiállításon olyan ikonikus kép is látható Martin Gábortól, mint amikor a DJ egy Lenin-portré előtt zenél. Ez egy korszak lenyomata, és bár az ilyen kellékek elárulják, hogy Martin Wanda, vagy édesapja képeiről van-e szó, a fotókról sokszor nehezen lehet megállapítani, mikor is készültek. Mindkét fotós képein megjelennek a trapéznadrágok, a szőrmebundák, a füstös klubok.
Martin Wanda kitartónak vallja magát, harmadszorra vették fel a MOME fotográfia szakára, de előtte az ELTE-n tanult filmtörténetet. Először a MOME-ről ment ki egy ösztöndíjjal három hónapra a Collage of Fashionre Londonba, ekkor annyira megtetszett neki a város, hogy jelentkezett mesterszakra is:
„Nekem London egy becsípődés volt, imádtam olvasni a Brontë nővéreket, aztán jött a Sex Pistols-rajongás, és nagyobb betekintést akartam nyerni az angolszász kultúrába. Amint kint sikeres lettem, itthon is jobban keresni kezdtek, de itthon van egy limitje a sikernek. Minden olyan magazinnal dolgoztam már, akikkel szerettem volna, sok mindent elértem, amit itthon el lehetett érni. Mondjuk Presser Gábort még nem fotóztam, vele nagyon szívesen dolgoznék. Ez egy érdekes helyzet, mert nagy érdeklődés fogadta a kiállítást is, folyamatosan kapom a pozitív visszacsatolást, sok megkeresésem van és nagyon jól érzem magam itthon, de
kicsit úgy érzem, hogy döntenem kéne hogy kis vízben nagy hal, vagy nagy vízben nagy hal legyek.
Ráadásul ahogy telik az idő, az embernek a prioritásai is változnak. Már most érzem, hogy kezd fontosabb lenni a barátok és család közelsége, mint a szupersztár-fotós-karrier hajszolása. Lehet, hogy mi már vagyunk olyan szerencsés helyzetben, hogy nem kell dönteni, hanem lehet egyszerre itt is és ott is lenni.”
Az egyetemi évei Londonban megtanították arra, hogy talpraesettnek kell lenni, nem várhatott arra, hogy majd őt érik a megkeresések: „Az önmenedzselésre csak úgy megtanított az élet, ami nem jönne a karakteremből, mert amúgy elég szégyenlős vagyok, de Londonban annyi tehetséges ember van, hogy muszáj kezünkbe venni az irányítást, hogy érvényesülni tudjunk közöttük. Bennem a kelet-európai furfang, az akarás és szorgalom is abszolút megvan, és azon voltam, hogy minél több emberhez eljusson a munkám.”
Martin Wanda szerint a pályafutásában a fordulópontot a Foxes Magazin hozta el. A fiatal magyar fotós 2015 tájékán bekerült Kelet-London szubkulturájába, ahová egy stylist barátnője vezette be. „Együtt dolgoztunk, bevitt a baráti körébe, ahol mindenki zenész volt. Annyira nagy ez a város, és persze mindenki szeretne tartozni valahova, és én is vágytam arra, hogy legyen egy közegem. Sokszor lógtunk a Shacklewell Arms és Moth Club szórakozóhelyeken.”
Saját bevallása szerint azok, akiket akkoriban fotózott, nem voltak annyira híresek, de örült neki, hogy ebben a közegben mozoghat, nem véletlen, hogy a kiállításon is rengeteg fotó szerepel ebből az időszakból. A magyar fotós ezután ismerte meg a Foxes Magazint, amit egy anya-fia páros alapított. A magazin fotósaként többször is járt Los Angelesben, egy ilyen munka alkalmával fotózhatta le az Eagles of Death Metal zenekart.
Ezeket a mérföldköveket szereti tetoválásokkal megörökíteni, a kezére például egy pisztolyt varratott, amit az Eagles of Death Metal frontembere, Jesse Hughes inspirált. A zenész ugyanis azt akarta, hogy a pisztolyával fotózza le őt. Hughes azt is megosztotta vele, mennyire megviselte, mikor a párizsi terrortámadások alatt több száz rajongója meghalt a Bataclanban.
Jellemző a szemléletére, hogy hiába fotózta már a legérdekesebb zenészeket, egy békéscsabai Deák Bill Gyula koncerten is kiszúr olyan karaktereket, akikről mindenképpen szeretne portrét csinálni.„Leszólítottam egy kőbányai rockernőt Deák Bill Gyula koncertjén Békéscsabán, aki egyből felkeltette az érdeklődésemet. Siouxsie and the Banshees-t idéző sminket viselt, Kócos a beceneve, és megkértem, hogy hadd fotózzam le őt” – emékezett vissza Martin Wanda.
Emberszerető attitűdjét édesanyjától örökölte, aki szociálpolitikusként egész életében emberekkel dolgozott. „Nagyon érzékeny, benne megvan az a nyitottság az emberek felé, ami a munkám során nekem is nagyon jól jön” – mondja a fotós.
Martin Wanda az édesapjával közösen megrendezett kiállítás előtt a Covid idején kezdett el dolgozni a Songs of Innocence and Experience című önarcképsorozatán, amit nárcisztikus férfiakkal folytatott párkapcsolatai inspiráltak. A képekhez mellékelte volt szerelmeinek az üzeneteit is.
„Tudtam, hogy személyes kiállítást szeretnék, és amikor volt ez a projektem csomó lány írt nekem és odajött hozzám, említették, hogy sokan tudtak rezonálni vele, mivel már kaptak ilyen üzeneteket. Dicsérték a bátorságom, ami nekem érdekes volt, mert attól kezdve, hogy magamat fotóztam, nem úgy néztem a képeket, hogy ez én vagyok, hanem hogy miről mesélek”.
Az elmúlt időszakban az egyik legfontosabb projektje Aurora fotózása volt, aki a szigetes koncertje előtt meglátogatta Martin Wandát, és a kiállítását is megnézte.„Kaptam egy emailt a kiadójától, a Universaltól, hogy megtalálták a munkámat, és hogy dolgoznék-e Aurorával, aki küldött is nekem inspirációkat. Nem konkrét fotókat kaptam, hanem egy anatómiai szívrajzot, illetve gyökerek és fák képeit. Ezekből kiindulva kellett megalkotni a koncepciót, amit aztán Aurorával konzultálva én álmodtam meg. Én találtam ki a helyszínt és szereztem be mindent a képhez. Én készíttettem a 3D krómszívet és kölcsönöztem a kardot, illetve a páncélt is” – emlékezett vissza a fotóművész.
Martin Wanda Londonból hazatérve nem érzi azt, hogy nagyon keserűek itthon az emberek, bár azért néha repedezik a buborékja. „Az olyan pillanatokat, amikor a buszsofőr ordibál velem, mert véletlen megnyomtam a leszállásjelző gombot, vagy amikor a kisboltban az eladó nagyon flegmán beszél velem, remekül átadják Reisz Gábor filmjei. Mindig az ő rendezései jutnak eszembe, ha történik velem ilyen eset itthon, és akkor hirtelen megpróbálom magunkat egy kicsit kívülről látni és egyből inkább csak elmosolyodom”. Szerinte keserédes a viszonya a magyarsággal, és ez következő kiállítása témáján is hatással lesz.
„Van a Kelet-európai szépség című kiállítás a Capa Centerben, ahol nekem is vannak fotóim. Készítettek velem ott egy interjút, hogy mit jelent számunkra a kelet-európai szépség. Elgondolkodtatott, mert a legtöbben általában úgy ragadják meg ezt a témát, hogy a panelrengetegben egy susogós melegítőben fotózzák le a modelleket telibe vakuzva. Én egysíkúnak éreztem ezt az ábrázolást, mert a magyarságunk és a kelet-európaiságunk annyival sokrétűbb, összetettebb és mélyebb ennél” – emlékezett vissza Martin Wanda, aki arról is beszélt, pontosan hogyan ragadná meg azt, milyen magyarnak lenni.
„A kezembe akadt Jelena Jemcsuk Odessza című könyve, aki a Szovjetunió összeomlása után tért vissza Ukrajnába, Odessza városa pedig teljesen lenyűgözte őt. Egyedülálló módon örökítette meg a várost és az ott élő embereket. Van benne egy érzéki festőiség, és némi nyers erő, ahogy nálam is. Hirtelen foglalkozni kezdtem azzal, hogy én miként állnék a magyarságomhoz, hogyan ragadnám meg ezt a keserédes hangulatot”.
Martin Wanda és Martin Gábor Az örök fiatalság balladája című kiállítása augusztus 19-ig tekinthető meg a Mai Manó Házban.