Üldögélek egy hosszú fapadnál, körülöttem szalmabálák, az enyhe szél színes anyagokból készített szálfüggönyöket sodor felém, 35 fok van, de az akácfák lágyan legyeznek. Mellettem egy tetovált koponyájú, kivarrt csávó kortyolgatja lassan a sörét, szemben egy bajuszos srác üldögél meztelen felsőtesttel, halkan beszélgetnek, egy szót sem értek, de úgy tűnik, hogy egy óvó bácsi kinézetű forma osztja az észt. Egy vajdasági barátommal ücsörgünk tavaly nyáron az oromi Malomfesztiválon, aki azt mondja, hogy az asztaltársaink horvátok, akik éppen abban a pillanatban pattannak fel, és mennek fel az ácsolt színpadra hangolni.
Ahogy a basszeros felkapja a gitárját és belecsap, már tudjuk, hogy ez elég meredek lesz, úgyhogy maradunk. Húsz perc sem telik bele, amikor a masszív százas közönségben már én is ott ugrálok a srácok előtt, headbangelek és próbálom fonetikusan ordítani a rímeket, pedig fogalmam sincs, hogy miről pofáznak, de a vibe azonnal átjön.
A harmadik embert kell megkérdeznem, mire kiderül, kik ezek, egy szerb csajjal dumálunk, ő ismeri fel a valóban horvát Šarena Pojavát, akik alter klubokban és kisebb fesztiválokon lépnek fel. Úgy tűnik, hogy a rajongótáboruk egy része is elkísérte őket, mert velem ellentétben jó sokan ordítják egyszerre hibátlanul a szöveget. Egy óra ugrálás után megállapítom, hogy ez volt az elmúlt jó pár évem legőrültebb bulija.
A nagyszínpadon még megnézünk egy szerb alter pop együttest, majd belehallgattunk pár DJ-be a medencénél, mire leesik, hogy a Malom nagyon messze van a falunapos szinttől, ez egy igazi fesztivál, aminek a zenei felhozatala a legismertebbekkel vetekszik, profi hangosítással és világítással, csak a dekoráción és az ácsolt színpadokon látszik, hogy alacsony költségvetésből gazdálkodnak.
Rögvest meg is fogadom, hogy jövőre visszajövök Oromra mind a három napra. Ez elég merész vállalásnak tűnik, mivel ezelőtt tíz évvel voltam utoljára úgy fesztiválon, hogy ott is aludtam. A Bánkitó nekem akkor nőtte ki magát akkorára, hogy az a magamfajta tömegiszonyosnak már kényelmetlen legyen.
Utópisztikusan boldog kelet-közép-európai unió
Idén egy csodásan sikerült telekocsis utazás után a litván Timid Kooky punk együttes eszeveszett koncertjére érkeztünk meg csütörtök délután a 10. születésnapját ünneplő Malomra. Egy szoknyás gitáros srác éppen fekvőtámaszokat nyomott a színpadon, amikor a pogózó közönségben elesett egy lány, akihez szó szerint mindegyik férfi odaugrott felsegíteni. Totális őrület és egymásra odafigyelő, szeretettel teli kedvesség egy pillanatba sűrítve – azonnal éreztem, hogy ez a három nap eszméletlenül jó lesz.
Pedig még csak ezután kezdődött a cseh TooT Ensemble koncertje a nagyszínpadon, akik olyan szeletelős táncbulit nyomtak le rézfúvós hangszerekkel, hogy három méteres magasságig szállt a jó vajdasági homok a levegőben. Egy ponton el is határoztam, hogy kisétáltok a felhőből, és ez a fesztiválos prekoncepcióimat felülírva, meglepően könnyen ment.
A Malmon ugyanis még a nagyszínpad előtti kemény magon is simán át lehet sétálni anélkül, hogy valakinek nekiütköznénk. De ha mégis megtörténik, legalább három nyelven hangzik el a bocsánatkérés, magyarul, szerbül, majd amikor kiderül, hogy egyik sem közös, akkor angolul. A váll tulajdonosa pedig fél óra múlva a vécénél már mint kedves ismerőst üdvözöl, és hosszan elbeszélgettek a koncertélményeitekről. Ezek a jelenetek nagyjából óránként megismétlődnek, három nap alatt legalább három tucatnyi vadidegenből lett pár órára barát.
Szinte már zavarba ejtő az a nyitottság, kíváncsiság és kedvesség, ami ebből a pár ezer emberből árad, akik teljesen véletlenül összeverődtek ezen a szinte lehetetlen fesztiválhelyszínen, egy vajdasági kis falu szélén, egy egykor még működő malom tövében. Egy asztalnál esznek és beszélgetnek szerb, horvát, szlovén, román és magyar fiatalok, ami a délszláv háború harminc éves árnyékában egészen felemelő élmény.
Anyaországi magyarként csak én vagyok az asztalnál, de ahogy mondják a vajdasági és erdélyi egyetemista fiúk, nekik is új élmény ez az utópisztikusan boldog kelet-közép-európai unió, ami itt megalakult. A teljes elfogadás és megengedés állapotában egy pillanatra felmerül az is, hogy kikiáltsuk a fesztivál-köztársaságot, de kezdődik a Bëlga-koncert.
A rapperek pontosan tudják, hogy itt Oromon teljesen másképp hangzik az, hogy „csángó breakesek, székely deszkások, vajdasági falfirkászok, és felvidéki zsiványok”, mint Budapesten, ezért jól oda is teszik magukat. A közönség megőrül és röhögve énekli együtt, hogy „mit kíván a magyar nemzet? Hungaro-pannon-népi-nemzeti magyar rappet!”. És ha nem lenne még elég a nagy együtt káromkodásokból, jön a Tudósok dr. Máriással, hogy szétzúzza az agyunkat.
A fesztiválon nekem azonban nem a magyar bandák voltak a legérdekesebbek, hanem az, hogy gourmet kóstolót kaptunk a régió zenei felhozatalából a metáltól az elektronikus- és népzenén át az undergroundig, és olyan kedvenceink lettek, mint a már említett Timid Kooky és TooT Ensemble, a szerbiai a Kanda, Kodza i Nebojsa és a Bas i Stega, vagy a két chilei DJ, Nintü és az Organica Elemental. Az öt színpad kínálatát folyamatos mozgásban szkennelve láttunk baromi izgalmas cseh, szlovák, horvát és litván együtteseket is, a brit Stereo Mc’snél pedig rájöttünk, hogy tényleg nem a kor teszi az embert.
A kedvencem azonban a feltörekvő bandák paradicsoma maradt, az Akácos színpad, ahol bármilyen punk, metál, hardrock vagy magát kereső zenekar lépett fel, a közönség ájulásig tolta a táncot, utána pedig eldőlt a szalmabálákon a színes fonalakból horgolt árnyékoló alatt.
Már szombat késő este volt, a fesztivál utolsó napja, amikor rájöttem, hogy hiányérzetem van. A három nap alatt összesen ha 12 órát sikerült aludnom, ellenben napi 10 km-t sétáltam, beszélgettem és széttáncoltam magam, mégis van valami, ami miatt nem úgy érzem magam, mintha egy fesztiválon lennék.
Egy függőágyba pihentem le két koncert között egy fél órás power napre, amikor rájöttem, hogy miért. Három nap alatt csak egyszer kellett tizenöt percnél többet sorba állnom a vécénél, csak egyszer öntötték le a bokámat sörrel, és egyetlen olyan embert láttam csak, aki agresszívra itta magát, de igazából ő is csak beszélgetni szeretett volna.
Az összetevők: szeretet, önkéntesség, némi támogatás és rulett
Arra viszont nem jöttem rá, hogy ez a nagy béke vajon amiatt volt-e jelen, hogy legfeljebb ötezren voltunk, vagy pedig azért, mert a fellépő együttesek szellemisége baromi jól megválogatta a közönség összetételét. De az is nagyon érdekelt, hogy ezt a méltánytalanul kevéssé ismert fesztivált hogyan lehet összehozni nyereségesen, ezért megkerestem a fesztivál két szervezőjét, Horváth Tamást és Szerda Zsófit.
Egy irodaként szolgáló lakókocsiban ültünk le beszélgetni, gyorsan le is szögezték, hogy be sem férne ide az a mintegy 18 ember, akinek a szervezőmunkája benne van még a Malomban. A fő magot a magyarkanizsai székhelyű Wemsical Serbia Ifjúsági és Kulturális Egyesület tagjai adja, de csatlakoztak hozzájuk még családtagok és barátok, és az oromi közösségi élet szereplői közül is néhányan.
Azt az ötletet, hogy 2014-ben csináljanak egy alter fesztivált a Vajdaságban, tulajdonképpen két kulturális tragédia előzte meg, mondja Horváth Tamás. „Előttünk volt már itt egy fesztivál, amit Windmill fesztiválnak hívtak, a helyi, oromi ifjúsági egyesület szervezte, de ők befejezték, emellett történt az, hogy 2012-ben véget ért a Vajdaság egyik legjelentősebb rendezvénye, a Nyári Ifjúsági Játékok, aminek többen szervezői voltunk. Azt éreztük, hogy azt az űrt, ami ezekkel a veszteségekkel keletkezett, valahogy be kell töltsük”. Szerda Zsófi erre hozzáteszi, hogy amikor kijöttek a helyszínre, rájöttek, hogy itt lesz tökéletes a terep a folytatásra, „itt egy nagyon régi malom az őrületes pusztaságban, ahol tényleg összeér az ég a földdel, csillagok vannak az égen, nagyon adta magát a hely, hogy itt legyen”.
Az első évben, 2014-ben egy nagyon pici színpadot szerveztek 8-9 fellépővel két napra, kb. 5-700 látogató vett rajta részt, de mivel nagyon jól érezték magukat ők is és a vendégek is, a következőt már háromnaposra szervezték. Évről évre lett több színpad, több helyszín, a vajdasági és szegedi zenekarokon túl egyre bővült a paletta a régió minden országának legérdekesebb zenei előadóival, mindenféle műfajban. Ez részben annak is köszönhető, hogy rengeteg szakmai kapcsolatot és együttműködést sikerült kialakítaniuk a szegedi Grand Caféval, a budapesti Aurórával, és olyan fesztiválokkal, mint például a Mumush Fesztivál Erdélyben, a Kolorádó Magyarországon, vagy a Goulash Disko Horvátországban.
Szerda Zsófi szerint nem szerették volna azt mondani, hogy „ez egy world music vagy egy elektronikus zenei fesztivál, beskatulyázni egy stílus mögé, hanem azt, hogy itt tényleg képviselhesse magát mindenféle zenei stílus. A fellépőket a húszfős szervezőbrigád ízlése mentén hívjuk meg, szóval azt is mondhatnánk, hogy magunknak is szervezzük a fesztivált.
Mivel a szervezők közül kivétel nélkül mindenkinek jó zenei ízlése van és nagyon színes, ezért nagyon színes közönséget tudunk idehozni. A végeredmény pedig egy nagyon vidám, nagyon szeretettel teli fesztivál, amin mi végtelen örömmel dolgozunk, nagy részben önkéntesen”.
Fontos volt számukra, hogy ne csak koncerteket szervezzenek, hanem közösséget is, ezért rengeteg nappali programot zsúfoltak bele a három napba, gyerekprogramokat, tudományos konferenciát, kerekasztal beszélgetéseket, könyvbemutatókat, workshopokat, önismereti alkotóműhelyt, dobkört, jógát és meditációt, drámajátékot, egészséges étrendről szóló előadásokat, és különböző kézműves programokat. Horváth Tamás szerint ez azért is fontos volt, hogy nyissanak a falu, Orom lakói felé, „hogy azt érezzék, ez az ő fesztiváljuk is, bejöjjenek, érezzék jól magukat, aztán beszálljanak segíteni, szervezni, együtt tegyük fel Ormot a világ zenei térképére”.
Mint mondják, ez a fesztivál ugyanis csak a közösség erejével és rengeteg önkéntes munkával tud létrejönni, mivel a támogatásokból és pályázatokból befolyó pénz legfeljebb a 8-12 százalékát fedezi a költségeiknek, a többit a belépőjegyekből, és a kiadott vásári asztalok, meg büfék bérleti díjából próbálják visszahozni. A 2020-as Covid-járványt leszámítva minden évben megrendezték a Malomfesztivált, a legnagyobb tömeg akkor volt, amikor egyszerre ötezer ember volt kint.
Azt mondják, hogy nagyjából ez a terület tűrőképessége, ezért határozottan nem céljuk, hogy a fesztivál több tízezres látogatottságú legyen, és ezen gazdagodjanak meg.
„Aki azért szervez fesztivált, hogy jól meggazdagodjon belőle, az nem biztos, hogy jól fogja érezni magát a saját fesztiválján, mert munkaszagú lesz az egész. Mi ezt hobbiból, önkéntes alapon csináljuk, és amíg pozitív 0 a végszámla, addig minden rendben van.
Ez minden évben egy rulett, nekem most éppen benne van a zentai kocsmám pénze a fesztiválban, azt azért remélem, hogy majd visszakapom belőle, de más elvárásom nincsen”, mondja Horváth Tamás.
Akik építik a fesztivál előtt a helyszínt, mind önkéntesek, akik a dizájnt csinálják, varrogatnak, horgolnak, táblákat festenek, önkéntesek, ahogy azok is, akik szemetet szednek, átvisznek egy asztalt, parkolót vigyáznak, eligazítanak, vagy az infópultban állnak. Mint Horváth Tamás mondja, „tehát nem csak mi húszan, hanem több száz ember csinálja ezt szerelemből valójában. Tegnap ültem fent a nagyszínpadnál a szalmabálán, hátranéztem, és láttam, hogy ezrével hullámoznak az emberek arra a zenekarra, akiket mi hívtunk meg ide. Ennél nagyobb öröm nekünk nem kell, hogy másoknak tudnunk adni valamit, amit mi is szeretünk”.
Szerda Zsófi szerint valójában a közönséggel együtt hozzák létre ezt a csodát, hogy itt lebomlanak a határok emberek és emberek között, országok és nyelvek között.
„Ezért örülünk annak az első perctől fogva, hogy itt látjuk, hogy egy-egy fellépő zenekar tagjai kimennek a backstage-ből sörözni a közönséggel. Hát ilyen hol történik meg máshol?! De itt biztonságban érzik magukat, meghallgatják egy másik ország előadóit, dumálnak a rajongóikkal. De a közönségben is azt látjuk, hogy a kommunikáció nem feltétlenül nyelvhez kötött, mosolyokkal is tudunk egymáshoz szólni, vagy együtt táncolással”.
Azt mondják, nekik az is fontos, hogy a külföldiek látják, hogy mi történik ebben a régióban, kicsit megismerik a többi zenekart, a zenészeket, az itteni embereket, és nem a politika tükrén keresztül. Horváth Tamás szerint ők „abszolút apolitikusak, egy olyan fesztivált akarnak csinálni, amin 0-99 éves koráig bármilyen nemzetiségű és bármilyen nézetű ember megtalálja a maga örömét.”
„Mi egy nagyon optimista, naiv és punk csapat vagyunk, akik hiszünk benne, hogy minimális támogatással, de hatalmas szeretettel lehet valami maradandó értéket előállítani. Ez tíz éve folyamatosan sikerül, és legalább még tíz évet jósolok magunknak” – teszi hozzá Szerda Zsófi.
Jó tanácsok Malmozóknak
Ha úgy érzed, hogy jövőre neked is meg kell nézned a Malomfesztivált a saját szemeddel, akkor érdemes felkészülnöd rá, hogy a faluban alig pár házban adnak ki szobát, tehát valószínűleg kénytelen leszel megelégedni a sátrazással, ami bérlettel viszont ingyenes. Jó tanács: vigyél magaddal jól hangszigetelő füldugót, nagy hasznát fogod venni, amikor a Nochill Stage-en még reggel 6-kor is menni fog a buli.
A terület viszonylag kicsi, könnyen körbejárható, viszont homokos a talaj, ráadásul a padokat leszámítva kisebb szalmabálákon lehet csak megpihenni. Jó tanács: ne a legmenőbb sportcipődet/szandálodat és selyem rucikáidat/ingeidet pakold be, mert nagyon meg fogod bánni. Ráadásul teljesen felesleges, itt senki sem az outfited miatt fog megjegyezni.
Elővételben 15 ezer forint a háromnapos bérlet, a helyszínen 20 ezer, míg a napijegy 6500 forint (15 év alattiaknak ingyenes belépés). A fesztivál szinte bankkártyamentes, automata és pénzváltó viszont csak Magyarkanizsán van legközelebb. Jó tanács: válts be elegendő dinárt, és gondolj arra is, hogy biztos el fogsz csábulni a vásársoron a szebbnél szebb, kézzel készített táskák (2000-2500 dinár, 6800-8500 forint) és ékszerek (500-2000 dinár, 1700-6800 forint) között, vagy pedig biztos akarsz majd magadnak egy Malomfesztiválos pólót (1000 dinár, kb. 3400 forint).
Nemcsak a belépők, hanem az árak is jóval barátibbak, mint a magyar fesztiválokon, egy kávé nagyjából 180 dinár (610 forint), egy korsó sör 200-250 dinár (680-850), egy deci bor 120-150 dinár (410-510 forint), egy feles pálinka 250 (850), de a legdrágább rövid ital is megáll 500 dinár alatt (1700 forint). A büfékben van lángos (350 dinár, 1190 forint) és hamburger is (680 dinár, 2300 forint), de ha már Szerbiában vagy, mindenképp próbáld ki a pljeskavicát (420 dinár, 1430 forint). Jó tanács: ha vegetáriánus vagy vegán vagy, netán valami speciális diétát tartasz, jobb, ha bevásárolsz a fesztivál előtt, különben nagyon egyhangú lesz a falafelből (400 dinár, 1360 forint) és a vega hamburgerből (580 dinár, 2000 forint) álló menüd.
És végül a legfontosabb jó tanács: hagyd kint a kapun a gondjaidat, és nyugodtan engedd el magad, itt a legjobbkor, a legjobb helyen vagy.
