Szereti a dalaiban a mélabút hangsúlyozni, nem ír magyarul dalszöveget, mert egyébként sem akart soha itthon élni. Mindig sokkal jobban szerette a Kisvárosi gyilkosságokat a Barátok köztnél. Édesapja, Beck Zoli a kedvenc előadója, mellette csak a Red Hot Chili Peppers, az MGMT és a Led Zeppelin férnek el. Az After Feltörekvők adásának legújabb vendége Andl-Beck Boróka, aki Boebeck művésznéven ír szomorú dalokat a szerelemről, a szorongásról, és arról, hogy nem érzi magát eléggé különlegesnek. Mindezt egy szál zongorával teszi, de a Boebeck című első nagylemezén már zenekarral kiegészülve énekelte fel a dalokat. Az angol nyelven való dalszerzésről, az itthoni szűk zeneipar véges lehetőségeiről és az énekesnők helyzetéről beszélgettünk vele a műsorban.
Boebeck édesapja révén backstage-ekben cseperedett fel, mégis huszonkét éves koráig várt azzal, hogy megmutassa a világnak saját dalait. Első EP-je 2021-ben jelent meg Comfortable címmel, első nagyobb lemezét pedig 2023-ban adta ki, kiegészülve Galgóczi Olivér gitárossal és Dencs Dominik dobossal. Arra a kérdésre, hogy mennyire volt átlagos gyerekkora, így válaszolt:
„El is tér meg nem is tér el a gyerekkorom másokétól. Nem gondolom, hogy akkora sztori a felnövésemben, hogy gyerekként láttam a backstage-ben Papp Szabit. Azt nagyon élveztem, hogy felnőtt barátaim vannak, úgyhogy előbb felnőttem, mint az átlag, de ezzel párhuzamosan le is maradtam, mert a saját korosztályomban meg nem igazán voltak barátaim. De persze mindig szerettem ezt a zenei világot.”
Külső szemlélőként persze mást gondolhatnak erről az emberek:
„Kívülről úgy tűnhet, hogy a Csészényi tér sikere után óriási dolog volt, ha Beck Zoli az apám, de ez semmit sem számított az én esetemben. Én voltam a nagydarab, okoskodó, lúzer lány. Azokban a mikrokozmoszokban, ahol én működtem, a pécsi nyolcosztályos gimimben, egyáltalán nem számított. Nem járt soha a magyar alter hírnévvel sem gazdagság, sem pedig szépség. Nem voltak olyan kis diákok számára megfogható nagy élmények, amiket lehet kisgyerekként irigyelni. Amikor gimibe kerültem, néha szembesültem azzal, hogy a fiúk azért akartak velem lenni, mert én vagyok a Beck Zoli lánya, de ez is csak a nagyon szűk alter közegekben fordult elő, és ezt is meg tanultam kezelni.”
Arra a kérdésre, hogy mennyire volt ez hátrány a zenei karrierjében, vagy kapott-e a háttere miatt negatív hozzászólásokat, így válaszolt az énekes:
„Sohasem azért akartam zenélni, hogy a végén kapjak egy díjat, hogy »igen, ezt te önerőből raktad le az asztalra«. Mindenki érkezik egy csomaggal, és az én csomagom az, hogy híres az apám. Emiatt nem vehetik el tőlem azt a dolgot, amit mindennél jobban szeretek, ez pedig az éneklés és a zene. Azt is megértem, ha valakinek erről megvan a véleménye, bennem is sokszor dolgozik az irigység. Például felőlem minden lány, aki vékonyan születik, akár meg is halhatna. Ezért sosem értettem, hogy az emberek bennem mi olyan irigyelnivalót látnak.”
Az énekes arról is mesélt, hogy az itthoni alternatív zenei színtéren egyre nehezebb érvényesülni:
„Az alternatív zenei világban nehéz érvényesülni, nagyon szűk ez a piac, nehéz nem ugyanazzal a három profi producerrel együtt dolgozni, így persze, hogy érzünk egy kiélezett versenyhelyzetet. Sikerült elérnem azt, hogy már nem érzek fenyegetettséget egy másik énekesnő láttán, de ezen nekem dolgoznom kellett. Számomra szomorú pocsolya a magyar zeneipar, mert viszonylag rétegzenét is játszom, és nem jut el szélesebb közönséghez. Annak örülök, hogy női előadók kezdenek előtérbe kerülni, az, hogy Solére fellépett a Coldplay előtt, az nagyon menő, és annak is nagyon örültem, hogy engem felkértek Paolo Nutini előtt játszani az Akváriumban. Ezek olyan lépcsőfokok, amiket el kell fogadni rögtön, ha az ember belevág a zenélésbe.”
Boebeck számára nagyon fontos a magyar irodalom, nagy kedvence Ady Endre és Ottlik Géza, mégsem merült fel benne soha a magyar nyelven való dalszerzés:
„Én magyarul sohasem írtam, soha nem akartam, gyűlölöm, ha magyarul éneklek, mert vagy népdalos lesz, vagy pedig úgy hangzik, mint egy ötéves kislány, amit alapból is meg szoktam kapni, ha valakinek baja van a hangommal. Egyszer turnébuszban utaztunk, és ilyenkor váltogatjuk a csatornákat a rádión, és egyszer csak egy petőfis interjúra bukkantunk, ahol egy előadó arról beszélt, hogy most már végre őszinte, mert magyarul kezdett el írni. Hogy lehet, hogy nyelvfüggő az őszinteség?”
Arra a kérdésre, hogy mit gondol a nők helyzetéről a magyar zeneiparban, így válaszolt:
„Szerintem jól érzékelteti az, hogy a magyar zeneiparban miként bánnak a nőkkel, hogy amúgy milyen a nőkkel való bánásmód a társadalomban. Lányként csomó minden nehezebb, és nem csak a zeneiparban. Nem vesznek komolyan, ha zenészként jelzek valamit. Egyszer egy zenész srác azt mondta nekem, hogy lehetnék tökösebb. Tehát tegyek bele pluszmelót a kommunikációmba, hogy végre valahára egy szinten lehessünk?”
Az adásban szóba kerül még:
- Hogyhogy Bécsben járt egyetemre?
- Miért választotta a zongorát a gitár helyett?
- Mi volt az az első dal, amit Beck Zolival és Szepesi Mátyással, a Konyha zenekar frontemberével írt meg?
- Miért szeret szomorkodni a dalaiban?
- Miért volt jó a 30Y zenekarral felnőni?
- Mi az első dalának a története?
- Melyik az a vers, ami kint lóg a falán?
- Milyen állomásai lesznek a külföldi turnéjuknak?
