Glass Animals: I Love You So F***ing Much (8/10)
„Mindig is szerettem volna egy űralbumot, de amikor korábban ezzel próbálkoztam, mindig kukáznom kellett a végeredményt, mert túl rideg lett, amit csináltam. Az űr szerintem érdekes keretet ad a lemez fő témájának, ami a szerelem és a vele járó egzisztenciális szorongás. Az űr is olyan vákuum, amit sosem lehet feltölteni” – így nyilatkozott Dave Bayley a Glass Animals negyedik albumának koncepciójáról.
Az egzisztenciális kérdések valóban végigvonulnak az I Love You So F***ing Much címet kapó lemezen, amit főként Dave Bayley korábbi, apokaliptikus élménye ihletett, amikor Kaliforniában ragadt egy Covid-fertőzés miatt, és végignézte a legnagyobb vihart, amit valaha látott.
„Kinéztem az ablakon, és autók csúszkáltak az utakon, a fák sorra dőltek ki, és azt éreztem meghalok, ennyi volt. Amíg ebben a szituációban ragadtam, rettegtem egzisztenciálisan. Ekkor állt össze bennem az album gerince. Próbáltam azon dolgozni, hogy mi az, ami igazán fontos az életben, és miért.”
A Glass Animalst a legtöbben a Heat Waves című fülledt, nyári slágerükről ismerhetik, ami már meghaladta az egymilliárd lejátszást Spotifyon, és első helyig jutott a Billboard Hot 100 listáján is, a frontember pedig nemrég arról is mesélt, hogy a klip helyszínéből látványosság lett.
A trópusi popként is jellemzett műfajban alkotó zenekar a nyolcvanas évek hangzását ötvözi melankóliával és pszichedelikus hangzással. Bár a kortárs indie előadóknál az elektronika előtérbe kerülése teljesen megszokott már, a Bayley személyes élményeiből táplálkozó szövegek, és magas, puha hangszíne kiemeli a Glass Animalst a színtér zenekarai közül.
A zenekar mindig koncepciózus lemezekben gondolkodott eddig is, a How to Be a Human Being című második albumukon például Bayley a dalokkal különböző karakterek bőrébe bújt, az azt követő Glass Animals-albumon, a Dreamlanden pedig Dave Bayley a gyerekkorát dolgozta fel.
A globális slágerré váló Heat Wavest is tartalmazó Dreamland váza kórházi látogatások között született, hiszen Bayley is rendszeresen bejárt a zenekar dobosához, a hetekig életveszélyes állapotban lévő Joe Seawardhoz, aki egy súlyos balesetet követő hosszú rehabilitáció után épült fel. A zenekar a baleset miatt sokáig nem turnézott, és más dobossal sem folytatták a turnét, hogy a tagok végig Seaward mellett lehessenek.
Ezek az epizódok is jól érzékeltetik, hogy a Glass Animals tagjait szoros, gyerekkori barátságok kötik össze, és bár a zenekar által közvetített üzenetek közhelyesnek tűnhetnek, a tagok minderről nagyon őszintén beszélnek. Dave Bayley az interjúkban maníroktól mentesen nyilatkozik, hol arról, hogy elmondása szerint ő készíti a világ legjobb palacsintáját, vagy arról, hogy ne sírjanak a temetésén.
Az I Love You So F***ing Much dalszövegei is ilyen közvetlen módon járják körül a szerelem és az egzisztenciális szorongás témakörét. A lemezen előkerül egy gimis (I Can’t Make You Fall in Love Again), egy meg nem érdemelt (White Roses), és egy elmúlt szerelem is (How I Learned To Love The Bomb).
Az album a Show Ponyval indul, ami lágy akkordokkal meséli el, hogy mindenkinek másféle elképzelése van a szerelemről. Ez a dal előrevetíti, hogy a Glass Animals az előző lemez receptjét követi, és fülbemászó refrénekkel ellenpontozza a mélabús szövegeket. A felhőtlen boldogságot a whatthehellishappening? hozza el, a legpontosabban pedig a Creatures in Heaven idézi meg az űralbum-koncepciót. A dal szintipopos, éteri lebegése olyan hatást kelt, mintha Bayley tényleg a végtelenhez címezte volna.
A Wonderful Nothing a zenekarra legjellemzőbb dal, a vonósokkal aláfestett, bársonyos énekhanggal és a végére egyre erősebben dübörgő elektronikával. A Tear in Space továbbviszi a vonós elemekkel díszített elektronikus zenét, majd a How I Learned To Love The Bomb című dal töri meg ezt az ívet, ami a sablonos popelemeket hozza a rádióbarát megoldásokkal.
Az I Love You So F***ing Much dalszövegeiben bájosnak hat a frontember esetlensége, ahogy beleássa magát a szerelem különböző stációiba. A lemez hallgatása közben megtapasztalhatjuk a szerelem legnyálasabb részeit, de vissza is rántják a földre a hallgatót azok a nagyon hétköznapi képek, mint amikor Bayley arról énekel, hogy valakivel legszívesebben csak szitkomokat nézne (Lost in the Ocean), vagy amikor régi, naiv szerelmeket emleget fel.
Noha több producer is ajánlkozott, az album producere is Bayley volt. Ez az I Love You So F***ing Muchot hallgatva bölcs döntés volt.
