Aki a nyolcvanas években nézett már tévét, annak biztosan nem kell bemutatni A sógunt, ami egyébként nemcsak a kereskedelmi tévézés előtti Magyarországon volt nagy siker, hanem a világban is. Nálunk 1987-ben enyhült meg annyira a szocializmus, hogy a köztévé megvegye és műsorra tűzze a sorozatot, pedig az már 1980-ban elkészült és a következő évben a Golden Globe-gálán díjra váltotta mindhárom jelölését. A drámasorozatok kategóriáiban elvitte a legjobb sorozat, a legjobb férfi főszereplő és a legjobb női főszereplő díját, az Emmyn pedig többek közt az operatőrt is jelölték, amit csak azért említek meg, mert a magyar származású Andrew Laszlo fényképezte a sorozatot.
A magyarok, ha késve is, de annál lelkesebben követték végig az angol navigátor, Andzsin-szan kálváriáját a feudális Japánban, A sógun igazi mém lett, majdnem Sandokan kaliberű (vakarimasz ka, tornagatya szaga). Nyilván ezután magyarul is megjelent a könyv, amiből a sorozat készült, James Clavell azonos című regényét szétkapkodták, de ezzel is csak követtük a globális sikert. Clavell 1975-ben kiadott grandiózus eposza addigra már tízmilliós nagyságrendben kelt el és kisebb Japán-mániát keltett Nyugaton. A rend kedvéért tegyük hozzá, hogy a szerző kritikákat is kapott, mert szereplőit valós történelmi személyekről mintázta ugyan, a velük történteket nagyon átírta, de hát a fikciós művek már csak ilyenek.
Szóval egyrészt kicsit érthetetlen, hogy miért kellett 44 évet várni arra, hogy újabb feldolgozása szülessen ennek a népszerű mesének. Másrészt nagyon is érthető, mert Clavell műve azért kemény dió, nagyjából olyan nehezen adaptálható alapanyag, mint Frank Herbert Dűnéje. A cselekmény rengeteg szereplőt mozgat, ők gyakran terjedelmes belső monológokban beszélnek az olvasóhoz, és hát ott van még a rengeteg aprólékos részlettel felépített környezet, Japán 1600-as kiadása, ami néha olyan idegennek hat, mint az Arrakis bolygó. A sógun-filmmel soha nem is próbálkozott senki, ezt a sztorit csak több részletben lehet elmesélni. Ezúttal az FX vállalkozott a feladatra, és mivel ez a szolgáltató pár éve már a Disney-istállóhoz tartozik, február 27-től nálunk is lehet nézni az új A sógunt egy Disney+ előfizetéssel.
A főhős tehát egy holland hajó angol kormányosa, John Blackthorne, aki a 16. század legvégén egy merész hajóúton hazájának szülöttei közül először jut el Japánba. A gond az, hogy a spanyolok és a portugálok pár évtizeddel megelőzték őt, kiépítettek diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatokat Japánnal, és nem szeretik az arra kódorgó protestánsokat. A japánok pedig eleve gyanakodva néznek minden külhoni gajdzsinra, és egyébként is elég idegesek, mert az ország éppen polgárháború előtt áll. A földesurakat, daimjókat egyesítő uralkodó meghalt, az örököse óvodáskorú, Japánt pedig egy öttagú régenstanácsnak kellene irányítania, de inkább széthúzással és háttéralkukkal van elfoglalva. Az egyik régens, Toranaga, éppen vesztésre áll, mert nagy ellenfele, Isidó, sorra állítja maga mellé a hadurakat – és ekkor bukkan fel egy Toranaga-barát tartomány partjainál Blackthorne ágyúkkal és puskákkal jól ellátott hajója.
Innentől persze érdekes a főhős karakterfejlődése, az út, ahogy egy helyiek által csak barbárnak nevezett angolból Andzsin-szan lesz, majd még annál is több, ahogy Toranaga meglátja benne az eszközt, és előbb a börtönből kap kimenőt, aztán kimonót. De ennél még izgalmasabb, hogy Blackthorne nemcsak főhős, hanem rezonőr is, aki nyugati elmével próbálja értelmezni Japánt és egyik sokkból kerül a másikba. Sőt, a regény kulturális hatását ismerve talán nem nagy túlzás, hogy A sógun főhőse igazából nem is az expat kormányos, hanem maga Japán.
Az FX sorozata ezt jól visszaadja: nemcsak díszletnek tekinti az országot, hanem megpróbál mélyebb rétegeket megmutatni és ez általában sikerül is neki. A sztori rengeteg erővonalat, konfliktuslehetőséget rejt a különböző érdekű japán haduraktól a katolikus–protestáns ellentétig, kelet és nyugat ütközésétől addig a banális problémáig, hogy Andzsin-szan és a mellé kirendelt tolmács, Toda Mariko, vonzódni kezdenek egymáshoz.
Simán lehetett volna ebből egy túltolt erőszakban és szexualitásban tobzódó Trónok harca-pótlék, de A sógun alkotói egy nehezebb és elegánsabb utat választottak.
Mert a sorozat az intrikákat és változatos konfrontációkat nem elsősorban azok látványos következményein keresztül mutatja be, hanem hosszan elidőzik a szereplők motivációin. Természetesen vannak erőszakos és erotikus jelenetek is A sógunban, de nem sok, és fontosabbá is válnak azáltal, hogy a forgatókönyv inkább arra összpontosít, hogy az egymásnak feszülő akaratok milyen dialógusokat szülnek.
A sok beszédtől egy-két epizód kicsit leül ugyan a közepén, de nekem még így is sokkal jobban tetszettek a hangsúlyok, mintha ötpercenként villant volna egy véres szamurájkard. És ezek az arányok a könyvhöz is közelebb állnak, amit egyébként a sorozat elég jól követ, már amennyire ez tíz epizódban lehetséges (érdekesség, hogy a producerek közt ott van Clavell lánya is).
A szereposztás is körültekintésről tanúskodik. Az 1980-as Andzsin-szant Richard Chamberlain játszotta, aki remek színész, de egy skorbutot túlélt tengerésznek túl jólfésült volt. A 2016-os Macbeth-feldolgozásból ismerős Cosmo Jarvisban és reszelős hangjában viszont megvan az a tufaság, ami Blackthorne szerepéhez kell, jól hozza az eseményekkel sodródó európait. Hiroyuki Sanada már amerikai filmekben is veteránnak számító karakterszínész, Toranagája pedig egyszerűen tökéletes, sejteni engedi a daimjó találékonysága és határozottsága mögött megbújó gyötrődést és kétségeket. Toda Marikót Anna Sawai formálja meg, akit a Monarch: A szörnyek hagyatékában láthattunk, és most mutatja meg igazán, milyen jól tud játszani arca finom rezdüléseivel. Ennek ellenére talán ő az egyetlen, aki nem tudott felérni az 1980-as sorozatbeli megfelelőjéhez, de ez csak azt jelenti, hogy nála magasan volt a léc: Sawai egyszerűen nem tud olyan idegenszerű lenni, mint Yoko Shimada volt, aki annak idején gyakorlatilag a szerep kedvéért tanult meg angolul. A mellékszerepek castingjával sincs semmi baj, szerencsére Kaszigi Jabu ezúttal is kellően görény.
A két showrunner Justin Marks és felesége, Rachel Kondo, akik aránylag új arcok a tévésorozatok körül, és A sógun amolyan kitörési lehetőség volt nekik (bár Marks volt a Top Gun: Maverick egyik forgatókönyvírója). Nem vették félvállról a munkát és tisztelettel álltak a regényhez. Jó rendezőket és operatőröket is találtak: nagy mutatványok ugyan nincsenek képileg, de gyakorlott szakik visszafogottan és ízlésesen tálalják a történelmi alapú mesét, jól szolgálva az új feldolgozás koncepcióját.
Az 1980-as sorozat romantikus irányba vitte el Clavell sztoriját, de a 2024-es a drámáról szól. Nem áll be az elmúlt évek harsány kosztümös sorozatai közé, nem viccelődik, nem kacsint ki a nézőre. Komolyan veszi Clavell művét és elvárja a nézői figyelmet – már csak azért is, mert sok a felirat, hiszen a japán szereplők japánul beszélnek. Nem lett belőle a japán Trónok harca és emiatt talán lesznek nézők, akik unni fogják, de ennek ellenére nagyon jó adaptáció lett. Vagy inkább: éppen ezért.
(A sógun első két része február 27-től nézhető a Disney+-on, utána hetente jön új rész április 23-ig.)