Pablo Escobar és a Medellín kartell, valamint a kolumbiai kokain történetét ezerszer feldolgozták már, készült a témában nagy sikerű sorozat, film, dokumentumfilm és természetesen számtalan könyv is. Nem csoda, hiszen Escobar és különböző emberei, mint a neonáci Carlos Lehder, vagy az Ochoa testvérek egészen vakmerő és véres módszerekkel, sportrepülőkkel vagy hajókkal csempésztek kokaint és egyéb drogokat az USA-ba és Kanadába, az így létrejött iparág pedig nem mellesleg több ezer ember halálát is okozta.
A Medellín kartell kivételes üzleti érzékkel épített fel egy olyan drogbirodalmat, amely a kolumbiai dzsungel mélyéről bő másfél évtizeden keresztül tudta ellátni tudatmódosító szerekkel Amerikát. Amiről azonban eddig kevesebb szó esett, az az, hogy kikkel és hogyan dolgozott együtt Escobar, milyen beszerzési utakon jutott hozzá a többnyire orvosi minőségű hatóanyagokhoz. Az ügynek ráadásul egy meglepő magyar vonatkozása is van, erről szól Jamrik Levente Vörös narkó című dokumentumfilmje.
Egy narrátor kalandjai
A Vörös narkó erősen kezd: droggal teli kisrepülőzés, rendőrségi tűzharc, és egy tökét vakaró, köpködő, a talált kokainba késheggyel belekóstoló seriff színesíti a film első néhány percét. Ekkor a néző még nem sejtheti, hogy ezek voltak az 50 perces alkotás legizgalmasabb pillanatai. Innentől ugyanis 90 százalékban Epres Attila hangját fogjuk hallgatni, amint felolvassa a szövegkönyvet, ő ugyanis a film narrátora, ami már csak abból a szempontból is szerencsés, hogy kellemes hangon, profin végzi a munkáját.
Ez már csak azért is kiemelendő, mert a film egyik legnagyobb hibája éppen az, hogy végtelenül amatőr. Az ismeretlen színészek által eljátszott jelenetek nemhogy hozzáadnak, sokkal inkább elvesznek a Vörös narkó élvezhetőségéből, főleg, hogy sokszor nem is azt illusztrálják, amiről szó van, a narrációtól és a történettől teljesen független képsorokat kapunk, amiket néha még újra fel is használtak a készítők később. Így esik meg például, hogy többször, hosszú perceken keresztül bambuljuk, ahogy egy katonalány (így nevezik a stáblistán) először egy ezüsttálcán viszkit és egy mákgubót (?) hoz néhány katonai vezetőnek, akik előbb tüzetesen szemügyre veszik azt, közben kicsit kokettálnak a hölggyel, miközben Epres a Kádár-korszak gyógyszeriparáról mesél.
A Vörös narkó többek között az ilyen jelenetek miatt rendre leesik a képernyőről, a Netflix, és úgy egyáltalán a 2020-as évek dokumentumfilmjeinek színvonalához szokott néző nehezen érti, mi ez az egész.
Tények és feltételezések
Pedig a sztori és a feldolgozott korszak érdekes, ráadásul alulreprezentált is, arról nem is beszélve, hogy a film rendezője az M1-nek adott interjújában azt is elmondta, hogy öt egykori amerikai ügynökkel is, köztük a Narcos című sorozatban Pedro Pascal által alakított Javier Peñaval, valamint Escobar egykori jobbkezével, az azóta álnéven Berlinben élő Carlos Lehderrel is felvették a kapcsolatot a Vörös narkó elkészítéséhez. A hiba ott csúszik a gépezetbe, hogy a gengszterek, gyilkosságok, pénz és drogok jellemezte történetet mindenképpen dramatizálva szeretné megmutatni nekünk a film.
Escobarék idejében két magyar bűnszervezet is létezett Los Angelesben. Az egyik papír-írószerrel kereskedett fedőtevékenységként, hogy közben a színfalak mögött különféle csalásokkal és zsarolással jusson a pénzhez (nekik még a Guns n' Roses basszusgitárosa, Duff McKagan is dolgozott a zenekar befutása előtt). A másik viszont komolyabban játszott, kábítószerrel kereskedtek, de a betörésektől és gyilkosságoktól sem riadtak vissza. A korszak természete miatt ők nyilván kémügyletekbe is belebonyolódtak, a filmben meg is szólal az egyik exmaffiózó, Gyepes-Gilbert Ottó, aki volt börtönben is, miután titkos iratokat vett át egy állítólagos kettős ügynöktől.
A kétes ügyeket már a kezdetektől a magyar hírszerzés MNVK 2. egysége mozgatta a háttérből, ők segítettek a legnagyobb magyar gengsztereknek megvetni a lábukat Los Angelesben, aztán amikor azok hazahozták a pénzt tisztára mosni, az állam tekintélyes részesedésért cserébe rendkívül elnéző volt. A film töviről hegyire elmeséli, hogyan is működött ez a sok összetevős, dollár százezreket mozgató rendszer. A magyar gyógyszeripar felvirágzása, civil ruhás katonai sofőrökkel egy szentendrei laktanyából Németországba és Ausztriába csempészett metakvalon nevű nyugtató, de még az amerikai hatóságok által Magyarországnak felajánlott alku is szóba kerül.
Dokumentumfilm lévén ezen a ponton az ember jogosan várná el a filmtől, hogy ezeket az igen meredek állításokat valamivel alá is támassza, ez azonban rendre elmarad. Sehol egy hivatalos irat, egy fotó, egy archív felvétel, de még csak a színezés kedvéért se, csupán Ronald Reagan és Gene Haislip, az USA kábítószer ellenes hivatalának egyik vezetője szólalnak meg korabeli felvételeken. Vannak viszont szigorú tekintetű katonák, akik dobozokat pakolnak egy teherautóba, a már korábban említett, még szigorúbb tekintetű seriff, aki vallásos áhítattal túrja az orrát és hawaii inges gengszterek (értsd: nagydarab emberek), akik kőkemények, hiszen rengeteget bazmegolnak.
A zavart csak tetézi, hogy a film viszonylag hamar elkezdi összemosni a tényeket (amik ugyebár képileg nincsenek alátámasztva) feltételezésekkel és véleményekkel. Így például hiába kézenfekvő gondolat, hogy az állam az Escobartól származó tisztára mosott pénzből fedezte a gulyáskommunizmus bőségét, vagy a hetvenes évek szállodaépítéseit, ezekre konkrét bizonyíték vagy nincsen, vagy a film nem mutatja meg őket.
Az osztrák határon való drogcsempészés közben „semlegesített” határőrök sztorija pedig egész egyszerűen kitalációnak hangzik.
Sokat nem segítenek a megszólalók sem, pedig van köztük oknyomozó újságíró és történész is, plusz a miniinterjúk összhatása is borzasztó gagyi. Ez kevésbé tűnik a szereplők hibájának, mintsem annak, hogy mintha egyetlen nekifutásból vették volna fel az összes bevágást, amikben benne maradtak nemcsak az „állítólag”, vagy éppen a „feltételezhetően” szavakkal ellátott tények, de a kisebb (és egyébként teljesen természetes) félrebeszélések is.
A Vörös narkó tehát fog egy baromi izgalmas sztorit – amivel ráadásul bármit kezdhetne, hiszen alig találni információt a Los Angeles-i magyar maffia, Pablo Escobar, a magyar hírszerzés és gyógyszergyártás közötti kapcsolatról – majd egy kétezres évek eleji dokumentumfilmet csinál belőle C listás akciójelenetekkel. Kár érte, de ha megnézzük a filmet jegyző Xtrame Studios weboldalát, minden a helyére kerül.