2023. július 5. – 05:00
Magyarországon krumplit, olajat, fenyőfát osztanak kampányidőszakban, Grúziában 2012-ben fogakat akartak. Az Egyesült Nemzeti Mozgalom (ENM) színeiben az akkori miniszterelnök, Miheil Szaakasvili járta az országot, és elindította a Mosolygó Grúzia-kampányt. Szaakasvili azt mesélte a riportereknek, akik körbevették a kisebb, szegény falvakban, hogy az országnak az a baja, hogy nem mosolyognak az emberek eleget, mindenki rosszkedvű, és az általános közhangulat is rossz lesz emiatt.
Az ENM direkt erre a célra kialakított buszokkal járta az országot, amikben fogorvosok húzták ki a jellemzően szegényebb lakosok elszuvasodott, pótlásra váró fogait. Szaakasvili, vagy ahogy az országban ismerték, Misa azt ígérte, hogy tömés, korona, minden mehet majd.
Csak éppen Szaakasvili pártja elveszítette a választásokat abban az évben, az Egyesült Nemzeti Mozgalom helyett a Grúz Álom nyert. Szaakasvilit amúgy 2017-ben letartóztatták mindenféle zűrös ügyek miatt, de a Smiling Georgia című dokumentumfilm nem ezzel foglalkozik. Hanem azokkal az emberekkel, akiknek a politikai kampány közben kihúzták a fogait, azzal az ígérettel, hogy a választások után újakat kapnak. De amikor visszamentek ugyanazokhoz a fogorvosokhoz, akik néha 5-6 fogat is eltávolítottak egyikük-másikuk szájából, azok csak széttárták a kezüket. Nincs kampány, nincs pénz.
„Dariko néni, Misa veszített, senkinek sincs ideje a maga fogaira”
– mondta az egyikőjüknek.
Volt, akinél csak egy fogat húztak, volt olyan, akinek az összeset, ami még megvolt. Van bőven privát fogászat a közelben, ahol tudnának műfogsort készíttetni, de az 400 lariba, vagyis nagyjából 50 ezer forintba kerülne, amit meg nem tudnak kifizetni. Mindenki, akitől fogat húztak, falusi ember, szerény körülmények között élnek, leharcolt épületekben. Mindenki nyugdíjas vagy már meghalt a foghúzások óta.
De a mindennapi politika ott van mégis, azóta is a privát szférájukban, még a leglepusztultabb, kályhával fűtött házban is dübörög a tévé a sarokban a legújabb választásokról. Miután az országos politika a szájukban turkált, a helyi önkormányzati választások jelöltjei is mennek hozzájuk kampányolni. Egy olyan faluba, aminek a neve azt jelenti magyarul, hogy Névtelen.
Luka Beradze a lényegre szorítkozik a Smiling Georgiában, a filmje pontosan egy óra, az interjúkat pedig mindennapi pillanatok, életképek és egészen lélegzetelállító tájképek szakítják meg. Története nem is igen van a feléig, hiszen elég elmerülni Névtelen hangulatában. A cselekmény viszont akkor indul be igazán, amikor felbukkan egy kereskedelmi tévés riporter, aki megpróbál segíteni a falu fogatlanjain azzal, hogy a műsorában megcsináltatja nekik a műfogsort.
Nyilván nem az önzetlenség hajtja, hanem a saját vágya a nézettségre, de arra ő sem számít, amit ő kap: az egyik idős nőnél a férj elhajtja őket, mondván, hogy nem hagyja, hogy a tévé őt olyan pipogyának állítsa be, aki képtelen volt egy fogsort intézni a feleségének. Egy másik nőnél pedig kiderül, hogy igazából már van műfogsora, csak nem szereti annyira használni, a fia beruházott már neki egyre évekkel ezelőtt. A tévériporter – egy ötvenes, inkább kistérségi jegyzőnek kinéző nő – pedig tanácstalanul áll, hogy ha nem tud segíteni, akkor mit keres itt egyáltalán.
A Smiling Georgiának pedig az alapkérdése, hogy mit keres itt bárki egyáltalán, és mit lát egy tényleg isten háta mögötti faluban a politika. A válasz az, hogy befolyásolható embereket, még ha ezeknek az embereknek a nézeteik annyira be is gyöpösödtek, hogy évtizedekkel korábbi politikusokat tartanak még mindig követendő példáknak. Amikor megkérdezik tőlük, hogy mi volt abban a fél évszázaddal korábbi vezetőben annyira követendő, a válasz mindig valami olyasmi, hogy „még voltak elvei és követte azokat”. Névtelen lakosai nézik a választásokat is, van, aki fogak nélkül szopogatja a szilvát.
A Smiling Georgiának pedig ez az erőssége: valami nagyon helyi történetből (aminek a részleteivel kapcsolatban még a Google sem sokat tud segíteni) rámutat arra, hogyan képes az ember a bábjává válni annak, ami segítséggel kecsegteti. „Ha lenne pénzem, Svédországba mennék. Elfáradtam abban, hogy Grúziát kell szeretni” – mondja egy magában cigiző férfi egy tóparton. Nehéz úgy szeretni egy országot, hogy elvár tőled mindent, de viszont nem szeret. És ha még a szádban is turkál hozzá, akkor egyenesen elképzelhetetlen.
A Smiling Georgia premierje a Karlovy Vary-i filmfesztiválon volt, további bemutatókról egyelőre nem tudni.
