Tiësto és Armin van Buuren megmutatta a Soundon, mennyire másként alakult a két trance-legenda karrierje

Kár lenne tagadni, hogy a holland Tiësto, vagyis Tijs Verwest az egyik leghíresebb, és összességében az egyik legjobb DJ a világon. Teljesen biztos vagyok benne, hogy még az is hallotta a nagy klasszikusait (Silence, Adagio for Strings), aki egyáltalán nem szereti az elektronikus zenét, és úgy sejtem, jelentős részük ezeket a számokat azért valahogy mégis csak szívesen hallgatja néha. Annak, hogy Tiësto még mindig képes fesztiválokat megtölteni, valószínűleg az a fő oka, hogy tud haladni az idővel: hiába 54 éves, és kezdte akkor a munkát, amikor én még nem is éltem, még mindig képes releváns maradni a közönségnek – csak a közönség összetétele változik folyamatosan.

Ez viszont nem feltétlenül jó dolog – mármint az, hogy folyamatosan változtatja a műfajt, amiben játszik –, ahogyan azt a Balaton Soundon adott koncertje is bizonyította. Kétségkívül becsülendő, hogy nagyjából harminc éve a pályán van, és még mindig népszerű, ugyanakkor a legutóbbi koncertjét hallgatva inkább az az érzése az embernek, hogy fut a tömeg után, ahelyett, hogy tartaná magát a saját stílusához, kisebb változtatásokkal az éppen aktuális divat vagy közönségakarat szerint, ahogy például Armin van Buuren is teszi. A Balaton Soundon mindkét holland DJ headliner volt, ráadásul egymás utáni napokon, így adja magát a téma: mi lett a kétezres évek nagy trance-legendáival? Hol tart most Tiësto, és hol tart Armin? Hogyan változott a két DJ hangzásvilága az elmúlt évtizedekben?

Van, aki maradt a trance-nél, van, aki nem

Tiësto a ‘90-es évek végén vált igazán szupersztárrá, ekkor emelkedett fel egyébként a sok, ma már nagyöregnek számító DJ is, például Sasha, Digweed, Paul Oakenfold, Paul van Dyk, és persze Armin van Buuren is. Tiësto és Armin is a trance műfajában kezdte, csak míg előbbi gyakorlatilag végigment az egész elektronikuszene-szférán, utóbbi többé-kevésbé megmaradt a gyökereinél. Tiësto a trance-ből a progresszív house-ba, aztán az EDM-be vándorolt, sőt segített megteremteni azt az EDM-et, amit ma ismerünk. Egyébként szülővárosában, Bredában nem is trance-szel, hanem hardcore-ral és gabberrel kezdett, de itt is hamar rájött, hogy ennek szélesebb körben nem lesz közönsége.

Van Buuren ezzel szemben az elmúlt több mint két évtizedben maradt a trance műfajánál, úgy, hogy természetesen közben azért alkalmazkodott, de soha nem hagyta el az eredeti hangzást. Ezt bizonyította az idei soundos fellépése is – és egyúttal azt is, hogy erre a hangzásra még mindig brutális a kereslet.

Persze nehéz megmondani, hogy a lényeges létszámbeli különbség a pénteki napnak tudható-e be Armin javára (a Balaton Soundon mindig péntek-szombat szoktak sokan lenni, most szerdán és csütörtökön kifejezetten kevesen voltak), vagy inkább annak, hogy rá többen kíváncsiak, mint Tiëstóra. Az viszont biztos, hogy amíg utóbbi éppen megtöltötte a nagyszínpad előtt kialakított teret, addig utóbbinál már a színpad melletti italpultoknál is alig lehetett elférni, óriási kört kellett tenni, ha az ember ki akarta kerülni a tömeget. A legnagyobb különbség viszont nem is ebben, hanem a zenében volt, ugyancsak Armin javára – ami már csak azért is érdekes, mert a két DJ nagyjából egyszerre és ugyanolyan stílusban indította a karrierjét.

Tiësto csütörtökön egész korrekt számokkal nyitotta a saját szettjét, de a műfaj hamar átcsapott a legrosszabb értelemben vett mezei EDM-mé, olyanná, amit az ember a búcsúkban szokott hallani dodzsemezés közben. Érdemes ezen a ponton három dolgot is megjegyezni:

• az egyik az, hogy az EDM-et itt nem úgy használom, mint elektronikus tánczene (electronic dance music), mert annak hivatalosan egy alfaja a trance. Ebben az értelmezésében azt a műfajt értem, ami a 2010-es években élte az aranykorát, főként az Egyesült Államokban, és leginkább a house, future house és a big room összességeként lehet leírni – ha valaki arra gondol, hogy EDM-fesztiválra megy, pontosan tudja, hogy ilyen típusú zenéket fog hallani;
• a másik az, hogy én alapvetően a trance-t és a technót sokkal jobban szeretem, mint az EDM-et, ebből adódóan soha nem lesz teljesen objektív, amit írok;
• régen, az aranykorban viszont szerettem az EDM-et is (ki ne sírná vissza a Swedish House Maffiát?), és valószínűleg 33 éves fejemmel pontosan az az ember vagyok most, akit a húszéves énem mélységesen lenézne, ahogyan savanyú képen áll a lökdösődő, sört borogató, üvöltöző fiatalok között, és nem értené, hogy ha nem érzi jól magát valahol, minek van ott, és rontja el a bulizók kedvét.

Szóval Tiësto két-három szám erejéig bírta valahol a trance és a house között, aztán átváltott bazári EDM-be, amit azzal koronázott meg, hogy a szett nagyjából közepén lejátszotta a Danza kudurót – ez azért már a közönségnek is sok volt, de az is biztos, hogy még ezt kihagyva is izzadságszagúan populáris volt, amit játszott. Tisztán látszott, hogy igyekezett a tömeg után menni, és a kedvében járni – ez azonban csak egy adott pontig szerencsés, utána már inkább megöli a bulit, mint megcsinálja. Persze, lehet, hogy én öregedtem ki az EDM-ből, de többet vártam a bulik holland királyától mint elhasznált latin popslágereket.

Persze nem szabad tagadni, hogy a zenélés elsősorban a közönségről szól, így valamilyen szinten validálható, hogy Tiësto megpróbált idomulni ahhoz, amit a soundosok szerettek volna, csakhogy már átesett a ló túloldalára, és túlságosan alávetette magát a közönség akaratának, a közönségnek pedig gyakorlatilag bármi megfelelt, amit egy kicsit is ismert. Gyakorlatilag mindegy lett volna, hogy ugyanezt playlistről, a Rádió 1 színpadáról hallgatják, vagy élőben Tiëstótól. Erre jó bizonyíték, hogy szinte mindegyik lejátszott számra tökéletesen illett a fociszurkolásból ismert héé-hóó skandálás – és sajnos majdnem mindegyiknél fel is zendült.

Armin van Buuren szintén vokálos dalokat játszott, de megmaradt a trance vonalon, ami nagyon jót tett a szettjének, és szemlátomást a közönség is imádta, amit csinált. Ő is lejátszotta néhány popdal átírt változatát, de nem ebből próbált hangulatot csinálni. A koncert első percétől az utolsóig lekötötte a tömeget, a benyomás pedig az volt, hogy ezek az emberek nem egyszerűen bulizni jöttek – ők Armin van Buurent akarták megnézni. Tökéletesen keverte a régi dalait az újjal, és kikacsintott egy kicsit a közvetlenül előtte játszó Vini Vicire, és lejátszotta a velük közös számát, a Great Spiritet. Bár valószínűleg akkor is lejátszotta volna, ha ők fel sem lépnek, óriási sláger volt ez ugyanis 2016-2017-ben.

Tiësto szettje egyébként nem volt hallgathatatlan, de a nyugat-európai embereket és a gyönyörű színpadi képet leszámítva ezt az életérzést egy átlagos Budapest Park-os estén is megkapja az ember. A koncert végén Tiësto lejátszotta az Adagio for Strings című számát, a közönség pedig megőrült tőle – talán itt látszott, hogy jöhetett volna a régebbi érából is néhány dal a sok kerregés helyett, az emberek ugyanis kifejezetten élvezték a klasszikus trance-t. Azt viszont mindenképpen a számlájára kell írni, hogy látja, mi kell a közönségnek, és meg is adja nekik – csak kár, hogy a saját zenéje kárára. Tiësto, úgy tűnik, sokkal jobb producer most már, mint DJ, legalább is azoknak, akik a régi hangzást szerették, biztosan.

Két részre szakadnak a fesztiválozók

Egyébként az egész fesztiválon egyértelműen érezhető, hogy két részre szakad, ami nem is csoda, hiszen a Balaton Sound és a B my Lake célközönsége egyáltalán nem ugyanaz. Beszéltem olyanokkal – általában a B my Lake-es oldalról –, akik erősen gondolkoztak azon, hogy ilyen formában jöjjenek-e a fesztiválra, és akiknek a barátai pontosan azért nem jöttek inkább, mert nem akartak a soundosokkal együtt bulizni a zenéikre. Tény, hogy van azért átfedés (főleg egy olyan napon, ahol a Soundon is Armin van Buuren a headliner), de az is biztos, hogy a két célközönség teljesen máshogy bulizik, ami már annak is lejön, aki teljesen „pártatlanul” érkezik a fesztiválra. A soundosok hamar hangosak, dobálnak, ugrálnak, éppen ezért lökdösődnek is, a Tiësto-koncert egy pontján egy szép pogókör is kialakult a korlát mellett. Ezzel szemben a B my Lake-bulikon kedves toporgás megy, tisztelve a másik személyes terét, még akkor is, ha inkább ki kell folynia a tömegnek a sátorból, annyian kíváncsiak egy-egy előadóra. Szerdán és csütörtökön egyébként úgy tűnt, hogy a B my Lake tartja el a fesztivált, péntekre ez nagyjából kiegyensúlyozódott, a szombati napon pedig elképzelhető, hogy a Sound veszi majd át a tömeget, bár a Lake-en is erős lesz a felhozatal.

A nagyszínpad utolsó koncertje után a tömeg jellemzően megindul a B my Lake-részre, de végül nem lesz Sound a Lake-ből, a csütörtöki napon például zárásig maradtunk a sátorban, és mindenki tudott idomulni a hangulathoz. Az első koncert közben még néha felcsendült egy-egy tövében elfojtott héé-hóó, de mindenki hamar megértette, hogy ezt itt nem szeretik. Akinek ez a zene nem tetszik, a Sound részen is talál egyébként még bulit, a Rádió 1 színpad és a fúziós is viszonylag sokáig megy, és egy-egy italpultnál is lehet partikázni hajnalig.

Az is jellemző egyébként, hogy a Lake-közönség később érkezik a fesztiválra, mint a soundosok, esetleg napozni meg fürdeni napközben, majd visszajönnek, mire beindul a buli. Ezt nagyon könnyen meg lehet mondani az emberek stílusából, amit a soundosok esetében – kicsit végletekben gondolkodva – a „túl sok”, a lake-esek esetében a „leszarom” kifejezésekkel lehet jellemezni. Jól mutatja egyébként a jelenséget az, hogy mit értenek a „rave-kultúra” alatt az Egyesült Államokban és Európában: előbbi esetében az EDM-fesztiválokat jelenti, utóbbiban pedig az EDM alműfajait (ezek a műfajok jóval azelőtt léteztek már, hogy elkezdték mindenre az EDM jelzőt használni), főképp a trance-t, a technót és kevésbé a house-t. A Balaton Sound és a B my Lake fúziója összeereszti a két közösséget, egyelőre viszont egyáltalán nem zavaró a dolog – szombaton persze, amikor valószínűleg sokkal többen lesznek a fesztiválon, ez még változhat.

Az viszont biztos, hogy zárás után a Sound és a Lake a legbékésebb hely a világon: a kitartó bulizók kiülnek a Balaton-partra, megnézik a napfelkeltét, emésztik egy kicsit az aznapi élményeket, a kitartóbbak halkan még egy kis zenét is játszanak a többieknek. Aki bírja, annak érdemes eddig maradni – itt aztán nem számít, hogy valaki soundos vagy lake-es, csak az, hogy milyen jót bulizott aznap a barátaival.