Minden évben ugyanaz a nóta: kicibálják a patkányt, pofáznak hozzá, az visszapofázik

A 2014-es Oscar-gálán Bill Murray volt az egyik színész, aki átadta a legjobb operatőrnek járó díjat. Miután lement a jelölteket bemutató blokk, a színész eltért a műsorrendtől, és ezt mondta:

„Ó, elfelejtettünk még valakit. Harold Ramist, a Golfőrültekért, a Szellemirtókért és az Időtlen időkigért.”

Azt leszámítva, hogy Ramis sosem volt operatőr, szép gesztus volt ez Murray-től. A gála március 2-án zajlott, Ramis egy héttel korábban, február 24-én halt meg. Sok közös filmen dolgozott Murray-vel, de aztán úgy összevesztek, hogy 21 évig nem beszéltek egymással. Nem sokkal Ramis halála előtt békültek ki, amikor Murray meglátogatta egykori barátját az otthonában.

Nem tudni, hogy utolsó beszélgetésükön szóba került-e az Idétlen időkig (eredeti címén Groundhog Day), vagy inkább kerülték a témát. Ennek a filmnek a forgatásán romlott meg köztük a viszony, és ezen aztán sem a film ujjongó kritikái, sem az anyagi sikere nem segített. Utolsó közös munkájukat éppen harminc éve, 1993. február 4-én mutatták be, és az Idétlen időkig azóta a világ egyik legismertebb vígjátéka, amolyan örök kedvenc lett.

Más befejezés lett volna

Az ellenszenves időjós, Phil szerepe Murray legemlékezetesebb alakításai közé tartozik, hiszen egy komoly jellemfejlődést is el kellett játszania. A sztori szerint Phil egy utált munkanapján Punxsutawney kisvárosába utazik, hogy a helyi mormotanapról tudósítson, de valamiért újra és újra kénytelen átélni ezt a napot, és csak akkor tud kitörni ebből, ha sikerül elnyernie tiszta lelkű kollégája, Rita szerelmét. Ehhez viszont előbb le kell győznie saját magát, mert egy újraélt napon sok rosszat is lehet művelni.

A történet egy Danny Rubin nevű kezdő forgatókönyvíró fejében született meg. Rubin eleinte reklámok forgatókönyvein dolgozott, de az álma egy hollywoodi játékfilm volt. Valamikor a nyolcvanas évek közepén kidolgozott tíz filmötletet, és házalni kezdet velük a megfelelő ügynökségeknél. Az egyik filmötlet munkacíme Időgép volt, és egy férfiról szólt, aki folyton ugyanazt a napot éli át, és mindegyik alkalommal máshogy viselkedik.

Rubin évekig nem kezdett semmit ezzel az elképzeléssel, aztán egy nap egy Anne Rice-regény elhozta a heurékapillanatot. Éppen a Lestat, a vámpírt olvasta, és azon kezdett el gondolkodni, hogyan viselkedhet valaki, ha tudja, hogy nem fog meghalni. Aztán eszébe jutott a régi filmötlet, és azzal gondolta tovább: mi van, ha azért halhatatlan az illető, mert ugyanabban a napban ragadt? Rubin írt egy külön könyvet arról, hogy hogyan állt össze az Idétlen időkig forgatókönyve, így részletesen ismert, mi történt ezután. Egy-két hónap alatt lejegyzett egy alapos vázlatot, aztán négy nap alatt összedobott egy forgatókönyvet, majd azt még hetekig finomítgatta. Így lett meg már az elején a helyszín és az idő, vagyis Punxsutawney kisvárosa és február 2., a mormotanap, sőt az első változat tartalmazta azt is, hogy a főhős Sonny és Cher I Got You Babe című dalára ébred). Amikor Rubin úgy érezte, elkészült, megkereste a szkripttel a CAA ügynökséget, és ott egy ügynök hozta őt össze Harold Ramisszel.

Ramis akkor már nagy név volt a szakmában, és nem azért, mert ő volt az egyik szellemirtó, hanem mert több sikeres filmet jegyzett forgatókönyvíróként, illetve rendezőként. Rögtön megtetszett neki Rubin sztorija, és segített eladni azt a Columbia Picturesnek. Hozzá kell tenni, hogy az első szkript még nagyon más volt, mint a végleges. Például in medias res kezdődött, a már évek óta az időhurokban élő főhős rengeteg jelenetet narrált, és a film sokkal inkább magányról szóló tanmese volt, mint romantikus vígjáték. Az eredeti befejezés is máshogy alakult: a végén Rita visszautasította volna Phil szerelmét, és ekkor a narráció Ritára váltott volna, vagyis onnantól kezdve ő ragadt volna a mormotanapban.

A Columbia ennél könnyedebb filmet akart, és Ramis próbálta összehozni, hogy a stúdió is elégedett legyen, de a film eredetisége is megmaradjon. Az ő koordinálásával Rubin többször átírta a forgatókönyvet, nagyobb hangsúlyt kapott benne a romantikus szál és néhány mellékkarakter (például Ned, az idegesítő biztosítási ügynök), a lassabban építkező kezdés pedig lehetővé tette, hogy a nézők lássák, hogyan reagál Phil, amikor rájön, hogy ugyanazt a napot kell újraélnie. Központi kérdés lett az is, hogy miként változtatja meg Philt a helyzet, hogyan éli meg a jó és rossz oldalát, és végül hogyan tudja jóra használni kényszerű halhatatlanságát.

Az átírások közben felmerült jó néhány olyan ötlet is, amit elvetettek, például az egész időhurok megmagyarázása (az egyik lehetséges ok Phil egy régi barátnőjének átka lett volna). Volt egy újraírási kör Bill Murray-vel is, amikor már biztossá vált, hogy ő fogja játszani Philt – aztán, mivel ez inkább rontott a szkripten, Rubin és Ramis még egyszer végigmentek az egészen, végül Ramis egyedül tisztázta a végső változatot. Ami persze még forgatás közben is alakult, mert Murray szeretett improvizálni. Ilyen volt például az a jelenet, amikor Phil olyan kellemetlenül hosszan megölelgeti Nedet.

Jeges hangulat a forgatáson

A forgatás 1992 márciusától júniusáig zajlott, Punxsutawney városát az illinois-i Woodstock „játszotta” (ami nem az a Woodstock, ahol a híres zenei fesztivált rendezték). Az első hetekben nagyon hideg volt az idő, de éppen ekkor vették fel a külső jelenetek zömét, hiszen a mormotanap télen van. A stáb dideregve dolgozott, a színészeknek felvétel előtt meg kellett tornáztatniuk elgémberedett arcizmaikat. Megváltásként élték meg, amikor melegre fordult az időjárás.

A színészek közül Murray szenvedett a legtöbbet, nem csak a hideg miatt. Egy montázsban a Ritát játszó Andie MacDowell többször is felképelte, és Murray kérésére igazi pofonokat adott. Egy másik jelenetben Phil gyerekekkel vív hógolyócsatát, ennél Ramis úgy instruálta a gyerekszínészeket, hogy Murray fejére célozzanak. A filmben játszó mormota pedig az autós jelenet felvételekor kétszer is megharapta Murray-t (ennek a sztorinak egy olyan verziója is terjed, hogy ezután veszettség ellen be kellett oltani a színészt, de Trevor Albert producer ezt cáfolta).

A nehézségek ellenére a stábtagok többsége élete egyik legjobb munkájaként emlékezett vissza később a forgatásra. Murray és Ramis viszont éppen ekkor távolodtak el egymástól végérvényesen, de sikerült ezzel nem terhelniük a többieket. Később Arnold és a Nedet játszó Stephen Tobolowsky is úgy nyilatkozott, hogy meglepődtek, amikor megtudták, mennyire elmérgesedett a viszony a rendező és a színész között, mert azt gondolták, hogy csak a forgatásokon megszokott kreatív nézetkülönbségek miatt vitatkoznak néha.

Ilyen ellentétek valóban voltak: Ramis (akit a neurológus szerepében láthatunk is a filmben) szívmelengető vígjátékot akart készíteni, Murray viszont egy filozofikusabb alkotást. A színész akkor ment át életközepi válságon, a házassága is megromlott, így ritkán volt vicces kedvében (az pedig különösen idegesítette, hogy Andie MacDowell haja milyen sokáig készül el a felvételek előtt). De Ramis producer barátja, Michael Shamberg szerint Murray-t az is zavarta, hogy minden addigi sikere valahogy Ramishez kötődött.

A színész egyébként is nehezen kezelhető ember hírében állt, de a woodstocki forgatáson Ramisszel különösen ellenséges volt, és sokszor egyáltalán nem is válaszolt a rendező üzeneteire. Amikor pedig Ramis arra utasította őt, hogy fogadjon fel egy személyi asszisztenst, hogy legalább vele keresztül érintkezzenek, Murray felvett egy siket nőt, aki csak jelnyelven kommunikált. A játszmázás végül annyira kiborította Ramist, hogy egy alkalommal a gallérjánál fogva a falnak kente Murrayt. Ezzel közös munkájuk és barátságuk is véget ért.

34 év magány

Bármilyen nehézségek árán született is meg a film, szinte rögtön klasszikus lett. Az egysíkú romkomok közül kiemelte bizarr és jól bemutatott alaphelyzete, ami a legnagyobb röhögések mellett is elgondolkodtatta az embert. Milliók tették fel maguknak a kérdést, hogy „mit csinálnék én, ha egy átlagos munkanapban ragadnék?” Ramis később elárulta, egymás között azzal viccelődtek, hogy a buddhisták szeretni fogják a filmet, de a premier után a rabbiktól a jógikon át a szélsőséges keresztény gyülekezetek tagjaiig mindenféle vallás képviselői írtak az alkotóknak, mert felismerni véltek valamit saját hitfilozófiájukból.

Az pedig a mai napig vitatéma a rajongók között, hogy pontosan hányszor kellett újraélnie Philnek a mormotanapot. A filmben 38 napból láthatunk jeleneteket, de nyilván ennél többről van szó, hiszen az időjós a sztori végére remekül megtanul zongorázni, jégszobrászkodni, és saját bevallása szerint fél éven át napi négy-öt órát eltöltött csak azzal, hogy kártyalapokat dobáljon egy kalapba. Rubin első forgatókönyve 70-80 évnyi ismétléssel számolt, de aztán erre inkább nem tért ki a szkript. Ramis a DVD-változat kommentárjában tíz évet saccolt, de ezt később 30-40-re módosította. A legtöbbet hivatkozott szám a Whatculture cikkéből való, ami tényleg komoly munkát tett a kérdésbe – eszerint Phil 12 395-ször élte újra a napot, vagyis két hét híján 34 évig ragadt az időhurokban.

A film Magyarországon is hamar népszerű lett, nem mellékesen a remek szinkronnak köszönhetően. Tahi Tóth László remekül visszaadta a frusztrált időjós szenvedését, Csörögi István fordítása pedig az angol eredeti humorát:

– Minden évben ugyanaz a nóta: kicibálják a patkányt, pofáznak hozzá, az visszapofázik, a végén az egészet megmagyarázzák.
– De az emberek szeretik!
– Az emberek a véres hurkát is szeretik. Az emberek barmok.

Az Idétlen időkig időtlensége harminc év után már nyilvánvaló, mára újabb generációk szerették meg, és az unalmas tevékenység ismételgetésének szinonimájává vált. De állandó hivatkozási alap akkor is, ha olyan film kerül mozikba, aminek a cselekménye szintén időhurokkal operál, mint amilyen A holnap határán vagy a Boldog halálnapot. A legkülönfélébb kontextusokban bukkanhat fel, akár egy Nietzsche filozófiáját boncolgató esszében, de azon se lepődjünk meg, ha Woodstockban járva olyan emléktáblába botlunk, ami azt jelzi, hol futott össze Ned és Phil.

Bill Murray eleinte nem szerette a filmet, de idővel megbékélt vele. A kétezres években már úgy nyilatkozott, hogy „valószínűleg a legjobb munkám volt”, de Ramis rendezését is dicsérte. Az Idétlen időkigből 2017-ben Rubin közreműködésével musical is készült, amit megnézett Murray és testvére, Brian Doyle-Murray is (aki egyébként a polgármestert alakítja a filmben). A beszámolók szerint a színész a könnyekig meghatódott, és így nyilatkozott a bemutató után: „A gondolat, hogy újra meg kell próbálnunk. Hogy csak újra kell próbálkoznunk. Olyan gyönyörű, erőteljes gondolat.”