Budapest tele van olyan rejtett csodákkal, amiket csak az vesz észre, aki tudja, hol keresse őket. Ki gondolná például, hogy az István utca egy koszosodó bérháza vagy a tőle két sarokra lévő Baross Gábor Általános Iskola is kincseket rejt? Vagy azt, hogy milyen hírességeket látott vendégül a ‘90-es évek derekán a Garay piac kolbászozója? Valószínűleg az, aki vérbeli Zámbó Jimmy-rajongó, össze tudja kötni a pontokat – aki viszont nem az, annak segít a Királyi zarándoklat, az RTL+ és a Hosszúlépés.járunk? közös városi sétája, amit bárki magától is végigjárhat, ha érdeklik az énekes életének legfontosabb helyszínei.
A budapesti Csikágó kellős közepén járunk, a Király fiatalkorának meghatározó helyszínén. Ezeket az utcákat járta testvéreivel és barátaival az esetenként aktívan iskolakerülő Jimmy – akkor még Imici –, és itt szerette meg a zenélést is. A környéket nem véletlenül nevezik Csikágónak: egyrészt négyzetes szerkezete, másrészt a nagyon gyors növekedése nyerte el neki ezt a becenevet – mondja Tósoki Károly, a Hosszúlépés.járunk? sétavezetője. Az 1880-as években gyors beépítések kezdődtek a VII. kerületnek ezen a területén, rengetegen költöztek be a fővárosba, hogy itt dolgozzanak, és a külső kerületekből is beáramlott a munkát kereső réteg.
A helyszín tökéletes volt: a Keleti pályaudvar és a Kerepesi út is közel, könnyű eljutni vidékre, illetve a gyáraknak helyet adó külső kerületekbe. A hirtelen növekedés az amerikai Chicagóra emlékeztetett – ahogy, egy másik elképzelés szerint legalábbis, a közbiztonság hiánya is. A 3-5 emeletes bérházakban soha nem tapasztalt lakósűrűség alakult ki, nem voltak parkok, sétálásra alkalmas terek, csak a betonrengeteg. A legrosszabb híre az azóta elbontott Százháznak volt, amelynek egyforma épületei mind összeköttetésben álltak egymással. Állítólag itt gyűltek össze a jasszok, azaz a külvárosi csavargók is.
És itt született Zámbó Imre, az 1990-es évek egyik legmeghatározóbb magyar popénekese, talán az egyetlen, akinek sikerült kitörnie a haknikörből, és tényleg komoly karriert befutnia.
Az István utca 20-as szám alatti gangos házban, a negyedik emeleten lakott a Zámbó család: az apa, György, az anya, Anna, Tihamér, Árpád (később Árpy), György és Marietta. Az idősebb György két műszakban dolgozott, hogy el tudja tartani a családot: a Láng Gépgyárban és a Vidámparkban is volt munkája, így a család valószínűleg nem látta sokat. A fénytelen, betonba öntött belső udvaron játszottak a gyerekek, és innen indultak el az egy-két sarokra lévő Baross Gábor Általános Iskolába is – az már változó volt, hogy oda is értek-e, Csikágóban ugyanis gyakran előfordult, hogy a fiatalok tanulás helyett inkább valami mással múlatták az idejüket.
Jimmy és barátai egyébként már az általános iskolában zenélni kezdtek – már amikor elértek odáig, ugye –, de közülük csak a későbbi Király maradt a szakmában. A Zámbó fiúkat sokat bántották hosszú hajuk miatt, ez a fajta frizura az 1970-es évek elején még nem terjedt el, inkább gúny tárgya volt, főleg a gyerekek között. A séta közben, az iskola előtt állva megtekinthetjük azt az ikonikus kőkaput is, amibe a királyi fejet verték be: Jimmy élete végéig hordozta a sebet az atrocitás után, a fejbőrén egy ponton még a haja sem nőtt miatta.
Aztán ugrunk egyet az időben, és Jimmy bulizós éveinek egyik kulcsfontosságú helyszíne következik: a Garay piac, legalábbis az, ami megmaradt belőle. Ma már inkább üzletház, mint piac, bár az alagsorban még mindig tetten érhető a hamisítatlan vásári hangulat. Ami most a sarki gyrosos, az a ‘90-es években a piaci hentes volt: a bulik után, hajnalban ilyen helyekre özönlött a művészvilág színe-java, Jimmy és bandája például a Garay piacra. Itt gyakran találkoztak például Bajor Imrével is, mondja el Joós István, a Magneoton kiadó alapító-vezérigazgatója. A menü mindig kolbász és májas hurka volt, sok mustárral. Jimmy egyébként nem kedvelte a különleges ételeket, és nagyon válogatós volt, aminek az oka főleg az, hogy Edit asszony elkényeztette, mondja Joós. „Ha valami nem tetszett neki, azt meg is mondta” – jelenti ki arra a kérdésre, hogy az utazásaik során hogyan viselte a Király a különböző országok egzotikus konyháit.
A mi sétánk ezen az ikonikus helyen ér véget, de az érdeklődők bármikor végigjárhatják Jimmy életének legfontosabb helyszíneit: a túra QR-kóddal működik, minden egyes helyszínen saját magunk olvashatjuk le és nézhetjük meg, hol is járunk éppen, és mi történt ott Jimmy életében. A túra része Jimmy sírja a csepeli temetőben, a híres-hírhedt Casanova bár a Batthyány téren, az Országos Rendező Iroda egykori székháza a Vörösmarty téren, vagy az Állomás presszó, ahol Jimmy még a hírnév előtt zongorázott.
Nem mindegyik eredeti helyszín szerepel A Király sorozatban, ami természetesen az apropót adta a sétához is. A szülőház helyett például másik gangos bérházat kellett találni, az új ajtók és a klímaberendezések miatt nem volt ugyanis túl korhű az ‘70-es, ’80-as évekhez. A Casanova bárt is máshol kellett újra felépíteni, mert az épület ugyan áll még a Batthyány téren, de már nem alkalmas a korszak ikonikus lokáljának ábrázolására – nincs például színpad, ahol régen a zenészek és táncoslányok felléptek. Kovács Dániel Richárd főrendező szerint a sorozatban 134 különböző helyszín szerepel, amit nagy munka volt felkutatni. „A helyszínekkel nagyon nagy szerencsénk volt, mert Edit asszony és Adrián beengedett minket a csepeli házba, ráadásul azt tudni kell, hogy az olyan, mint egy múzeum, szinte minden megmaradt eredetiben.” Jimmy csepeli házában az aranylemezeket még ő akasztotta fel a falra, a trón is a sajátja, szinte semmi nem változott 2001. január 2-a óta, amikor az énekes fejbe lőtte magát az egyik szobában. És bár nem minden helyszín eredeti, a történetnél törekedtek a minél nagyobb hitelességre.
„Három évig kutattunk a sorozathoz – mondta a Telexnek a rendező. – Akikkel lehetett, azokkal beszéltünk: családtagokkal, zenészkollégákkal, barátnőkkel, exszerelmekkel, technikusokkal, koncertszervezőkkel, Joós Pistivel, akinek Zámbó Jimmy gyakorlatilag a komplett zenei karrierjét köszönheti, és aki aztán a menedzsere lett. Nagyon izgalmas volt, hogy még ennyire szűk körben is ugyanarra a kérdésre nagyon eltérő válaszokat kaptunk, mindenki a saját szemszögéből emlékszik rá. Nyilvánvaló, hogy a szűkebb családi kör, aki nagyon ragaszkodott hozzá, és nagyon szerette, a rosszat inkább elfelejtette, nem mondta, vagy nem emlékezett rá, inkább a jó dolgokat emelte ki. Aki valami miatt haragban volt vele, az inkább a jót felejtette el. Nekünk az volt a dolgunk, hogy ebből valahogy megpróbáljunk igazságot tenni. Azt gondolom, hogy olyan mennyiségű információt gyűjtöttünk össze, hogy végeredményben nem kaptunk torz képet.”
Persze nem lehet több mint húsz év után pontosan ugyanúgy visszaadni mindent, ahogyan megtörtént, és egy kicsit dramatizálták is a készítők a történetet, de az volt a törekvés, hogy minél jobban kövesse a valóságot a sorozat. Ennek ellenére persze vannak benne fiktív karakterek, például a nyomozópáros. „Inkább egy kis ember nagy történetét szerettük volna megmutatni, akiből aztán legenda lett, aki több mint húsz évvel a halála után is aktuális tud lenni. Ez önmagában rettenetesen érdekes.”
Bár a család és a barátok, munkatársak mind beleegyeztek abba, hogy a sorozatban megformálják őket, később adódott konfliktus is ebből. Kovács Dániel Richárd szerint ezt már nem az ő feladatuk elsimítani. „Akinek látnia kellett a forgatókönyvet, azoktól engedélyt kértünk. Értem a reakciókat, hiszen ha az ember olyan dologgal szembesül, ami nem feltétlenül vet rá jó fényt, akkor egyértelmű, hogy kikéri magának.”
A rendező elmondta, hogy Zámbó Krisztián, aki egyébként nagyon sokat segített a munka során, szembe tudott nézni a saját ábrázolásával, ami sok esetben nem volt túl pozitív. „Nagyon sokat beszélgettem vele, elvittem a forgatásra is. Elég bizarr volt, amikor találkozott a sorozatbeli önmagával, kívülről nézte saját magát, pont egy olyan időszakában, amit az ember nem szívesen néz vissza. Szerintem önmagában neki az, hogy részt vett a sorozatban, és visszanézte, egy komoly önismereti lecke volt, amiből kifejezetten jól jött ki. Nagyon sokan ragadnak ki kontextusából jeleneteket vele kapcsolatban, és ítéletet hoznak egy olyan fiú fölött, akinek a saját szemével nézve nagyon kemény élete volt.”
A rendező azt is elmondta: cél volt, hogy a korábrázolásnál ne üljenek fel úgy a nosztalgiavonatra, hogy aztán túlzó, giccses legyen a végeredmény. „Most nagy divatja lett a retrónak, én meg abban a korban voltam fiatal, és az én emlékeimben nagyon tisztán megvannak a ‘80-as évek. Engem zavar bizonyos filmekben és sorozatokban a porcukrozott valóság, ami túl van stilizálva, sok a lufi, a rágógumi, a macinaci, de nem ettől lesz az egész olyan, mint az én emlékeimben. Volt, hogy koszos volt, büdös volt, izzadságszagú, bementem a kocsmába, tele volt a hamutartó, cigifüst. Arra akartuk a hangsúlyt fektetni, hogy ez a feeling jöjjön vissza. Azt gondolom, hogy ezzel a koszossággal, meg azzal, hogy nem lettek túlvilágítva a jelenetek, egy kicsit vissza tudunk utazni az időben.”
