2022. december 16. – 05:05
A szicíliai évad szexibb, szórakoztatóbb, mint az első, és talán még jobban mesél az emberi gyarlóságról.
Az HBO szatirikus nyaralósorozatának első évada nagyon szépet ment, egyszerre zsebelve be a kritikai hozsannákat, 10 Emmy-díjat, valamint a közönség – és az internet mémeket gyártó népének – rajongását, tehát nem volt kérdés, lesz-e folytatás, függetlenül attól, hogy az első hat rész kerek egészet alkotott. A Fehér Lótuszból így antológiasorozat lett, ami amúgy is az egyik legnépszerűbb formátum jelenleg a tévében, hiszen lehetőséget ad az évadon átívelő cselekményszövésre, viszont évadról évadra frissítheti a szereplőgárdáját.
Elég egy erős, egyszerű, de a saját lábán megálló koncepció, amivel a Fehér Lótusz úgy tud rendelkezni, hogy még csak nem is különösebben high concept: adott egy luxusszállodalánc, amely a világ legkülönbözőbb, festői szépségű tájain üzemeltet hoteleket, ide érkeznek a dúsgazdag, jó életükben nyomorultul szenvedő vendégek, akik a szállodai dolgozókkal vagy a helyiekkel kiegészülve vágyakoznak valami iránt, ami kiragadja őket a szürke hétköznapokból vagy zsibbasztó életükből. Lesznek, akik megtapasztalják ezt a náluk nagyobb, transzcendens dolgot, mások felismerik, de nem tudnak kibújni a bőrükből, vagy vakon elmennek mellette, és a privilégiumuktól függően kapnak esélyt a változásra. Plusz általában akad egy hulla is.
A hétrészes második évad ezen a vonalon haladt tovább, az első évad receptjét alkalmazva, finomítgatva, más-más hangsúlyokat találva, amitől még szaftosabb, szórakoztatóbb, itt-ott megrendítőbb, netalán feszengősebb mikrokozmoszban lubickolhattunk. A hawaii helyszínt ezúttal szicíliai üdülőközpont váltja fel, az őslakos kultúra kizsákmányolásának témája helyett pedig az európai történelem és művészettörténet, az itáliai mítoszok veszélyes frivolitása rakódik rá a kristálytiszta tenger mellé pihenni érkező turistáink lelkiállapotára és mentális egészségére. Már a Cristobal Tapia de Veer elektronikusan huhogó partihimnusz-zenéjére – bacchanália EDM-re – komponált, pajkos főcím sem árul zsákbamacskát: a reneszánsz festmények szép, galériába illő jelenetein egy-egy erotikus és/vagy erőszakos pajzánságra közelít rá a kamera.
A szex és az erőszak összefonódása, a hatalom és a bizalom egymásnak feszülése adja az évad gerincét, magyarán szólva bármelyik antihősünk otthagyhatja a fogát, mert a rossz emberrel kezdett ki, ám ugyanígy, bárki egy ágyban találhatja magát azzal, akire nem is gondolna. Rögtön az első részben meghallgatunk egy 12. századi szicíliai legendát, amely egy becsapott lány véres bosszújával és egy mór levágott fejével végződik; fontos szerepet játszik a leghíresebb modern olasz eredetmítosz, A Keresztapa is, különös tekintettel Michael Corleone első feleségének erőszakos halálára. Csapodár, semmirekellő férjek és elhanyagolt, fifikás feleségek népesítik be a sorozatot, és megjósolhatatlan, kiknél fog lecsapni a pallos.
Az első pillanattól evidens például, hogy a milliárdos vállalkozókká vált egykori koleszos szobatársak és feleségeik első közös nyaralása egy puskaporos hordó, de végig feszültségben tart, hogy a bizalmatlanság és féltékenység ringlispíljéről ki fog tudni leszállni: az alfahím Cameron (Theo James), a felszínesnek látszó, ám annál ravaszabb Daphne (Meghann Fahy), az ő turbékolásukat szkeptikus szarkazmussal szemlélő Harper (Aubrey Plaza) vagy a főiskolán lúzer kockának tartott Ethan (Will Sharpe). Ennél is vadabb szexbohózatba csöppen a Di Grasso család három férfi tagja, a kínos nagyapa (F. Murray Abraham), a szexfüggő apa (Michael Imperioli) és a sótlanul progresszív unoka (Adam DiMarco), akik amellett, hogy a transzgenerációs hímsovinizmus poszterén pózolhatnának, végzetesen összegabalyodnak két, a palermói társadalmi ranglétrán minden eszközzel, főleg szexszel feljebb mászni és közben legfőképp mulatni vágyó lánnyal, Miával (Beatrice Grannò) és Luciával (Simona Tabasco).
Itt van aztán a szicíliai Fehér Lótusz menedzsere, Valentine (Sabrina Impacciatore), aki nem lopja el ugyan olyan mértékben a show-t, mint az első évad mániákus-kokaingőzös Armondja, de izgalmas, hogy másféleképp feszül be a szállodavezetéstől. És természetesen itt az első évad egyetlen visszatérője, az utolérhetetlen Jennifer Coolidge által játszott Tanya, aki mísz férjével (Jon Gries) és a nő összes szeszélyének kitett, kalandra vágyó asszisztensével, Portiával (Haley Lu Richardson) érkezik Olaszországba megvalósítani álmai utazását. Az ő szálán érhető tetten leginkább, hogy kell néhány rész, mire beindul az évad: hiába élvezetes Coolidge minden egyes reszketeg sóhaja, fancsali arckifejezése, mozgáskultúrájának fizikai humorforrása, eleinte felmerülhet bennünk, hogy nem maradt szufla a karakterben, de minél beljebb hatolunk a bonyodalmak szövevényében, annál jobban érvényesül a forgatókönyv mesteri kidolgozottsága.
Az író-rendező Mike White ugyanis továbbra is remekül ért ahhoz, hogy elviselhetetlenül undok, ellenszenves karaktereket alkosson meg, akikkel egy-egy váratlan helyzetben mégis együtt tudunk majd érezni, vágyaik, bánatuk minket is megérintenek. Tanya pokoli munkaadó, szánalmas karikatúra és szépségre vágyó, tragikus hősnő egyben. A vén kujon Di Grasso nagypapa szeretetvágyát ugyanolyan empátiával kezeli a sorozat, mint a szállodaigazgató magányos sóvárgását, miközben egyikük szimpátiájára sem apellál. Bárki megnyílhat őszintén, megfogalmazhat mély igazságot, hogy egy percre rá ismét becsapja önmagát.
A Fehér Lótusz ugyanilyen magabiztosan lavírozik irónia és őszinteség, szatíra és tragédia között. Ha úgy tartja kedve, a fináléig feszít egy thrilleres szálat, és kaján, flegma örömmel figyeli, vajon véresen komolyan vesszük-e és halálra izguljuk magunkat, vagy burleszkként szórakozunk rajta. Az egyik percben könnyekre fakaszt egy operával, a következőben operai magasságokba emel egy macsó jet-skizést. A sorozat minden eleme egyszerre őszinte önmaga és önmaga ironikus kicsavarása, legyen szó a partokat kérlelhetetlenül ostromló hullámok fenyegető jelenlétéről, a finoman beúsztatott fantáziajelenetekről vagy a betétdalokról, amik kizárólag régi olasz táncdalok, de annyi van belőlük, amennyit elképzelni sem tudtunk, és amikor már a kétszázadik andalító, negédes olasz sanzon csendül fel egy epizódban, az pont olyan fojtogató, mint a képeslap-tökéletességű riviérába beúszó vízi hulla. Örök emlék a hazaútra.
A Fehér Lótusz az HBO Maxon látható.
