2022. november 25. – 23:55
Megérkezett a Netflixre a Dark készítőinek legújabb sorozata, amit a világjárvány kellős közepén forgattak nemzetközi stábbal. A történet ígéretes, a hangulat és a vizuális élmény 10/10-es, egyedül a karakterek hagynak némi kívánnivalót maguk után.
Anyukám sokáig úgy nézett sorozatot, hogy főzés vagy takarítás közben teljesen lenémította a telefonját, és csak a feliratokat olvasta, amikor éppen odafigyelt, ha pedig egy-két jelenet nem érdekelte, azt egyszerűen átpörgette. Azóta kicsit javult a helyzet, hang van, pörgetés nincs, de jellemzően még mindig főzés, takarítás, telefonálás közben sorozatozik, ami egy Jóbarátoknál vagy Agymenőknél még megbocsátható, egy olyan sorozatnál viszont, mint amilyen az 1899 is, egyáltalán nem ajánlott. Itt ugyanis – ahogyan a Jantje Friese–Baran bo Odar-duó korábbi sorozatában, a nagy közönségkedvenc Darkban is – mindennek, még a falon függő festménynek is extra jelentősége van, és aki nem figyel oda, az élmény jó részétől megfosztja magát.
A Darkhoz hasonlóan az 1899 is aprólékosan kidolgozott utalásokkal dolgozik, újabb és újabb segítséget adva azoknak, akik sportot űznek abból, hogy előre kitalálják a nagy csavarokat és a furcsaságokat feloldó megoldásokat. Ezzel pedig csak az olyan történeteknél érdemes szenvedni, amelyek tényleg okosak, különben az ember vagy az első öt percben rájön, miről fog szólni a történet, vagy a gagyi nyomok teljesen más irányba viszik.
Az 1899 egyelőre kellően okos, az ember akár ötpercenként is megállíthatja a sorozatot különböző, árulkodó jelek után kutatva: a már említett festmény, a tapéta mintázata, a könyvekben olvasható idézet, a szobaszámok, a szimbolika. Ennek ellenére egyelőre egyáltalán nem bonyolult sorozat, ellentétben a Darkkal, amelyben a generációkon, idősíkokon, tereken átívelő történet annyira összetett lett a végére, hogy az utolsó évad előtt youtube-os magyarázó videókat gyártottak a lelkes rajongók, hogy mindenkinek tiszta legyen, ki hol és mikor tart a történetben. Az 1899 most viszonylag egy szálon mozog, de a sok különböző életúttal rendelkező szereplővel megadja az esélyt arra, hogy kicsit bonyolódjon a későbbiekben.
Az alaptörténet szerint a viktoriánus korban járunk, Maura Franklin (Emily Beechman) neurológus eltűnt bátyját keresve száll fel a Kerberos nevű hajó fedélzetére, ami Európából New Yorkba tart. Maura egyetlen nyoma a testvéréről egy levél, amelyben a férfi New Yorkba hívta őt. Azóta négy hónap eltelt, a bátyjának nyoma veszett, pontosan akkor, amikor ugyanazon hajótársaság Prometheus nevű hajója ugyanezen az útvonalon nyom nélkül eltűnt. Maura ugyan feltételezi, hogy a bátyja is a Prometheuson volt, ennek ellenére elindul New Yorkba.
A hajó kapitányát, Eyk Larsent alakító Andreas Pietschmann az egyetlen a főszereplők közül, akit a készítők áthoztak a Darkból, ami szándékos döntés volt – bár a szereplőgárda ott is zseniálisnak bizonyult, az író–rendező páros nem szeretett volna több párhuzamot a két sorozat között. A kapitány egyébként nyúzott lélek, egy lakástűzben elveszítette a családját, és a történet szerint azonnal rokonszenvezni kezd Maurával. Amikor koordinátajeleket fognak egy másik hajótól, úgy dönt, hogy Kerberosostul elindul megnézni, nem a Prometheust találták-e meg véletlenül. Persze hogy igen – csakhogy a hajón utazók és a legénység egy kisfiú híján nyomtalanul eltűntek, innentől pedig a Kerberoson is furcsaságok kezdődnek.
Előbb-utóbb kiderül, hogy a Kerberoson utazók mindannyian a múltjuk elől menekülnek. A sorozatnak nagyon jót tesz, hogy rengeteg különböző nemzetiséggel dolgozik, a főszereplők között az angolokon túl vannak németek, franciák, kínaiak, lengyelek, spanyolok, portugálok, dánok (sőt, mintha az egyik jelenetben magyar szót is hallottam volna), mindannyian a saját nyelvükön beszélnek, és próbálják megértetni magukat a másikkal.
Viszont ahogyan a Dark esetében is, az 1899-ben is a karakterek a sorozat gyengéi: néha teljesen indokolatlanul viselkednek (miért zárná be Maura például a végre mindenre magyarázatot kínáló Danielt, vagy miért ne szólalna meg egyszer sem a rejtélyes kisfiú, ha egyszer segíthetne az utazóknak), és eleinte nem is túl szimpatikusak, egysíkúak, unalmasak. Az évad vége felé azért ez megváltozik, néhány karakter kiemelkedik a többi közül, és Daniel megjelenésével már szimpatikus karakter is akad, de Maura például, hiába főszereplő, nem lesz izgalmasabb. Azt megint csak le kell szögezni, hogy a rendezőpárosnak még mindig nem erőssége a karakterépítés.
A világépítés, a hangulatfestés, a zene, a vizuális élmény viszont megint csak zseniális, és ez volt az, ami a Darkot is kiemelte a hasonló sorozatok közül. Az 1899 esetében néha úgy érzi az ember, mintha egy Titanic-filmet nézne, aztán úgy, mintha a szellemhajós Man of Medan videójátékkal játszana, aztán meg mintha a Viharszigetbe csöppenne Leonardo DiCaprio mellé. Ahogyan a történet kerekedik, egyre több filmet és sorozatot lehetne idekapcsolni, de ezt már spoiler nélkül nehéz lenne megtenni: legyen elég annyi, hogy a legkülönfélébb történetek egybegyúrásának tűnik az 1899, de úgy, hogy egyiktől sem kölcsönöz a hangulaton és talán a témán kívül semmit.
Az, hogy a vizuális effektek nagy része ilyen gyönyörűre sikerült (azért a hajóról készült messzi képeknél eléggé kilátszik a CGI), és a hangulat ennyire magával ragadó, már csak azért is nagy szám, mert a stáb a koronavírus-járvány kellős közepén forgatott, így nem volt lehetősége helyszínekre utazni. Minden egy vadiúj technológiát felvonultató módszerrel, az úgynevezett Volume segítségével készült, ami ugyanúgy digitális technológia, mint a green screen, de nem bíz semmit a színészek fantáziájára: óriási LED-falakkal rakja körbe a félig megépített díszletet, és ezt a kettőt mossa össze végül a tévéképernyőn. Eddig egyetlen sorozatot forgattak ezzel a módszerrel, A Mandalórit, és még azt is nagyjából fele-fele arányban külső helyszínen vették fel – az 1899-ben viszont minden ezzel készült.
Ami a zenét illeti, az 1899 ezt sem veszi félvállról: Ben Frost zeneszerző annyira beleadott apait-anyait, hogy Izlandra is elzarándokolt, és rozsdásodó hajótestekben játszotta le a megkomponált és rögzített zenéket, majd így vette fel őket újra. Ezúttal sok vokál is került a dalokba, de nem úgy, ahogy az ember gondolná: a legnagyobb hatással talán az a szám lehet a nézőre, amelyben a zene mellett lihegések kánonját lehet csak hallani.
Amennyire a karakterábrázolás a gyengesége, a történetmesélés legalább annyira az erőssége a sorozatnak: a Darkhoz hasonlóan ez is gyönyörűen adagolja az információkat, a csavarok nagy részét viszont lehet azért sejteni már a sorozat közepén. A végkifejletre viszont valószínűleg senki nem számított, Jantje Friese és Baran bo Odar nagyon merészet húzott vele, és ha nem lenne bizalmam bennük a Dark miatt, biztosan azt gondolnám, hogy innentől gagyi lesz a történet.
Az első évad maga is kerek, de annyi kérdést hagyott nyitva, és akkora cliffhanger maradt a végén, hogy sejteni lehet: ezt is legalább három évadosra tervezték – a kérdés már csak az, hogy ebből is lesz-e akkora kusza, bonyolult, de valahogy mégis logikus halmaz, mint a Darkból, vagy maradnak az első évadban bemutatott, összetett, de a windeni káoszhoz képest még mindig viszonylag egyszerű történetnél. Az biztos, hogy ebből a sorozatból még bármi lehet: Friese és Bo Odar legnagyobb baklövése ugyanúgy, mint egy, a Darknál is zseniálisabb történet. Az viszont biztos, hogy nincs olyan párhuzamos univerzum, amelyben az 1899-nek ne készülne második évada.
