2022. október 3. – 22:50
frissítve
A lehető legnagyobb vászonért és legöblösebb mélynyomós hangrendszerért kiált az Athena, de ezek nélkül is érdemes azonnal előkeresni a Netflix katalógusából Romain Gavras friss filmjét, mert a provokatív klipjeiről elhíresült francia rendező olyan apokaliptikus bombát robbantott, amely vizuális hatáskeltésben kenterbe veri az összes idei hollywoodi blockbustert.
Na hát így kell elkezdeni egy filmet. Az Athena nem szarozik, egy rendőrségi sajtótájékoztató kellős közepén megindít egy zavargást, amely pillanatok alatt a rendőrőrs kifosztásáig és feldúlásáig eszkalálódik. Az ok: meghalt egy fiatal srác a címbeli nevet viselő francia, főleg arabok lakta külvárosi lakótelepen, és minden bizonyíték arra mutat, hogy rendőri brutalitás áldozata lett. A lakótelep pedig fellázad. A puskaporos hordó lélegzetelállító, egysnittes felvételben robban fel, és oké, hogy azért láttunk már bőven szédületes koreográfiával megvalósított, látványos hosszú snitteket, de amikor a zsákmányukat hazavivő lázadók a lopott rendőri furgonból lobogtatják a trikolór zászlót, miközben motoros társaik két keréken túráztatva száguldoznak mellettük, ott világossá válik, hogy ez nem hétköznapi film.
Romain Gavras tudja, hogyan kell sokkolni, megbotránkoztatni, pörölycsapás-erejű hatást kiváltani. Erről talán kevésbé tanúskodnak korábbi nagyjátékfilmjei, inkább a videóklipes munkásságában villantotta meg azt, amit most a velencei filmfesztiválon debütált, végül pedig sajnálatos módon a mozivásznak helyett csak a Netflix katalógusába került Athenában kamatoztatott. Az M.I.A. Bad Girls című számához forgatott klip akár előtanulmány is lehetne az említett két keréken száguldozós menőzéshez. A Justice Stresséhez készült videó pedig minden idők egyik legnagyobb port kavart klipje, betiltotta a francia tévé, és még ma visszanézve is felkavaró, ahogy a kézikamerával kísért párizsi fiatalok gátlás nélkül erőszakoskodnak – mint ahogy az is, hogy az elborzadás mellett mennyire el tud sodorni minket a klip lendülete.
Az Athena sem a dokumentarista realizmus jegyében készült. Hiperstilizált, mindent az arcba tol, operai, mitikus síkra emeli a lakótelepi fiatalok és a rendőrök összecsapását. Alig akad olyan jelenete, amit ne állíthatnánk meg egy pillanatra a távirányítóval, hogy „várj, ezt most hogyan csinálták?”, miközben eszünkben sincs megállni, mert ez a film egyre csak húz előre, egyre csak fokozza a feszültséget, a grandiozitást. Nehéz kitartani ezt a felfokozottságot, hogy ne váljunk egy idő után érzéketlenné, de Gavras jó érzékkel adagolja a karakterábrázoló, rövid párbeszédes pihenőket, és másfél órán át még pont teljes lángon fűtheti a bombasztikusságot.
Mert a film tényleg olyan, mint egy görög sorstragédia vagy eposz modern korba átültetve. A hömpölygő kísérőzenében is görögül énekel a kórus, de ha ez nem is tűnik fel, egy ponton – leginkább, amikor a tömegoszlató rendőralakulat összezárt pajzsos alakzatban megindul a várfal, akarom mondani, a lakótelep falai felé, hogy létrákon megmássza – egész biztosan eszünkbe fog jutni, hogy ha az Iliász igazán lehengerlő filmes feldolgozására vágyunk, ide kell fordulnunk, nem pedig a Brad Pitt-es Trójához. A karakterdrámát meg szophoklészi receptre írták: a meggyilkolt fiatal három fivére három világosan körülhatárolt, ellentétes álláspontot képvisel (a békéltető, a lázadó, az önző), konfliktusuk morális elvek mentén járja körbe a törvényesség, a rend és a káosz, a jogos bosszú és a rombolás határait, ütközőpontjait.
A film vizuálisan is folyton nézőpontokat vált, a testvérek egymásnak adják át a stafétát, azaz hogy épp kit fogunk követni gyalog, futva, motoron, szűk belső terekben, könnygáz füstje és petárdák fénye által álomszerűvé varázsolt gangokon, és idővel egy fiatal rendőr is kiemelt szerepet kap. Gavras, Elias Belkeddar és Ladj Ly (A nyomorultak) forgatókönyve mindenkinek megadja a maga igazát, és mindenkit ráébreszt tévedésére – az epilógus fényében végképp. Vérmérséklet kérdése, hogy nézőként ezt izgalmas többszólamúságnak tekintjük, vagy mindent relativizáló, nihilizmusba hajló megúszásnak.
Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a film felvet egy csomó aktuális, forró, összetett társadalmi kérdést a szélsőjobb térnyerésétől a rendőri erőszakon át az erőszakmentesség csődjéig, de egy pesszimista „minden mindegy, cseszhetjük az egészet” vállrándításon túl nem állít végül semmit, nem kötelezi el magát alapelvek, eszmék mellett.
A felvetett témákról ettől függetlenül jól el lehet a film után vitatkozni, szét lehet szálazgatni őket, és mindenképp az év egyik legdögösebb audiovizuális élményével gazdagodunk. Az Athena úgy jelentkezik be dühös és szocioöntudatos előképei mellé – akár a rendező apja, Costa-Gavras hasonlóképp torokszorítóan izgalmas és pesszimista végkicsengésű politikai thrillere, a Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája, akár a kultklasszikus Gyűlölet –, hogy szolgai másolás helyett saját hangján mesél ugyanazokról a témákról. Ledobja a Molotov-koktélt, aztán ránk bízza, hogy felszedegessük az üvegcserepeket a tűzben.
Az Athena a Netflixen látható.
