2022. május 30. – 05:00
Már a harmadik évadát tapossa a Legendary – A vogue csillagai, ám még mindig nem tudott igazán berobbanni a köztudatba a táncos vetélkedők és realityk garmadájából. Pedig egy egészen egyedi és izgalmas világba nyerhetünk általa betekintést, szédítő mutatványokkal, káprázatos öltözékekkel, drámai fordulatokkal és életigenlő üzenettel megspékelve.
„A ballroom sokkal több a táncnál: egy kultúra” – állapítja meg az HBO Max saját gyártású reality-vetélkedője, a Legendary – A vogue csillagai harmadik évadának egyik versenyzője, egyben meg is fogalmazva a sorozat egyik nem titkolt célkitűzését. Amellett ugyanis, hogy hétről hétre nagyszabású showműsorral szórakoztassa a nézőket, kultúraközvetítő szerepet is be kíván tölteni: úgy akarja bevezetni az embereket a vogue ballok világába, ahogy az elképesztően sikeres RuPaul – Drag Queen leszek! tette és teszi máig a drag show-kkal.
A vogue a hatvanas évek harlemi szubkultúrájában, meleg és transznemű, elsősorban afroamerikai és latino közösségében született meg, akik a kirekesztés és mindennapos üldöztetés elől, gyakran vér szerinti szüleik által kitagadva saját családokat, úgynevezett házakat alapítottak, és underground klubokat kibérelve ballokat rendeztek. Itt különböző kategóriákban, saját maguk készítette látványos jelmezekben kaptak teret az önkifejezésre, identitásuk megélésére, megmérkőztek egymással, és trófeákat szerezhettek. Ezek közé tartoztak a táncpárbajok, és a vogue-ing volt az, ami főleg Madonna 1990-es Vogue című számának és klipjének köszönhetően a mainstreambe is átszivárgott, igaz, ma már a Póz című sorozatból a ballok kultúráját és társadalmi hátterét, kontextusát is jobban ismerhetjük.
A Legendary mindenekelőtt nagy költségvetésű táncshow, az első évadban évadban nyolc, a második és a most induló harmadik szezonban pedig tíz-tíz ház képviselői vetélkednek kieséses rendszerben a százezer dolláros főnyereményért. Minden epizódnak megvan a maga tematikája (ókori Egyiptom, a hét halálos bűn, állatvilág), azon belül pedig kihívásokat kell teljesíteni, amelyek a vogue stílusirányzatainak vagy a ballroom kategóriáinak egy-egy aspektusát domborítják ki. Hol a tánc valamelyik alapelemét prezentálják (ezek közül mindig a fizikát meghazudtoló, pörgésből vagy felugrásból meghatározott ütemen a földre hátrahanyatló „dip” a legemlékezetesebb), hol az arcuk vagy a testük kerül reflektorfénybe; egyes kategóriákban csapatban hoznak létre koreográfiákat, máskor egyénileg rögtönöznek.
A producerek gondot fordítanak rá, hogy a műsorban mindig elmagyarázzák a fontosabb tudnivalókat azoknak, akik először találkoznak a vogue világával, ám ugyanolyan fontos számukra a hitelesség. A versenyzők túlnyomó többsége fekete és latino LMBTQ ember, közülük sokan transzneműek – nincs sok másik műsor a tévében vagy streamingen, ami ennyire önfeledten queer lenne, főleg nem olyanok részvételével, akik etnikai kisebbségként különösen ki vannak téve a homofóbiának és transzfóbiának. A DJ és a ceremóniamester egyaránt a ballok veteránja: MikeQ neves vogue zenei producer, míg az úttörő Dashaun Wesley delejező hangjával és karizmatikusságával a műsor egyik állandó fénypontja. A zsűriben pedig egy legendás vogue táncos, Leiomy Maldonado képviseli a szakmaiságot.
Na persze, egy reality show nem szakmai konferencia, a zsűrinek inkább sokszínűnek, celebekkel teletűzdeltnek, és akár robbanékonynak kell lennie, és a Legendary ebben eléggé profi. Szépen le vannak osztva a szerepek: a sztárok stylistja, a Topmodell leszek!-ben már zsűriző tapasztalatot szerzett Law Roach a szigorú arc, akit nehéz lenyűgözni, viszont flörtölésre is kapható; a The Good Place című sorozatból ismert Jameela Jamil a laikus néző alteregója, aki ámuldozik az előadásokon; a csípős nyelvű zsűritag az első két évadban Megan Thee Stallion rapper, a harmadikban Keke Palmer, ötödiknek pedig olyan vendégek váltják egymást, mint Kelly Osbourne, Tiffany Haddish vagy Demi Lovato.
A műsor mostanra kinőtte a legtöbb gyerekbetegségét is, ugyanis nem ment minden olajozottan a kezdetektől: az első évadban például kifejezetten kapkodós volt az előadások vágása, ami néha megnehezítette, hogy követhessük a koreográfiákat. Paradox módon a Covid alatt, közönség nélkül felvett második évad sikerült ilyen szempontból a legjobban. Ugyan az élő felvételek veszítettek valamit az energiájukból, az operatőröknek így csak az előadókat és a zsűri reakcióit kellett lencsevégre kapniuk, ezáltal tisztábban ki tudott bontakozni a tánc. A pontozásban és a kieséses rendszer működésében is variáltak a producerek, legtöbbször jó irányba. Az új évadban behoztak egy gag flaget, amivel az évad során egyszer mindegyik zsűritag dönthet úgy, hogy mentességet ad arra a hétre egy kedvenc csapatának, ami egy izgalmas új feszültségi faktor, és egyben gyümölcsöző konfliktusforrás is lehet a zsűriben.
A Legendary legnagyobb hátrányát ugyanakkor pont az okozza, amitől egyedi is lesz, az, hogy csapatok indulnak, nem pedig egyének. A ballroom kultúra elengedhetetlen részei a házak, a háttérbeszélgetések során nagy hangsúly kerül arra, hogy a házak tagjai egy családot alkotnak, a zsűrinek is fontos szempont, hogy ezt a versenyzők mennyire tudják érzékeltetni a színpadon. Emiatt viszont rengeteg a szereplő, márpedig egy valóságshow létszükséglete, hogy minden néző megtalálhassa a maga kedvencét, hogy emlékezetes egyéniségek, karakterek szülessenek a szereplőgárdában. Az évadok elején gyakorlatilag megjegyezhetetlen, ki kicsoda, minden házban öt ember, az összesen ötven fő, és hiába indítunk duplarésszel, hiába mesélik el sokan személyes – sokszor szomorú, de mindig inspiráló – történeteiket, a bő másfél óra is kevés ahhoz, hogy bárki kiemelkedhessen.
Szerencsére csak az első néhány részen küzdelmesebb átverekedni magunkat, ahogy fogyatkoznak a házak, úgy formálódik a bent maradt csapatok identitása, és kifejezetten jól működő, drámai narratívák alakulhatnak ki. Az első évad egy Dávid és Góliát küzdelemre hegyeződött ki, amelyben egy szerethető, esélytelenként induló, a kiesés pereméről visszatáncoló ház szegült szembe a verhetetlennek kikiáltott éllovassal, amelynek vezetője (motherje, vagyis anyukája) igazi főgonosszá vált. A második évadban a közönségkedvenc Honey Balenciaga felemelkedés- és bukástörténete vitte a prímet, a harmadikban pedig a Yohji Yamamoto ház anyja kapásból intrikusként szítja a konfliktust a színfalak mögött.
Kérdés, hogy az HBO Max streaminges elérése elegendő lehet-e ahhoz, hogy a Legendary olyan nagy hullámokat verjen a popkultúrában, mint RuPaul realityje. Jobb lenne, ha többen rátalálnának, de ez a hajó valószínűleg már elúszott. Ám nem biztos, hogy ehhez kell mérni a sikerességét. Voltaképp még illik is az underdog státusz ehhez a korántsem hibátlan, de kifejezetten élvezetes műsorhoz, és a benne büszkén megmutatkozó szubkultúrához.
