2021. január 31. – 12:12
Hogy lehet úgy vászonra vinni egy óriási rajongótáborral büszkélkedő, évtizedeken átívelő könyvsorozatot, hogy a hűséges olvasóknak és az új közönségnek is tetsszen? Természetesen sehogy, a megfilmesítéshez mindig alakítani kell az alapanyagon. Ahhoz, hogy egy több száz oldalas könyv élvezhető legyen filmként vagy sorozatként, ki kell vágni néhány részt, sőt, kicsit talán be is kell foltozni új ötletekkel.
A könyvek rajongói általában joggal tartanak a kedvenceik megfilmesítésétől, és ezt a félelmet tökéletesen alátámasztja a BBC Americán januárban induló The Watch, ami Sir Terry Pratchett Korongvilág könyveit, azon belül is Ankh-Morpork várósőreinek történetét veszi alapul.
A Korongvilág-sorozat első része, A mágia színe 1983-ban jelent meg, magyarul pedig 1992-ben. A sorozat sokat alakult az évtizedek alatt: egy szokatlanul elmés fantasy-paródiából egy olyan világgá alakult, amiben Pratchett olyan fontos témákat érintett, mint a szexualitás, a vallás, a társadalmi egyenlőtlenségek vagy szélsőséges irányzatok veszélye, miközben megtartotta (és rengeteget fejlesztette) az első könyvek fantasy-jellegét és humorát. A sorozat kötetei 37 nyelven jelentek meg és már több mint 80 millió példányt adtak el belőlük.
Pratchett mindig is azt vallotta, hogy a „vicces” ellentéte nem a „komoly”, hanem a „nem vicces”. Ez a könyveiben jól látszik, de a sorozatban már kevésbé.
Amikor Pratchettet 2007-ben Alzheimer-kórral diagnosztizálták, betegsége még több erőt adott az amúgyis legendás munkabírású írónak (egyszerre két-három könyvet is írt), és az állapotának szóló dühét 2015-ös haláláig a könyveibe összpontosította.
Qui custodiet ipsos custodes
Életem több mint felét Pratchett-könyvek olvasásával töltöttem, gyakorlatilag azokon nőttem fel. Láttam azt a néhány filmet is, amit a 2000-es években csináltak a könyveiből, így megörültem, amikor a 2010-es évek elején kiderült, hogy a sorozatot csinálnak a városőrökről, az egyik kedvenc Korongvilág-szálamról. Amikor Pratchett meghalt, majd nem sokkal később Rob Wilkins, az egykori asszisztense és a végakaratának végrehajtója, valamint a lánya Rhianna Pratchett (aki szintén író) kiszálltak a sorozatból, akkor kezdtem aggódni. Mikor kijöttek az első képek a Watch-ról, az aggodalmam dühös félelembe fordult: a színészek nem kifejezetten hasonlítottak a könyvben leírt karakterekre, ahogy a városkép sem.
Az viszont igaz, hogy az alkotók már a bejelentéskor hangsúlyozták, hogy ez nem egy egyszerű utánzat lesz, inkább csak ötletet merítenek a Korongvilág-könyvekből. Olyannyira, hogy az író, Simon Allen úgy állította be magát az Instagramon, mintha ő lenne a Watch egyedüli alkotója, és köszönetnyilvánító posztjában meg sem említette Pratchettet. Ez érthetően sokaknál kiverte a biztosítékot, a kommenteket le is kellett tiltania.
Ankh-Morpork a könyvek többségében egy késő-középkori város, gyakorlatilag London, New York és az ókori Róma keveréke.
A sorozatban azonban a város inkább tűnik egy posztapokaliptikus sivatagi porfészeknek, mint egy virágzó (tehát koszos, büdös, de élettel teli) nagyvárosnak. Olyan, mint ha egy sivatag közepén ülne, míg a könyvbéli Ankh-Morporkot termékeny káposztaföldek veszik körül. Pedig a városőrös könyvek fontos eleme Ankh-Morpork. Nemcsak mint helyszín, hanem a történelme, a lakosság miatt is. A könyvekben gyakran találkozunk hétköznapi emberekkel, akik tovább segítik a történetet, életszerűbbé teszik azt vagy esetleg egy kis humort csempésznek a sztoriba. Az utca embere egy hihetetlenül érdekes, sokszínű lény, aminek igenis van ráhatása a világ történéseire. A sorozat legfeljebb egy tucat karaktert mutat be, legtöbbjüket csak felületesen, és a városon érezni, hogy csak azért van ott, mert hülyén nézne ki, ha az események egy nyílt, üres mezőn játszódnának.
És ha már karakterek: gyakorlatilag csak kettő hasonlít a könyvből ismertekre: Carrot (Adam Hugill), és Lord Vetinari. Ugyan Lord Vetinarit Anna Chancellor játssza, ez semmit nem vesz el a karakter hideg, számító, parancsoló kisugárzásából.
Carrot pedig Carrot: törpék közt nőtt fel és törpének gondolja magát, pedig egy magas, nagydarab legény, aki végtelenül jószívű.
A többiek viszont inkább furcsák:
- Sam Vimes (Richard Dormer) néha hasonlít a könyvi karakterre, de gyakran olyan, mint egy Jack Sparrow utánzat;
- Cheery (Jo Eaton-Kent), a törp törvényszéki szakértő talán magasabb, mint a Carrot;
- Lady Sybil Ramkin (Lara Rossi) a könyvekben egy sárkányvédő aktivista arisztokrata a sorozatban gyakorlatilag egy fiatal, női Batman, de legalább belőle is árad a gőgös magabiztosság, és a parókát is megtartották a sorozat készítői;
- Angua (Marama Corlett), a városőrség vérfarkas-tisztje a személyiségén kívül nem kifejezetten hasonlít a magas, hosszú, szőke hajú káplárra. A vérfarkasságon is csavartak, a sorozatban inkább hasonlítanak Lupin professzorra az Harry Potter és az azkabani fogolyból, mint a Korongvilág nagy, intelligens farkasaira.
A sorozat gonosza, Carcer, köszönőviszonyban sincs a könyvből ismert szociopatával. Sam Adewunmi Carcerként kapott egy szomorú háttérsztorit (amivel felrúgták Vimes gyerekkorának történetét), egy célt, majd kiküldték a kamerák elé, hogy morogjon és untassa a nézőket. A színész ugyan odateszi magát, de nem tehet róla, hogy a karakter teljesen érdektelenre lett megírva. Előfordulhat, hogy a későbbi részekben ez megváltozik, még reménykedhetünk.
A történet leginkább két könyvre épül: az Őrség! Őrség!-re és az Éjjeli őrjáratra. Előbbiből az alap szituációt meríti (teljesen inkompetens, lezüllött városőrség és egy megidézett sárkány), míg utóbbiból Carcert és más karaktereket szakított ki.
A középkori cyberpunk-stílusú Ankh-Morporkban a szervezett bűnözés legális, így egy hatékony rendőrség nélkül felügyelhető, sőt, adóztatható. Ebbe csöppen bele Carrot Ironfunderson, aki egy klasszikus jó-rossz világképpel érkezik a városőrségbe, ahol a rend bősz őrei papírgalacsin dobálással tengetik mindennapjaik. Humoros félreértések sorozatát egy kolléga hirtelen halálát egy sárkány támadása követi, így a városőrök összeszedik magukat és elkezdenek nyomozni. Bejárják a várost, és néha kikötnek egy-egy érdekes helyen: a Láthatatlan Egyetem könyvtárában, egy idősek otthonában, ahol szigorúan fellépnek bármiféle agresszió ellen, sőt, a zenészek céhének színpadján is, ahol egy ősi törp slágert adnak elő punkbandaként.
A sárkányt nem a könyvben szereplő titkos társaság idézi meg (amin keresztül Pratchett remekül bemutatta, hogy egy dörzsöltebb, ambiciózus figura hogyan tud rávenni hétköznapi, kapzsi, de alapvetően rendes embereket rossz dolgokra), hanem egy bosszúszomjas Carcer. Megjelenik a történetben egy furcsa Excalibur-szál is, de hát ígérték, hogy el fognak térni a könyvtől.
Minden rosszban van valami jó
Mint a könyvek nagy rajongója, több okból is lehet haragudni a sorozatra. Az egyik nagy baj vele, hogy alapvetően tök jó. Mindenképp jobbat érdemel, mint az IMDB-n kapott 4,7 pont. A színészek vagy egész jók, vagy szuperül játszanak, és a történet érdekes, csavaros, és néha kimondottan vicces. Aki sosem hallott a Korongvilágról, és szereti a fura nyomozós sorozatokat és a vibráló színeket, és az hirtelen vágásokat, az valószínűleg ezt is élvezni fogja.
A könyv rajongóinak viszont egy nagy pofon a sorozat, több szempontból is. Egyrészt Pratchett stílusa csak nyomokban található meg benne, és leginkább azokban a mondatokban, amiket egy az egyben egy könyvből vettek át. Míg Pratchett humora inkább szójátékokra, szatírára és kikacsintós viccekre épül, mint például a Galaxis útikalauz stopposoknak, addig a sorozat inkább idétlen. Részenként van egy-két jó vicc, ami nem a könyvekből van, mint például Vimes lelkesítő beszéde, ami drámaian indul, majd órák múlva teljes zagyvaságban zárul.
A baj az, hogy ennek a sorozatnak valójában csak ártott, hogy a Korongvilágból merít. Ha megváltoztatjuk a helyszínek és karakterek neveit és kivennénk a könyvekből egy az egyben átemelt mondatokat, akkor akár egy önálló világ is lehetne, így viszont inkább csak bosszantó, hogy össze-vissza dobálóznak a nevekkel és a hátterekkel.
A másik nagy hiba, hogy egyszerűen rosszkor jött ki, és túl nagyot csavart. Pratchett könyveit nehéz képernyőre vinni, a nemrég az Amazonon megjelent Elveszett Próféciák sorozatot (aminek az alapjául szolgáló könyvet Neil Gaimannal közösen írták) is nem véletlen, hogy szinte végig Frances McDormand narrálta. Nemcsak a párbeszédei fontosak, hanem a helyek, személyek, szituációk leírásai is, akárcsak a több tucat lábjegyzet, ami minden könyvében jelen van.
Hiába jött ki az első könyv közel 40 éve, mindössze két animációs és három TV-re készült film jelent eddig meg (a Postamestert Magyarországon forgatták). Ezek viszonylag szorosan követik a könyveket, de még nem jutottak el egy nagy közönséghez. Ezért a rajongók még várják a Gyűrűk Ura-trilógiára hasonlító, nagyszabású adaptációkat.
A Tolkien-rajongóknak, vagy például Sherlock Holmes szerelmeseinek már megadatott az, ami a Korongvilág olvasóinak nem: világhírű, az alapművekhez hű filmek. Miután ezek megvannak, és az eredeti történetek már kicsi megszokottá vállnak, akkor lehet csavarni az eredeti recepten.
A Watch hirtelen és túl nagyot csavart, ezzel rögtön elüldözte a legtöbb Pratchett-rajongót.
Ennek persze az lesz az eredménye, hogy ha eddig rendezők és írók csak félve mertek hozzányúlni a Korongvilághoz, akkor lehet, hogy a népharagtól tartva inkább bottal sem nyúlnak hozzá. Szerencsére a Pratchett által 2012-ben létrehozott Narrativa produkciós vállalat (ami az Elveszett Próféciák készítésében is benne volt) épp dolgozik egy animációs filmen, ami a Fantasztikus Maurícius és az ő tanult rágcsálói című könyvön alapszik. Már bejelentették, hogy például Hugh Laurie és Emilian Clarke adják majd a hangjukat a filmhez.
Aki úgy érzi, hogy a Korongvilág egy meghatározó pont az életében, akkor csak akkor nézzen bele a Watch-ba, ha ettől el tud vonatkoztatni. Különben nem vár rá más, mint véletlenszerűen a fejéhez vágott neve és karakterek, amik kicsit olyannak tűnnek, mintha azért lennének a sorozatban, hogy a készítők bizonygassák, hogy ez bizony a Korongvilág. Gyakran még a könyvben lefektetett alapvetésekkel is szembe mennek, de ha a sorozat csak annyit elér, hogy újabb lelkes olvasókat fordít Pratchett felé, akkor meg lehet neki bocsátani.
Ha viszont valaki csalódott a sorozatban, akkor nézze meg ezt a szintén nemrég megjelent rövidfilmet a YouTube-on. Cohenről, a barbárról szól, és szerintem valahogy így kell filmet csinálni a Korongvilágból. Bőven van még benne alapanyag.
