2020. november 28. – 20:55
Vannak olyan formabontó sorozatok, amelyek már néhány epizóddal képesek nyomot hagyni a tévétörténetben, és vannak olyanok is, amelyek végeláthatatlanul hömpölyögnek, pedig egyetlen igazán eredeti jelenetet sem tudnak felmutatni. És van a magyarul Odaát néven ismert Supernatural, amely a hollywoodi laborokban valaha kikotyvasztott összes klisét felvonultatja, néhány meglepő húzással mégis emlékezetessé tud válni. Illetve tudott, mert a 15. évadával most véget ért, nehezen betölthető űrt hagyva az apokaliptikus testvérdrámák amúgy sem kifejezetten sűrű mezőnyében.
Az utolsó évadaira a Supernatural minden idők leghosszabb ideig futó amerikai fantasy sorozatává nőtte ki magát – bár a fantasy mellé még jó pár másik műfaji címkét is fel lehetne aggatni rá, a road movie-tól a a sci-fin és a horroron át akár a westernig. Az alapfellálás szerint egy hányattatott gyerekkorban edződött testvérpár, Sam és Dean Winchester (Jared Padalecki és Jensen Ackles) egy nagy becsben tartott Chevrolet Impalában keresztül-kasul járja Amerikát, hogy – a családi örökséget továbbvive – természetfeletti szörnyekre vadásszanak.
Bár ez a keret többé-kevésbé végig megmarad, és gyakran visszatér egészen vegytisztán egy-egy epizódra, az események gyorsan eszkalálódnak, és a testvérek valahogy mindig a világ sorsáról döntő Nagy Kozmikus Események kellős közepén találják magukat. Így felváltva küzdenek random kísértetek vagy vámpírok ellen, miközben próbálják megakadályozni az apokalipszist, vagy ami éppen utána következik. Mindeközben pedig azért is küzdenek, hogy kitörhessenek végre ebből a nekik elrendelt heroikus szerepből, és kozmikus lények sakkbábui helyett valódi, szabad akarattal bíró entitássá válhassanak.
A sorozat magyar címével az X-Aktákra utalhattak a fordítók, és arra a bizonyos igazságra, amely odaát van. Hőseink pedig keresték is becsülettel azt az igazságot: olyan természetességgel ingáztak a pokol-Föld-menny tengelyen, mint más a Budapest-Cegléd-Szolnok vasútvonalon.
Highway to Hell
A sorozat népszerűségének egyik titka alighanem az lehetett, hogy az alkotóknak sikerült valóban színes-szagos világot kreálniuk – még ha a szagok leginkább a whiskey, a hamburgerzsír és a motorolaj keverékéből álltak is össze. Sam és Dean a fél életüket az autójukban töltötték, a másik fele meg kocsmák, szörnyek rejtekhelyei és egy szupertitkos szörnyvadász bunker között oszlott meg. Az Impala az évek során családtaggá nőtte ki magát, és az egész sorozat egyik legikonikusabb eleme lett.
A másik meg a rockzene, amely az egész sorozatot átitatta. Vagy úgy, hogy az autóban bömbölt; vagy azzal, hogy a szörnyek után kamu FBI-ügynökként nyomozó testvérek mindig más-más legendás rockzenész nevét használták álnévnek; vagy a részek címeiben köszönt vissza egy-egy ismert szám címe. A legfontosabb azonban konkrétan ez a dal volt:
A Kansas 1976-os száma, a Carry on Wayward Son az évek során a sorozat nem hivatalos zenéjévé vált, eleinte minden évad végén tért vissza, aztán menet közben is be-betüremkedett – és aki látta a sorozatot, annak feltűnhetett, hogy a dalszövege gyakorlatilag a Supernatural szinopszisaként is megállja a helyét.
Some Kind of Monster
A másik dolog, ami élettel töltötte meg a kliséket, a gazdag mitológia volt – persze vérmérséklettől függően a gazdagságot úgy is megfogalmazhatnánk, hogy az alkotók fogták az összes természetfeletti lényt, amelyről valaha hallottak, beletuszkolták őket egy turmixgépbe, és addig forgatták, amíg össze nem álltak egy kicsit darabos, de viszonylag homogén masszává.
A Supernatural természetfeletti lényekkel kitömött világa minden ismert mumust felvonultatott a városi legendák rémeitől a klasszikus vámpír-szellem vonalon át egzotikusabb szörnyekig; az angyaloktól a démonokig; a görög, egyiptomi, indiai és pogány istenségektől a magáig a Sátánig – na meg a nácikig, hiszen azok egyetlen sorozatnak se árthatnak. Egyébként is volt minden, mint a búcsúban, de a nagyobb történetszálak elhatalmasodásával már tényleg nehéz lett volna olyan szereplőt találni a Bibliában, aki ne bukkant volna fel a sorozatban is.
Whole Lotta Love
A Supernatural harmadik és sokak szerint legfőbb erőssége, hogy markáns és igazán szerethető karaktereket sikerült összerakni, akik akkor is elvitték a hátukon a sorozatot, amikor a történetírók nem voltak éppen a helyzet magaslatán.
A megszámlálhatatlan tucatkarakter között jó pár egészen kiváló mellékszereplő is feltűnt, mint a félelmetes hatalmú lényből életidegen robottá szelídülő, majd egyre érzelemgazdagabbá váló angyal; az önző és örökké cinikus, de valahol mélyen rendkívül esendő démon; vagy a testvérek vézna, szelíd, de nagyon ragaszkodó vérfarkas barátja. És persze a nagy mókamester Sátán, illetve a kiábrándítóan emberi Isten. Néha éjfekete karaktereket hipóztak ki az események, és patyolatfehér figurák mocskolódtak be lemoshatatlanul.
De a lényeg természetesen a két főhős, Sam és Dean, mert a Jó és Rossz nagy összecsapásáról szóló sorozat valójában az ő kapcsolatuk története, a közöttük lévő kapocs erősödése és gyengülése határozta meg a sorozat dinamikáját. És a Supernatural minden gyengéje mellett ez nagyrészt valóban működött is, aminek bizonyára nem ártott, hogy a két színész egyébként a való életben is jó barát. Na meg az sem, hogy azért gyakran nem vette túl komolyan magát a sorozat, és a nagy drámázás közepette rendszeresen csinált hülyét a saját hőseiből.
Nothing Else Matters
Azonban nemcsak Sam és Dean, hanem maga a sorozat is megjárta a mennyet és a poklot. Eredetileg három évadra tervezték, majd a siker hatására nyúlt ötre. Ennek az első öt évnek volt is egy organikus íve, emberfelettivé növő téttel, megoldással, lezárással, ahogy kell. Aztán jött még további tíz évad. És bár voltak később is jó időszakok, innentől a történetben már nehéz volt hová továbblépni, ami rá is nyomta a bélyegét az egészre. Az alkotók lapot húztak 21-re... aztán 22-re, 23-ra, 24-re is, és addig-addig emelték a tétet, amíg a sorozat egészen tét nélkülivé nem vált.
És ahogy az lenni szokott, amikor elfogyott a lendület, elkezdtek egyre fájóbban szemet szúrni a hibák. Hogy a világ belső logikája teljesen következetlen, ugyanazok a lények olykor egy ujjsuhintással falhoz szögeznek mindenkit, máskor néhány ökölcsapással legyőzhetők. Hogy a rengeteg klisé jobb híján néha egész epizódokat tölt ki. És hogy ugyanazok az események ismétlődnek újra és újra, minimálisan átszínezve. A történet a szabad akarat diadalának krónikájából szappanoperába csúszott át, Sam és Dean többször haltak meg és tértek vissza a túlvilágról, hogy folytassák a gonosz elleni rendületlen harcukat, mint ahányszor Carlos Daniel összetévesztette Paulát Paulinával.
Running Free
Ami azonban igazán megkülönböztette a Supernaturalt attól a megszámlálhatatlan másik sorozattól, amelyek pontosan ugyanezekből a klisékből építkeztek, az az, hogy az alkotók merték feszegetni az egyébként elég szűkre szabott műfaji kereteket, és sportot űztek abból, hogy saját magukon, a saját karaktereiken, a saját sorozatukon, sőt a saját rajongóikon szórakozzanak, illetve más sorozatokat és úgy általában a sorozatgyártást is kifigurázzák.
Volt, ami jobban sikerült az ilyen kísérletekből, és volt, ami kevésbé, de már maga a próbálkozás is feldobta a sorozatot. Egy-egy epizód erejéig láthattuk például a Supernaturalt mint film noirt, klasszikus vadnyugati westernt vagy a harmincas évek horrorjait megidéző fekete-fehér rémisztgetést. Sőt az egyik rész egy Scooby-Doo crossver volt, amelyben Sam és Dean animált változata együtt nyomozott Scoobyékkal. Egy másikat pedig teljes egészében a sorozat harmadik főszereplője, az autó szemszögéből nézhettünk végig.
A Supernaturalnek úgy sikerült a manapság ritka hosszúnak számító 15 évadon át életben maradnia, hogy valójában nem is produkált igazán jó nézettséget. Cserébe viszont olyan elkötelezett és aktív rajongótábora volt, mint kevés másik sorozatnak. Még egy szakkönyv is született a Supernatural és rajongói kapcsolatáról, két tudós/rajongó tollából. Egy 2016-os felmérés azt vizsgálta, melyik sorozatokat szeretik az Egyesült Államokban a demokrata szavazók, és melyeket a republikánusok – és a Supernatural volt a közös pont, az a sorozat, amelyért pártállástól függetlenül tudtak rajongani a nézők.
A rajongók olyannyira elválaszthatatlanok voltak a sorozattól, hogy odaát is megjelentek, azaz az alkotók bele is írták őket a történetbe – és jól ki is figurázták őket, de pont elég önironikusan ahhoz, hogy az egész ne bántó, hanem szerethető legyen. Ennek a csúcspontja az volt, amikor a Supernatural című sorozat világában a két főszereplő a történet egy pontján rájött, hogy létezik egy Supernatural című könyvsorozat, amely az ő kalandjaikat dolgozza fel, valós időben. A könyveknek természetesen elkötelezett rajongótáboruk volt, és a fanok rendszeresen össze is gyűltek, hogy hódoljanak közös rajongásuk tárgyának. A sorozatban Sam és Dean is elkeveredett egy ilyen találkozóra, ahol mindenki Samnak és Deannek öltözve lófrált, és még Samnél és Deannél is sokkal-sokkal samebbül és deanebbül viselkedtek, amivel a sorozat legalább annyira karikírozta saját magát, mint a való világban is Supernatural-szerepjátékokat játszó és fan fiction könyveket író rajongóit. Az a rész már csak hab volt a tortán, amikor egy iskolai musicalben láttuk megelevenedni a sorozat sztoriját, és a két macsó főhőst lányok játszották.
A leginkább azonban talán akkor fordult ki magából, illetve bele magába a sorozat, amikor Sam és Dean valami rejtélyes mágia folytán egy Supernatural című sorozat főszereplőinek cipőjében találták magukat, amint egy forgatáson kellene eljátszaniuk egy Sam és Dean nevű karaktert, és valamiért Jarednek és Jensennek hívják őket a sorozat alkotói, akiknek a neve valahonnan szintén nagyon ismerősen csengett. (A sorozat addigra már kiszállt eredeti alkotóját pedig lelőtték a fiktív a forgatáson.)
De volt olyan epizód is, ahol nem saját magát figurázta ki a sorozat, hanem minden más sorozatot: az újabb tévéadásba csöppenő Sam és Dean egyetlen részen belül kénytelen-kelletlen eljátszotta egy sitcom, egy kórházas sorozat, egy Helyszínelők-jelenet, sőt egy japán kvízshow és egy nemi herpesz elleni szer reklámjának főszerepét is – hogy a végére a Knight Riderben találják magukat, ahol Samre jutott Kitt szerepe.
Az ilyen önreflexív vadhajtások azért tudtak igazán jól működni egy amúgy ennyire méretre vágott és fazonra igazított sorozatban, mert valójában egyáltalán nem lógtak ki: amellett, hogy kikacsintottak a nézőkre, zökkenőmentesen simultak bele a történetbe is. (A Supernatural-könyvekről például kiderült, hogy az írójuk egy próféta, aki az apokalipszis modern kori történetének krónikása, a ponyvaregényei pedig a legújabb kori testamentum könyvei.) Épp ez a reflexivitás tette igazán szerethetővé a Supernaturalt – meglepően egyedivé egy olyan sorozatot, amely egyébként az elképzelhető legnagyobb mértékben sablonos volt.
