A nők kéretlen fogdosása nem kellene, hogy olyan előjog legyen, ami veleszületetten jár

A Póka Egon egykori szexuális zaklatásait feldolgozó cikkünk újra indulatos vitákat indított a fogalom jelentéséről, a nyilvánosság szerepéről és a MeTooról. Wirth Judit és Nógrádi Noá nőjogi szakértők állítják: az áldozatoknak joguk van ahhoz, hogy a sérelmeikről beszéljenek, függetlenül az elkövető művészi nagyságától, vagy hogy él-e még, és senki nem kérheti számon rajtuk az érzékenységüket.

A nyilvánosság elé került zaklatásos eseteken felháborodók alapvetően két nagy csoportra oszthatók. Az egyik csoport tagjai azt tartják felháborítónak, hogy a (szerintük vitatott) áldozatok sikeres zsenikről, szeretetre méltó tanárokról, mindenféle díjakkal kitüntetett művészekről, nemzeti értékké vált sportolókról állítják azt, hogy zaklatók, és az erőszakos viselkedésüket sérelmezik. A másik csoport szerint viszont éppen az a felháborító, hogy a helyzetüknél fogva befolyással bíró emberek éltek vissza a hatalmukkal, amit azért tehettek meg, mert sérthetetlennek érezték – és tapasztalataik alapján annak is tudták – magukat.

A felháborodók érvei jellemzően magas frekvencián csapnak össze, de érdemi vitát folytatni szinte lehetetlen olyankor, amikor az egyik oldal célja azok elhallgattatása, akik ilyen tapasztalatokkal állnának elő. Az ő érveikben szeretnénk most rámutatni néhány visszásságra.

„A fenékfogdosás azért még nem bűncselekmény” érve

A biztonsághoz, az integritáshoz, a méltósághoz való jog alapvető emberi jogok. Az, hogy valaki nem fogdoshat, puszilgathat, ölelgethet, mustrálgathat egy másik embert kénye-kedve szerint, tulajdonképpen egy nagyon egyszerű erkölcsi állásfoglalás, aminek a megértéséhez nem szükséges különösebb szofisztikáltság: kizárjuk azt, hogy valaki sérüljön anélkül, hogy mások jogait veszélyeztetnénk. Ez a nyereség. A veszteségi oldalon pedig az áll, hogy kizártunk valakit abból, hogy szabadon megtehessen valamit mással, amiről addig jogtalanul azt gondolta és tapasztalta, hogy megteheti. Nem a jogaiból, hanem az előjogaiból.

Például a nők fogdosásához fűződő előjogaiból, mert azokat nemcsak hogy szeretnénk veszélyeztetni, hanem egyenesen el akarjuk venni tőle, helyesen. De ez az ő személyes vesztesége, a humánum oldaláról nézve viszont ez hatalmas nyereség. Ez az egyszerű egyenlet igaz a prostitúcióval, vagy a pornóval kapcsolatban is. Liberális oldalon szokás azt gondolni, hogy ezek mind a szabadságot jelentik: pedig ezekben a helyzetekben, ami valakinek a „szabadsága”, az egyúttal más kihasználása, kizsákmányolása, elnyomása – ez pedig definíció szerint nem jöhet létre máshogy, mint az embert valójában meg nem illető előjogok kihasználása révén.

A nők kéretlen fogdosása nem (kellene hogy) olyan előjog (legyen), ami veleszületetten jár. Akik előjogként tekintenek rá, azok talán őszinte felháborodást éreznek akkor, amikor úgy tűnik, hogy ezt az előjogot most elveszik tőlük. De ettől még mindig nem jár. Senkihez nem érhetünk hozzá az ő kifejezett akarata (nem eltűrése, elviselése, hanem lelkes akarata!) nélkül: sem a kezünkkel, sem a szánkkal, sem a nemi szerveinkkel, még egy tárggyal sem – semmivel.

Az az interperszonális minimum, hogy az ember bőre egy abszolút határ – legalább ezen ne kelljen már vitatkozni.

A sérelmek bagatellizálásának elsődleges célja – az elhallgattatáson túl – annak a zavarnak a fenntartása, miszerint össze lehet mosni a jogtalanul okozott sérelmet (amit a zaklatás célpontja él meg) a jogosan elszenvedett sérelemmel (amit az elkövető él meg, ha végre bármely formában felelősségre vonják). A zaklatás nem csak „kellemetlen”, hanem veszélyes is. A felelősségre vonás az elkövető számára lehet kellemetlen, és valóban, bizonyos értelemben lehet veszélyes is (például, ha eltiltanák a szakmájától). Ezt a veszélyt azonban éppen ő idézi elő a saját viselkedésével, ezért a felelősséget neki kell vállalnia érte. Vagyis ha kiborít bennünket, amikor egy szívünknek kedves Sikeres Emberről kiderül, hogy visszaélést vagy erőszakot követett el, akkor rá legyünk mérgesek, benne csalódjunk, és ne az áldozatára dühöngjünk, aki csak a hírhozó, és nem tehet arról, hogy a Sikeres Ember célpontként kipécézte.

„Az áldozatok olyan érzékenyek, mint egy hópihe” érve

A biztonsághoz, méltósághoz, visszaéléstől való minél teljesebb mentességhez nem lehet feltételül szabni a sérelmet szenvedő fél rezilienciáját; ezek biztosítását nem lehet függővé tenni attól, hogy az áldozat mennyire ellenállóképes. Mindenkinek joga van kicsit vagy nagyon reziliensnek lenni, kicsit vagy nagyon megroggyanni az alapvető jogain esett csorbulás következtében.

Ezek a jogok neki mint embernek akkor is járnak, ha a feneke megfogásakor lefagy, és akkor is, ha visszaordít.

Az, hogy a társadalom és annak egyik keretszabó intézménye, a jog – erős egymásra hatásban – szereti számonkérni a sérelmet szenvedett személyek rezilienciáját, nem azt bizonyítja, hogy ez helyes, hanem azt, hogy a jog és a társadalmi közgondolkodás nem áll eléggé a sérelmet szenvedettek mellett. Ezt onnan is láthatjuk, hogy ha egy áldozat épphogy reziliensnek mutatkozik, akkor pont azt kérik rajta számon, hogy miért nem szenved jobban és láthatóbban – bizonyára nem is történt semmi olyan, ami ügyre adhatna okot.

Nem az áldozatoknak kell változniuk, hanem a jognak és a közgondolkodásnak. Az áldozatok nem véletlenül félnek attól, hogy a helyzetben és az azóta tanúsított ellenálló képességüket fogják firtatni és számonkérni; nem csoda, hogy sokáig gyűjtögetik az erőt, hogy megszólaljanak. És ez valóban így is van: a jogban például az úgynevezett sértetti közrehatás (amikor az áldozaton kérik számon az elkövető viselkedését) néha egészen abszurd kiterjesztésével, a közbeszédben a „túlreagált” sérelmek lekicsinylésével, és azokkal a kérdésekkel, hogy „miért nem [ide behelyettesíthető bármilyen cselekvés, amit egy hasonló hatalommal bíró, nem traumatizált, nem függő helyzetben lévő, egészséges férfiról feltételezne a beszélő, hogy hasonló helyzetben csinálna]?”

És ha már az áldozat jogait nem sikerült garantálni az elkövetéskor, vagy megelőznünk, hogy egyáltalán előfordulhasson zaklatás, akkor

az a minimum, hogy nem vehető el az áldozat joga attól, hogy beszéljen róla. Sem akkor, sem később, semmikor.

Függetlenül az elkövető életkorától, művészi nagyságától, vagy hogy egyáltalán él-e még, és attól, hogy Sikeres Ember (volt)-e. Ideális lenne persze minden elkövetőt még életében felelősségre vonni, de ha ez nem sikerül, az elhallgattatás kultúrája akkor sem lehet a vágyott irány. Aki amellett „érvel”, hogy ezeket a jogokat egy idő után el lehet veszíteni, az egész egyszerűen az áldozatok elhallgattatása mellett emel szót, és olyasmit akar, ami kizárólag az elkövetőknek hasznos. Nehéz olyan érvet találni, ami ezt elfogadható módon igazolni tudja.

„A zseniális/megkérdőjelezhetetlen érdemekkel bíró ember kikezdésének” érve

Az érv mögött legalább egy tévhit és két káros értékrendi hiedelem bújik meg: hogy az érdemek csak a tehetségtől függnek; hogy a sikeres emberek egyetlen fontos tulajdonsága az, hogy sikeresek; és hogy ezekből az következik, hogy a sikeres ember felette áll minden, mások iránt tanúsított viselkedésére vonatkozó kritikának: azaz meg kell engednünk neki, hogy embertelen lehessen másokkal.

Az érdemek azonban nem csak a tehetségtől függnek – ezt talán más helyzetben az így érvelők is be szokták látni. Ha pedig azt szeretnénk, hogy a tehetség mindig érvényre jusson, akkor nem szabad elsiklani afelett, hogy bizonyára szintén voltak éppen olyan tehetséges emberek azok között is, akiket egy-egy Sikeres Ember a zaklatásával, erőszakos viselkedésével, vagy a sokak szerint „szürke zónába” tartozó követeléseivel akár 13, 19, vagy 30 éves korukban eltántorított a szakmától. Míg számos nőről tudunk a történelem során, akik a folyamatos zaklatás, az elhallgattatás ellenére jutottak magasra kiemelkedő tehetségüket bizonyítva, sokaknak, akik hasonlóképp gazdagíthatták volna a társadalmat, az ellenséges környezet miatt ez sajnos nem sikerült.

A zaklatás és erőszak folyamatos kockázatának kitéve lenni egy folyamatos stressz- és készültséghelyzet. Mióta pubertás kora körül először cuppog utána egy férfi az utcán, azóta egy nő a tudatában van a környezete kockázatainak. A későbbi zaklatások, amiket fiatal felnőtt nőként szenved el az egyetemen vagy a szakmai élete elején, már ezekre a tapasztalatokra épülnek rá, csak az elkövetőket ezúttal már tisztelet és rajongás is övezi. A fogdosás, a kéretlen és kínos ölelgetés, a szexuális beszólások és a szexuális élete primitív firtatása, a melle bámulása, a testére, a szoknyája hosszára tett szexualizáló megjegyzések összeadódó és egyre súlyosabban rá nehezedő nyomása mellett pedig szembesül azzal, hogy nemcsak magával a zaklatóval, hanem az őt éltető és neki drukkoló közeggel is meg kell birkóznia nap mint nap. Az undor, félelem, düh és remény (hátha mégis, ennek ellenére is sikerül bizonyítanom), és az önmagától való elidegenedés kezelése (bagatellizálása, vagy figyelmen kívül hagyása) rengeteg energiát vesz igénybe – még akkor is, ha valaki nincs ennek tudatában. Pedig ezt az energiát akár a kreativitása kibontakoztatására, a motivációja fenntartására is fordíthatná.

Ha valaki a tehetséget, annak kibontakoztatását értéknek tekinti, és fáj a szíve, amikor úgy látja, hogy a zaklató művész nem gazdagíthatja tovább művészetével a társadalmat, akkor kesereghetne azon is, hogy hány tehetségtől eshettünk el a zaklató művészek miatt.

A káros értékrendi hiedelmek megváltoztathatók. Elképzelhetünk például egy olyan világot, amelyben nemcsak a hivatalosan elismert sikerein mérjük az embert, hanem azon is, hogy másokkal hogyan viselkedik; és ahol a másokkal embertelenül viselkedő személyek nem állnak minden kritika felett, hanem az eredmények mellett ezt is számonkérik rajtuk. Főleg, ha gyerekekkel vagy fiatalokkal foglalkoznak, vagy vállalt feladatuk a tehetséggondozás. Ha pedig nem tudnak máshogy viselkedni, akkor ahelyett, hogy az alájuk rendeltektől várnánk el, hogy hagyják el a szakmát, legyen az elvárásunk az, hogy válasszanak ők más szakmát, amiben nem kell emberekkel foglalkozniuk, és legyen rajtuk az a kényszer, hogy teret adnak más tehetségeknek, akiket utána ki lehet tüntetni.

Az „ilyen ez a szakma/kultúra/élet” érve

A visszaélést, megalázást gyakorló, felelős pozícióban lévő, elismert vezetők mentségére azt is fel szokás hozni, hogy „ez ilyen”: ahhoz, hogy a legtöbbet hozzák ki a nekik alárendelt emberekből, ilyen eszközökkel is élniük kell. Ez azonban egy átlátszó kísérlet az elfogadhatatlan viselkedések igazolására, ami nélkülözi az ismereteket az ilyen viselkedés hatásáról. Attól, hogy valakit megaláznak és gyötörnek, nem lesz ügyesebb vagy tehetségesebb. Ezt mára az iskolában alkalmazott, és a Katharina Rutschky által 1977-ben „leleplezett” úgynevezett fekete – vagy mai szóhasználatban mérgező – pedagógiával szemben általánosságban sikerült felismerni. De a magas teljesítményekre összpontosító szektorokban, különösen a művészet és a sport világában még mindig divatos azt a mítoszt mantrázni, hogy a bántás hasznos, a bántás jót tesz. De kinek?

A zaklatások körül folyó diskurzusban voltak olyanok is, akik azt sérelmezték, hogy a Sikeres Ember, akiről kiderült a zaklató viselkedése, nem folytathatta további sikeres és jó életét.

A megoldás azonban nem az, hogy felmentjük az elkövetőt, és mások méltóságának, kibontakozásának és egészségének árán megóvjuk attól, hogy számonkérhető legyen.

Ha aggódunk a Sikeres Ember egészségéért, inkább még idejében figyelmeztessük őt arra, hogy ne erőszakoskodjon, ne éljen vissza az erejével, karizmájával, pozíciójával, ne zaklasson se szexuálisan, se más formában másokat, és ne alázzon meg neki kiszolgáltatott, rá felnéző embereket. Figyelmeztessük, hogy ha másokat zaklat, idős és gyengébb korában mindezt ő is megszenvedheti majd: ha már nem csinálhatja azt, amit csak akar, vagy ha felelősségre vonják amiatt, ahogyan még ereje teljében viselkedett.

„A szexualitást és a férfiakat kiherélő MeToo” érve

Ha a közvéleményt mostanában foglalkoztató zaklatásos ügyeket a MeToohoz kapcsolódónak gondoljuk, levonhatunk néhány tanulságot. A MeToo mozgalom (ami valójában 2006-ban indult, de csak hat évvel ezelőtt érkezett el ahhoz a nagy és erős hullámhoz, amely már képes volt érzékelhető változásokat generálni), más társadalmi és polgárjogi mozgalmakhoz hasonlóan, amolyan hernyómozgásban halad: szélesedik (erősödik), aztán nyúlik (kiterjeszkedik). A nagy hullámok ideje a tüntetéseké, sok új tudás és információ felszínre hozásáé, amire elengedhetetlenül szükség van az informált továbblépéshez. A „terjeszkedés” az integrálás időszaka: térben és mélységben elterjednek az új tudások és a megfogalmazott jogkövetelések, és társadalmi és jogi változásokat hoznak létre.

Úgy tűnik, hogy most ebben a hosszúra nyúló szakaszban, az intézményesülés időszakában járunk. És mint általában, most is ki fog derülni, hogy az új szabályok sem megfelelőek, vagy nem elég hatékonyak. Akkor majd megint jön egy új hullám, és újra javíthatunk rajtuk.

Ezzel párhuzamosan általában érkezik a visszacsapás is. A társadalmak a jelek szerint nem szeretik a túlzott egyenlőséget, a hatalommal rendelkezők nem akarnak túl sok előjogtól megválni, túl sok teret adni másoknak. A hullámok folyamatosan mozgásban vannak, jó esetben ez társadalmi fejlődésben, rosszabb esetben átmeneti visszafejlődésben nyilvánul meg. De a szabályoknak fontos normaalkotó erejük van, még akkor is, ha esetleg a társadalom egy része értetlenül nézi, bizonyos dolgokat miért nem szabad csinálnia. Hogy valaki miért nem verheti meg a szomszédját akkor, mikor az a hangoskodásával zavarja őt, vagy miért nem csókolhat bele idegen női nyakakba, ha éppen ahhoz van kedve.

A tiltásokkal pedig az aggodalmak ellenére nem lúgozzuk ki teljesen a szexualitást: nincs olyan ország a világon, ahol a flörtölés vagy az ismerkedés kihalt volna az elmúlt 5-30 évben. Ezzel szemben több olyan ország is létezik, ahol a szexuális zaklatást már régóta, vagy újabban szigorúan szabályozzák, és ahol nem lehet következmények nélkül diákok vagy munkatársak blúza alá nyúlni. Az emberek ezekben az országokban is szexelnek, közös megegyezéssel és jókedvűen is; azóta is vannak, akik szerelmesek lesznek egymásba és összeházasodnak.

A szerelmet és a kölcsönös lelkesedésen alapuló szexet félteni a MeTootól annyira könnyen cáfolható ellenvetések, hogy amikor valaki ilyesmikkel érvel, nem ritkán kiderül, hogy érintett:

vagy a korábban elnézett viselkedések haszonélvezője, vagy azok elszenvedője, akinek nagyon sok múlt azon, hogy elhitesse magával, hogy ez így rendben van.

Az eligazodásban jó iránytű, ha minden helyzetben az előbb már említett alapelv lebeg a szemünk előtt: mindenkinek megkérdőjelezhetetlenül joga van a biztonsághoz és az emberi méltósághoz – ahhoz, hogy egyenlő emberi félnek tekintsék, és ennek megfelelően viselkedjenek vele akkor is, ha valamilyen intézményi vagy kulturális struktúrában alá van rendelve egy másik félnek.

Ennek jogát érvényesíteni mind egyéni, mind társadalmi szempontból értékes és hasznos. Az érvényesítés része a sérelem kimondása. A további felmerülő érvek, követelések, felháborodások kiértékeléséhez pedig érdemes néhány kérdést feltenni és lakmuszként alkalmazni: mi, ki és hogyan sérül, ha megengedjük, hogy az érintettek kimondják a sérelmüket? Mi, ki és hogyan sérül, ha nem? Megéri-e beáldozni az összes érintettet a Sikeres Emberek előjogaiért?