Ungváry Krisztián: Perverz együttállás egy SS-veterán ügyében – Jaroszlav Hunka és a Fidesz kettős mércéje

A nemzetközi sajtóban komoly hullámokat vert az a hír, hogy Volodimir Zelenszkij látogatása alkalmából a kanadai parlamentben ovációval fogadták a 98 esztendős Jaroszlav Hunkát, akit a kanadai alsóház elnöke mint „ukrán hőst” méltatott. Erre egyszerre ugrott az orosz média és az annak járszalagján közlekedő fideszes propaganda, meg a politikailag korrekt nyugati mainstream újságírás meglehetősen perverz együttese. Mindegyikük felháborodásának adott hangot azért, mert egy „háborús bűnöst” méltattak. A kanadai alsóház elnöke már le is mondott az ügy miatt, és várható, hogy az eseményeknek további következményei is lesznek.

Hunka háborús bűnösségét azonban még senki sem bizonyította. Lehet ugyan, hogy háborús bűnös volt, azonban ez kevéssé valószínű, mert csak 1943-ban jelentkezett katonának az SS-be, előtte fegyveres szolgálatáról nincsen adat.

Kiképzése Münchenben és Neuhammerben (ma Swietoszów/Lengyelország) történt – ugyanott, ahol egyébként 1944/45 fordulóján a magyar „Hunyadi” és „Hungária” SS-hadosztály tagjait is kiképezték.

Hunka első bevetése saját állítása szerint 1944-ben a fronton volt. Egysége a 14. „Galizien” SS-hadosztály annak a náci belátásnak köszönhette létét, hogy a Szovjetunió nem győzhető le a szovjet lakosság együttműködése nélkül. A hadosztály vezényleti nyelve részben ukrán volt.

Mivel Hunka katonai szolgálatának részletei nem ismertek, azt sem tudjuk, hogy részt vett-e a szlovák felkelés leverésében. Amit tudunk róla, az annyi, hogy egyszerű katona volt, és mivel arra nincsen adat, hogy 1945 után szélsőséges neonáci szervezetekben tevékenykedett volna, azt viszont tudni, hogy az albertai egyetemen 30 ezer kanadai dollárral támogatta a földalatti ukrán katolikus egyház történetének kutatását, végképp nincsen alapunk feltételezni, hogy esetében egy neonáciról lenne szó.

Elképzelhető, hogy Hunka háborús bűnösségéről a későbbiekben előkerülnek bizonyítékok. Ezzel azonban óvatosnak kell lenni, mert a szovjet és nyomában az orosz titkosszolgálat régi szenvedélye effajta kompromitkák hamisítása.

Ez a folyamat már el is kezdődött, és érdekes módon maga a fideszes média jár élen az akcióban. Lánczi Tamás Hunkából SS-tisztet faragott, aki szerinte ráadásul a magyarországi Beregszászban [sic!] járt gimnáziumba (valójában a Ternopil melletti Berezsanyban), és aki szerinte ma értetlenül áll az előtt, hogy a lengyelek menekültek a német csapatok elől. Ehhez képest Hunka 2011-es visszaemlékezésében az áll, hogy ő 1939-ben, tehát 14 éves gyerekként csodálkozott azon, hogy miért menekülnek a zsidók a németek elől. Ez biztos így is volt, és épp Timothy Snyder „Véres övezet” című kötetének köszönhető, hogy számos hasonló eset ismert.

Hunka hozzáteszi visszaemlékezésében azt is, hogy számára a náci elnyomó tervek hamar nyilvánvalóvá váltak, és új letartóztatási hullám söpört végig a városon. Kiemelte, hogy nem azért lépett be az SS-be mert lelkesedett Hitlerért – ennek épp ellenkezője derül ki a szövegből –, hanem azért, mert elviselhetetlen volt számára a tudat, hogy még egyszer a kommunizmusban kell élnie. Arra is hivatkozott, hogy 1939–1941 között a kommunisták több osztálytársát is letartóztatták, az érintettek azóta eltűntnek számítanak. Egyúttal azt is elismerte, hogy közöttük is voltak „rothadt almák”, azaz olyan emberek, akiknek cselekedetei vállalhatatlanok voltak. Lehet persze, hogy az, amit Hunka leírt, csak utólagos konstrukció – azonban jelen állás szerint visszaemlékezése egyáltalán nem alkalmas arra, hogy őt nácinak nyilvánítsák. Más forrásunk viszont Hunka nézeteire egyelőre nincsen.

A római jog alapelvei szerint először van vád, és csak utána az ítélet. Itt viszont mindez fordítva történt: anélkül, hogy bárki bármit bizonyított volna, Hunka már háborús bűnös és „náci tiszt” – miközben utóbbiról már most is biztos, hogy nem igaz. Az SS tisztek személyi okmánygyűjtői ugyanis gyakorlatilag teljes körben fennmaradtak, és abban ilyen nevű tiszt vagy tisztjelölt nem szerepel.

Azért is érdemes ezzel a kérdéssel bővebben foglalkozni, mert a közkeletű vélekedéssel ellentétben az még önmagában nem jelent háborús bűnt, ha valaki egy fegyveres SS-alakulat tagja volt. Ezt a nürnbergi törvényszék sem tekintette annak.

Itt érdemes utalni a Derrick szerepében híressé vált Horst Tappert személyére, akiről halála után szintén kiderült, hogy a Waffen-SS tagja volt. Ez a körülmény sokakban megütközést keltett ugyan, de az ő esete is hasonló ehhez annyiból, hogy a puszta Waffen-SS-tagság még nem elégséges valaki elmarasztalására. Annál is kevésbé, mert a Waffen-SS-nek összesen kb. egymillió tagja volt, jelentős részük nem is volt német nemzetiségű.

Így tehát más – háborús bűnt el nem követő – volt SS-veterán pozitív szerepeltetése még abban az esetben is megalapozott lehet a nyilvánosság előtt, ha a későbbiekben Hunkáról kiderülne, hogy háborús bűnös. Ez nem azt jelenti természetesen, hogy „hősként” kell ünnepelni őket, hanem azt, hogy adott esetben el kell ismerni szenvedéstörténetüket.

Aki ezen a kijelentésen most felháborodik, azt arra kérem, hogy gondolja végig, vajon milyen alternatívák álltak 1944-ben az akkor 17-18 éves kényszersorozott magyarországi németek előtt?

A magyar kormány ugyanis beleegyezett abba, hogy mindazokat, akik magukat a népszámláláskor németnek vallották magukat, kötelezően ne a honvédségbe hívják be, hanem a fegyveres SS-be. Egy magyarországi német nem választhatott.

Ráadásul ez a hasonlat annyiból még sántít is, hogy a magyarországi németeknek jóval kevesebb okuk volt büszkének lenni erre a szolgálatra, mint Hunkának. Az előbbiek nehezen foghatták fel háborús áldozatvállalásukat szabadságharcnak. Ezzel szemben egy német oldalon harcoló ukrán katona gondolhatta azt, hogy a Szovjetunió bukása vagy visszaszorítása számára mégiscsak a kisebbik rosszat jelenti.

Nézzük meg egy 1943-ban 18 éves ukrán fiú alternatíváit egy kicsit közelebbről. Magyarként ez már csak azért is indokolt, mert az ukrán ebben az esetben egy az egyben behelyettesíthető egy korabeli litván, lett vagy észt fiatal sorsával – utóbbiak pedig legközelebbi nyelvrokonaink is.

Az ukrán vagy a lett, litván vagy észt fiatal 1941 és 1944 között választhatott az éhenhalás, illetve az éhenhalás szélén vegetálás, a németországi kényszermunka és a partizánok, valamint 1943-tól a németek oldalán vállalt fegyveres harc között (erre korábban is volt mód, de csak rendőri feladatot ellátó egységekben vagy a Wehrmacht ellátó egységeinél beosztott segédszolgálatosként).

A náci megszálló politika ilyen szempontból épp az ukránoknak adta a legkevesebb lehetőséget. A korabeli német iratok is megállapították, hogy a Reichskomissariat Ukraine hivatalnokai „négerstátusban” [szó szerint így írták] kezelték a helyi lakosságot, amin azt kell érteni, hogy az érintetteknek a legalapvetőbb kulturális és létfenntartási szükségleteit sem biztosították.

Ezzel függött össze egyébként az ukránok kollaborálása is. A német megszálló hatóságok ugyanis előszeretettel oldották meg az ukrán ellátási kérdéseket úgy, hogy a zsidók meggyilkolásából származó javak legértéktelenebb részét az ukránok között osztották szét. Mindez már 1941 augusztusában megkezdődött, amikor például a Kijevben az NKVD távirányításos bombái miatt hajléktalanná vált több tízezer ukrán lakos a rendőri és tömeggyilkossági feladatokat végző Einsatzgruppe C szervezésének köszönhetően megkaphatta a Babij Jarban meggyilkolt kb. 34 ezer kijevi zsidó lakását.

A németek által megszállt Ukrajnában tehát már 1941-től rettenetes állapotok uralkodtak.

Az, hogy ebben a helyzetben egy átlagos ukrán fiatal úgy gondolta, hogy a legkisebb rosszat a német oldalon végzett katonai szolgálatra jelentkezéssel választja, egyáltalán nem érthetetlen reakció, egyben megsemmisítő bizonyítványt állít ki az ezt megelőző szovjet rendszerről is.

Emellett ez nem ugyanaz, mint amikor valaki arra jelentkezik, hogy zsidókat kísérjen a vesztőhelyre. Annál is kevésbé, mert amikor Hunka az SS-be jelentkezett, az ukrán zsidók túlnyomó többségét már meggyilkolták. Katonai szolgálata és az ukrajnai zsidók meggyilkolása között tehát nem nagyon lehet összefüggés. Később persze elvileg bőven kerülhetett olyan helyzetbe, hogy bűncselekményeket kövessen el – egy háború eleve ezen helyzetek tömegét eredményezi.

Amellett, hogy ismét utalni kell arra, hogy jelen tudásunk szerint erre nincsen bizonyíték, azt is érdemes az ukránfóbiában szenvedők és orosz propagandának hitelt adók kedvéért megállapítani, hogy például a varsói felkelés leverése során a legszörnyűbb borzalmakat nem ukrán önkéntesek, hanem a németekhez átállt orosz Bronyiszlav Kaminszkij zömmel orosz nemzetiségű csapatai, továbbá egy azerbajdzsáni zászlóalj és más német alakulatok követték el.

A balti államokban azok a fiatalok, akik a német oldalon harcoltak, a nyugat számára zavarba ejtő módon nemzeti hősnek számítanak. Csakugyan nem problémamentes jelenség, amikor például észt hagyományőrzők az észtnek tekintett SS-egységek ruhájában koszorúzzák meg halott felmenőik sírjait. A probléma azonban nem a koszorúzás ténye, hanem az, amikor a koszorúzók nem gondoskodnak arról, hogy nyilvánvaló legyen, hogy a kegyelet pontosan kinek is szól: csak azoknak, akik úgy harcoltak, hogy semmilyen háborús és népellenes bűnt nem követtek el, vagy úgy általában mindenkinek, aki az érintett egység katonája volt?

Mindez azért lényeges kérdés, mert ahogyan Kelet-Európában másutt is előfordul, bűn és hősiesség itt is sokszor összefonódik.

Nem kevés baltikumi vagy ukrán szabadságharcosról derült ki, hogy nemcsak szabadságharcos, hanem korábban tömeggyilkos is volt. Jó lenne azonban, ha ezekben a diskurzusokban mindenki képes lenne arra, hogy a kollektív bűnösség bunkósbotjának lengetése nélkül tudna argumentálni. Német oldalon ugyanis különféle szervezetekben legalább egymillió szovjet állampolgár harcolt és túlnyomó többségük biztos nem volt háborús bűnös. Sokkal inkább igaz rájuk az, amivel Kertész Imre is jellemezte saját sorsát a Sorstalanságban: nem az én sorsom, de én mentem rajta keresztül.

A Fidesz propagandistái közül a Kötter Tamás írói nevet használó Biczi Tamás, Bayer Zsolt és társaik egymást túllicitálva háborodnak fel a „háborús bűnös”, „tömeggyilkos” „SS-tiszt” Hunkán, és Kanada képmutatásának tartják, hogy ott két emlékmű is létezhet, amely az ukrán SS-katonákra emlékeztet. Érdekes, hogy ugyanezek az urak kicsit sem érzik zavartatva magukat, ha magyarországi SS-emlékeket kell népszerűsíteniük, ráadásul ebben az esetben olyanokat, amelyek masszív történelemhamisítást takarnak.

Kötter a legcsöpögősebb stílusban ír dicshimnuszokat a budai Várból 1945 februárjában a németekkel együtt kitörő katonákról, Bayer Zsolt a párttársai által rendezett és finanszírozott „SS-hagyományőrző” ruhás neonáci felvonulást azzal intézi el, hogy azok, akikre ez emlékeztetni kíván, csakis és kizárólag „áldozatok voltak”. Egy szava sincsen akkor, amikor saját pártja „Európa hősei voltak” címszó alatt dicsőíti a Budapestet védő magyar és német katonákat, és ebbe a kategóriába minden jel szerint a nyilas pártszolgálatosokat is beleérti – már csak azért is erre kell gondolnunk, mert az elhatárolódás legkisebb jelét sem lehet felfedezni ettől a csoporttól.

Hangsúlyozni kell, hogy itt nem az a probléma, hogy a Fidesz politikusai megemlékeznek a kitörés áldozatairól, hanem az, hogy az eseményt csupán antibolsevista hőstettként értékelik, és semmilyen módon nem utalnak arra, hogy a részt vevő tisztek egy része tényleges háborús tömeggyilkos is volt.

Másképp megfogalmazva: számukra egy ukrán háborús veterán minden bizonyíték nélkül tömeggyilkos, míg ezzel szemben a bizonyítottan tömeggyilkos, a Budapesten harcoló Prónay Pál vagy Kurt Wegener SS-Hauptsturmführer antibolsevista (nemzeti) hős. A valóság elferdítésében azonban Lánczi Tamás jutott a legmesszebb, aki az ügyet a „woke-baloldal” lejáratására használja, mert azok szerinte „szivárványszínűvé mázolják” Hunkát, miközben ennek épp az ellenkezője történt: amint az eset kiderült, a kanadai házelnök lemondott, mert hibának nevezte a történteket. Az egészben talán ez a legabszurdabb, mert épp Lánczi követi el az, amivel másokat vádol: folyamatos hazugságokat terjeszt és alapvető tényeket hamisít meg.

Az, hogy a politikai korrektség jegyében sok nyugati médium A tanút felidéző módon Hunka esetében összekeveri a vádat az ítélettel, eléggé szomorú jelenség. Az viszont, hogy mindebben szövetségesre lelnek azokkal, akik egyébként mindent megtesznek a magyar szélsőjobb hagyomány tisztára mosásáért, igazi politikai perverzió.