Ungváry Krisztián: Putyin hazugságait történészként nem lelepleznünk kell, mert az a propagandisták feladata

Karsai László szerint legutóbbi, Vlagyimir Putyin egyik beszédét tárgyaló írásomban több tárgyi tévedés is van.

1. Eredeti cikkemben azt állítottam, hogy Sztálin érdekelt volt Hitler hatalomra jutásában, és ebben tevőlegesen is részt vett. Ezt az állításomat különböző, közvetlenül Sztálintól származó idézetekkel támasztottam alá, emellett hivatkoztam arra is, hogy a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának 1928–1941 között hivatalosan az volt a doktrínája, hogy az igazi ellenséget nem a nácik, hanem a „szociálfasiszták” jelentik. Ebből Karsai semmit sem cáfolt, azonban azzal érvelt, hogy a németországi kommunisták és a nácik között voltak fegyveres összecsapások. Ez az érv azonban nem cáfolja azt, amit állítottam, különösen azért nem, mert ezeket az összecsapásokat alapvetően nem a kommunisták, hanem a nácik kezdeményezték. Annak eldöntésére, hogy mi volt Sztálin koncepciója, egyébként sem egy németországi kommunista utcai harcos tevékenysége a releváns információ.

2. Karsai szerint én azt írtam, hogy a kommunisták és a nácik népszavazást rendeztek Poroszországban a kormány közös megdöntéséről. Szövegemben azonban nem ez áll, hanem az, hogy a történteket, azaz az 1932. évi tartományi választást, ami csakugyan nem népszavazás volt, mindkét párt népszavazásként értékelte. Mi is történt valójában? Az 1932. április 24-i poroszországi tartományi választáson a nácik és a kommunisták összesen 219 helyet szereztek meg az összesen 423-ból. Mivel sem a nácik, sem a kommunisták nem voltak hajlandóak belépni bármilyen koalícióba, a kisebbségben maradt korábbi koalíciós kormány ügyvivőként próbált tovább működni. Sejthető volt azonban, hogy a kisebbségi kormányzás hosszú távon nem lesz fenntartható, és Paul von Hindenburg német elnök 1932. július 14-én egy dátumozatlan felhatalmazást adott Franz von Papen birodalmi kancellárnak a porosz tartományi kormány feloszlatására és a rendeleti úton történő kormányzásra. Ezt a német kancellár hat nappal később hirdette ki, miután az SA (a náci párt rohamosztaga) egy szándékos provokációval zavargásokat robbantott Altonában, amelynek során a rendőrség 2 SA-tagot, valamint 16 helyi lakost agyonlőtt. Mindez tehát ismét eredeti állításom igazolja.

3. Sajátos, hogy Karsai nácik és kommunisták együttműködését cáfolandó azt hozza fel, hogy a nácik és a kommunisták 1932. szeptember 12-én összefogtak [!], amennyiben utóbbiak bizalmatlansági indítványt nyújtottak be a Reichstagban a birodalmi (nem a tartományi) kormány ellen, amit majdnem minden párt elfogadott. Franz von Papen ebben az esetben is a már bevált módszerhez nyúlt, még mielőtt a bizalmatlansági szavazásra sor került volna, elővette Paul von Hindenburg házfeloszlató rendeletét. Emiatt új választásokat kellett kiírni. Mindez így épp engem igazol, és nem Karsait, pláne ha figyelembe vesszük azt, ami az új választásig illetve annak eredményeképp történt. A kommunista párt ugyanis átvette a nácik nacionalista szózatait, és mindennél erősebb offenzívát indított – a szociáldemokrácia ellen. A választások előtt a berlini nácik és kommunisták konkrét együttműködési megállapodást is kötöttek. Maga a választás pedig a kommunisták számára hozta a legtöbb előnyt: míg az NSDAP kétmillió szavazatot vesztett, a kommunisták 700 ezerrel több szavazatot kaptak. Az NSDAP csupán a parlamenti mandátumok 33,5 százalékát nyerte el, amennyiben tehát a német kommunista párt akár csak passzívan hajlandó lett volna támogatni egy koalíciós kormányt, nem kellett volna a náciknak hatalomra jutnia. Ez a lehetőség azonban fel sem merülhetett, mivel Moszkvából nem erre utasították a kommunistákat, hanem arra, hogy tegyenek meg mindent a rendszer destabilizálásáért.

4. Soha nem állítottam, hogy a „Nyugat” (értve itt ez alatt Franciaországot és Nagy-Britanniát) ne próbált volna kiegyezni 1939-ig Hitlerrel. Ez a kiegyezés azonban nem azt jelentette, amit Putyin is előszeretettel hangoztat, nevezetesen hogy a „Nyugat” Hitlert a Szovjetunió ellen kívánta instrumentalizálni – ez már csak azért is lehetetlen vállalkozás lett volna, mert a két ország nem rendelkezett sehol sem közös határral, Lengyelország pedig saját határait illetően nyugati garanciákat kapott. Mindez egyébként is teljesen lényegtelen cikkem állításának szempontjából, ami az volt, hogy Sztálin mindent megtett a demokratikus Németország destabilizálásáért, mert érdekelt volt abban, hogy ezzel Európát is destabilizálja.

5. Karsai teljesen hamisan adja vissza Sztálin 1939. augusztusi döntésének motívumait. Ez sajnálatos, mert a kérdés dokumentumai nagymértékben kutathatóak, sőt, meg is jelentek. Sztálin nem azért vállalkozott a nácik cinkosául, mert Lengyelország nem volt hajlandó egy esetleges német támadás esetén átengedni területén a szovjet csapatokat. A helyzet teljesen fordított: Sztálin kezdettől fogva nem akart megállapodni a Nyugattal, ami a nyugati tárgyalások jegyzőkönyveiből is pontosan megállapítható. Nem szeretném untatni az olvasót ezen tárgyalások részleteivel, elég ha csak annyit jegyzek meg, hogy a Szovjetunió többek között azt a feltételt támasztotta, hogy akkor is nyújthasson segítséget, ha az érintett kormányok azt nem kérik, és a segítségnyújtásra jogosíthasson bármilyen olyan belpolitikai esemény – az ő megfogalmazásukban „indirekt agresszió” – is, amit a Szovjetunió barátságtalan lépésként értékelhet. A Szovjetunió meg sem kísérelte egyébként Lengyelországot bevonni a Lengyelországgal kapcsolatos tárgyalásokba – végig az ő fejük felett akart megegyezni. A szovjet tárgyalódelegáció azt az elvárást támasztotta a brit és francia delegáción keresztül, hogy Lengyelország (és Románia) minden tárgyalás nélkül, önként járuljon hozzá ahhoz, hogy szuverenitását a Szovjetunióra bízza. A Szovjetunió a tárgyalások során végig elzárkózott annak deklarálásától, hogy nincsenek területi követelései az érintett országokkal szemben, mint ahogyan arra sem volt hajlandó, hogy garantálja azt is, hogy nem érdekelt már a bolsevizmus terjesztésében. Ha a szovjet szándék tényleg a megegyezés lett volna, akkor semmibe sem került volna egy ilyen nyilatkozat kiadása. Nem véletlen egyébként, hogy mindez emlékeztet azokra a feltételekre, amelyeket Putyin Ukrajnával szemben támasztott, amikor az ország „náciítlanításáról” és „demobilizálásáról” beszélt. A tárgyalások hangulatát jól adja vissza a brit Reginald Drax admirális augusztus 16-i jelentése arról számolt be, hogy „a szovjet delegáció úgy viselkedik, mintha egy győztes országot képviselne, amely megvert ellenségeinek feltételeket diktál”.

Megkímélem az olvasót Karsai írásának további kritikájától. Maradjunk annál a mondatánál, ami az utolsó jelzőt leszámítva kettőnket összeköthetne: Putyin hazugságait és szándékos történelemhamisításait csak tárgyi tévedésektől és elhallgatásoktól mentes írásokkal lehet cáfolni – leleplezni nem szükséges, mert az nem a történészek, hanem a propagandisták feladata.

Vlagyimir Putyin beszédének történelmi szemléletű elemzését a Telex ezzel lezártnak tekinti.