TGM: Baranyi Krisztina gyalázóiról

Mint tudjuk, Baranyi Krisztina ferencvárosi polgármester azt mondta, hogy az egyik szélsőjobboldali internetes lap ismert rágalmazójával nem szívesen áll szóba a nyilvánosság előtt vagy akárhol. Később közölte a tévénézőkkel, hogy miket írtak róla abban az újságban.

Én a legcsekélyebb mértékben sem helyeselném, hogy ennek a portálnak a dolgozóit elhallgattassák. (Vagy akárki mást elzárjanak potenciális közönségétől.) Fontos, hogy megszólaljanak, mert a magyarországi politikai társadalom egyik létező érzékenységének, beállítottságának, hangulatának a képviseletében jelennek meg, és evvel informálnak, eligazítanak bennünket, akik viszonylag távolabb állunk tőlük.

Éppen ezért őszinte hálával tartozunk azoknak a portáloknak és más fórumoknak, amelyek Baranyi Krisztinával szemben kritikai megjegyzéseket tesznek közzé, mindenekelőtt a Mandiner nevű, a mai kormányzattal összhangban álló orgánumnak, amely az egyik legérdekesebb szöveget publikálta a tárgyban egy Facebook-poszt átvételével. A szöveg szerzője Jeszenszky Zsolt úr, akiről én keveset tudok, de akinek az írását („Van-e Baranyi Krisztánál szánalmasabb, visítozóbb-sipákolóbb áldozatpózoló politikus Magyarországon?”) elolvasásra ajánlom.

Szerény nézetem szerint evvel a publicisztikai dolgozattal minden baloldali, zöld, liberális, konzervatív, keresztyén magyar olvasónak meg kell ismerkednie avégett, hogy a hazánk földjén és mennyboltozatán földalmahodott állambölcseleti jelenségek természetéről okuljon.

Nem kell hagyni, hogy esetleges szokatlanabb hangütések és dallamvonalak visszariasszanak bennünket: tessék türelemmel és alapossággal kezelni a munkát,
amelytől szerzője nem sajnálta a fáradságot. Jeszenszky Zsolt úr írói tevékenységének vannak rokonai a honi közéletben (a kormányzó szélsőjobboldal mellé az Országgyűlésbe bekerült ultrajobboldal egyik képviselője vele ellentétes meggyőződésű erdélyi magyar újságíró meggyilkolását vagy kivégzését indítványozta), ezért hát a figyelem a jelenlegi ügytől függetlenül is bizonyos fontossággal bír, amelynek kedvéért a szerző a számára is bizonyára fontos stílusjegyek egynémelyikéről volt kénytelen lemondani, alighanem keserű fájdalommal szívében.

A ferencvárosi polgármestert a híres tévéműsor után is – minden látható ok nélkül – szexuális szennyel elárasztó, szadisztikus karakterű cikkek azóta is szakadatlanul
megjelennek a jobboldali internetes sajtóban. Kérem, vegyék nagyon komolyan ezeket az írásműveket, amelyekből korunk felejthetetlen emlékjelei lehetnek, s
belőlük az utókor is meríthet.

Ezek a semmilyen más országban nem elképzelhető morális-gondolati eljárások abban a politikai rendszerben születnek meg, amely igenis hajlandó az alkotmányos jogállam bizonyos aspektusait beépíteni a honi jogrendszerbe.

Miért?
Pénzért.

Az Európai Unió ugyanezeket az elemeket megpróbálja a sajátságos magyar államra rákényszeríteni.

Hogyan?
Megvesztegetéssel.

De ennek az államnak a legfőbb vezetője nem elszigetelt, mert nem a nehezen kezelhető Európával barátkozik, hanem a baráti Türk Tanáccsal, amelynek az egyetlen nem muszlim részvevője. Egyébként a muszlimokat nem látják szívesen ebben az államban, Európa kellős közepén, ahol a fajkeveredéstől mentes „white power” még vitathatatlan előnyt élvez.

Az európai pénz kilátása az állam bizonyos szerveit és politikai fórumait némileg megszelídítette, de a ferencvárosi polgármester – és a marosvásárhelyi újságíró – félhivatalos kezelése (a magyar állam vezetői az akasztási fölhívásra nem mondtak semmit, csak a joghatósággal rendelkező román kormány és ügyészség lépett, bár az elkövető magyar állampolgár) világossá teszi, hogy milyen bánásmódra számíthatnak a jogállami áldásokkal csakhamar elhalmozott honfitársaink, akiknek olykor terük nyílik a szabad beszédre és cselekvésre, amely persze a világon mindenütt kiváltság, nem jogosultság.

A ferencvárosi polgármester gyalázói – nem túl lovagias úriemberek – felejthetetlen szolgálatot tesznek valamennyiünknek avval, hogy eszünkbe juttatják, milyen kulturális velejáróik vannak a fajvédő-ébredő rezsimeknek, függetlenül az európai alakiságok őszintétlen és kedvetlen fölvételétől pénzjutalom ellenében, amire hazánk történetében már volt példa (az 1920-as években).

A szadisztikus-brutális, nőgyűlölő (máskor meg nyíltan fajgyűlölő, kisebbségellenes) publicisztikai „duktus” a szimbolikusan is nyilvánvalóvá tett hatalmi helyzetnek egyszerre hű ábrázolása és gyakorlati módszere. Jellemző, hogy ebbe most a Budapestet irányító magas rangú köz- és főhivatalnok is beleelegyedett, állami külcsínt kölcsönözve egy magyar nő nyilvános-jelképes meggyalázásának.

Közben a tanár-szülő-diák mozgalmakkal látszólag „tárgyalni” kezdtek a kormányzati grémiumok és tisztviselők. Ámde a kormányzathoz közel álló, szélső- és ultrajobboldali internetes portálok megmutatják a naiv ellenállóknak, hogy kikkel van dolguk, milyen nyilvános diskurzus köszönti a másként gondolkodást és a civilkurázsit, különösen ha valaki a heteroszexista érzületi terror ellen némi kifogást mer emelni és védeni hajlandó a saját személyes, asszonyi méltóságát.

Bizonyos hagyományainkkal összhangban az ilyen nőt le kell kurvázni, iránta – nyilvánosan! – álságos fizikai undort negélyezni. Miheztartás végett. (Természetesen ez a megmérgezettség, toxicitás a nő- és fajgyűlölő, homofób és transzfób kurzus ellenzőire is kiterjed, a tönkremenetelnek alig vannak fokozatai.)

De természetesen nemcsak ilyen hagyományaink vannak (a gyáva hallgatás és az álszemérmes cinkosság sem csak az egyetlen, nem szólva a rejtetten azonosuló ostoba tréfálkozásról, amelyből szintén láttunk nem keveset ezekben az elkeserítő, ám egyben nevetséges napokban). Nekem volt alkalmam jobboldali figurákat rágalmaktól megvédeni és tiltakozni például a miniszterelnök egyik lányának alantas lejáratása ellen (kétszer is). Ugyancsak kikértem magamnak a jobboldali választók durva szidalmazását. Ilyen gesztusok viszonzását nem várom el, nem azért tettem.

Csak szerettem volna – mint most is – azt a régi hagyományt föleleveníteni, amely mindennek ellenére legalább formális-jogi közösséget föltételez (az egyenlő jogok és az egyenlő méltóság alapján) a honpolgárok, a magyar kultúra részesei, a magyar történelem örökösei között. Baranyi Krisztina bírálóinak (maradjunk ennél a terminusnál) is vannak jogaik, szabadon beszélhetnek, beszéljenek is (akármiről akármit akárhogyan), ezt senki nem vonja kétségbe.

A ferencvárosi polgármestert azonban nem lehet arra kényszeríteni, hogy szóba ereszkedjék azokkal, akik megsértették. Avval beszél ő is, akivel akar, és elmondhatja nyilvánosan, miért nem akar – amit bárki megérthet, aki nem tesz úgy, mintha elment volna az esze (mert persze nem ment el). Senkit nem fognak, és nem is kell, nem is szabad betiltani, a szólásszabadság éles fényt vet a valóságra, akárhogyan használják.

Az egyetlen vigasz az, hogy minden kiderül. Az exporthasználatra (pénz reményében) megszelídített magyar Európa-miniszter háta mögött ott állnak a szimbolikus-kulturális büntetés-végrehajtók, a represszió jókedvű őrei.
Mindenki láthatja őket.

Hát így tessék tréfálkozni.