Ungváry válasza Mindszenty-ügyben: A kegyelet csakugyan sérült, de nem a bíborosé

Örömmel olvastam Kovács Gergely Mindszenty-kutató válaszát a Mindszenty-kultusz problematikáját tárgyaló írásomra.

Kezdem azzal, ami bennünket összeköt: mindketten úgy látjuk, hogy Mindszenty világnézete rendkívül zárt és bizonyos kérdésekben kifejezetten maradi volt, részben azért is mert a filozófia és a politika terepén nem mélyült el soha. Abban is egyetértünk, hogy közjogi felfogása anakronisztikus volt és „sokáig” érvényesült nála a magyar kulturális felsőbbrendűség hibás és egyoldalú tudata és a katolikus felekezeti elfogultság. Mindketten úgy gondoljuk, hogy Mindszentyt nem anyagi haszonszerzés motiválta, hanem az a meggyőződése, hogy amit tesz, azzal nemzetét és egyházát szolgálja – azonban ezzel még nem mondunk túl sokat.

Még azzal is egyetértenénk, amit Kovács nem hozott fel, nevezetesen Mindszenty azon gesztusával, amikor azzal indokolta a (nyilas) kormánynak leteendő eskü megtagadását, hogy „a forradalmat és az egyházat egyszerre szolgálni nem lehet” – csak éppen az a kár, hogy 1965 után a Magyar Katolikus Püspöki Kar békepapsággal és kollaborációval töltekező magatartása épp nem erről szólt.

Ennek fényében pedig több mint sajátos, hogy épp az az egyház emeli pajzsra Mindszentyt, amelynek képviselői 1989 előtt megtagadták elveit.

Kovács két ponton tett érdemi kritikai megjegyzéseket írásomhoz. Egyrészt azt állította, hogy zsidósággal kapcsolatos magatartása „nagyon is árnyalt, az erkölcsi szempontokat a kortársainál messze következetesebben érvényesítő, ezért inkább tiszteletet érdemlő.” Ennek alátámasztására Kovács Mindszenty egy újságcikkét és Balogh Margit történész megállapítását idézi, amely szerint 1944 nyarán Mindszenty pontosan tudta, hogy a deportálás az érintettek meggyilkolását jelenti. Kovács azonban szelektíven idézi mind Baloghot mind Mindszentyt saját magát.

Kezdjük az említett újságcikkel, amiben Mindszenty éppenséggel azzal érvel, hogy „elfelejtik, hogy az egyház és a magyar papság ott volt Istóczy Győző első antiszemita szervezkedésében, majd az antiszemita Katolikus Néppártban. Mi az elmúlt század politikai harcaiban is védtük szentségeinket, ellene voltunk a vegyes házasságok törvényes megengedésének, de szentségeink érvényét megvédjük. Ha Zambéziben megkereszteltek egy feketét, az egyház azt is más szemmel nézi, mint a pogányt. Senki sem veheti rossz néven, hogy az egyház nem hajlandó semmibe venni az első szentséget, a keresztséget, mint ahogyan ma azt egyesek semmibe veszik.” Balogh értékelése szerint ennek a nyilatkozatnak az értelme az, hogy 1. az egyház történelmileg antiszemita, 2. a keresztség átalakítja a bűnös zsidókat teljes értékű keresztényekké és 3. a zsidóktól sem lehet elvenni bűn nélkül az életüket.

Mindszentyvel éppen az a gond, hogy miközben felismerte, hogy valójában nem másról, mint közönséges gyilkosságról van szó, sokáig nem fogta fel, hogy nem lehet morális kár nélkül asszisztálni ehhez, hiszen korábban még a deportáltak ingatlanjainak kiigénylését is támogatta. Sőt. Az egyházon belül eljárást kezdeményezett egy pap ellen, aki hamis keresztleveleket adott ki az üldözötteknek (Balogh megjegyzi, hogy szerencsére az érintettet a világi hatóságoknál nem jelentette fel). Csak a megkereszteltek deportálása ellen szólalt fel. Bár a Veszprémi Hírlap az egyházmegye lapja volt, Mindszenty nem alkalmazott semmilyen szankciót a lap fröcsögő antiszemita publicisztikája ellen. Amikor Kis György plébános számon kérte ezt tőle, azt írta neki, hogy „a keresztények és nem az izraelita vallásúak érdekeit kell védeni”. Jellemző rá, hogy „szeretetteljes elbírálás mellett” legalább hat hónapon át heti két óra hitoktatást írt elő azoknak, akik ki akartak keresztelkedni, miközben korábban ennek csak felét követelték meg. Minden kivételezést kérő kérelmet elutasított. Mindezt tette úgy, hogy kritikusom szerint maga is tudta: az érintettekre a meggyilkolás vár.

Kovács hamis látszatot kelt, mert Balogh Margit épp abban az értelemben tisztázta a veszprémi nyilas mise kérdését, mint ahogyan én írtam. „Székesegyháza szószékéről felvilágosíthatta volna híveit a történtekről, de nem tette.” – írja erről Balogh. Sőt, ahelyett, hogy az ügy felelősét nyilvánosan elmarasztalta volna az embertelen és aljas tettéért, még fedezte is, amennyiben 1945-ben mindent megtett személyének eltüntetéséért. Nem mentség erre, hogy azért járt el így, mert attól félt, hogy az ügy az egyházra hullik vissza.

Mindszenty csakugyan fejlődőképes volt, mert 1944 őszén – amikor a deportáltak zöme már életben sem volt – eljutott odáig, hogy tartózkodni kell a zsidó javak kiigénylésétől. Ez az a „nagyon árnyalt és tiszteletet érdemlő” magatartás, ami egyfajta fejlődéstörténetként jellemző rá. Hasonlítsuk ezt össze az egyébként szintén antiliberális és erősen nacionalista Clemens August von Galen gróf münsteri püspökkel, aki már 1936-ól fellépett a nácik ellen és 1941-ben több alkalommal szószékéről is kiprédikálta a nácizmus embertelenségeit. Galennek kicsit többet kellett kockáztatnia már 1941-ben, mint Mindszentynek 1944 nyarán, amikor a nyilasok még csak hatalmon sem voltak.

Balogh értékelése szerint ennél többet „csak a kivételesen bátrak” mertek tenni és Mindszenty nem tartozott ezek közé. Ez az a pont, ami talán a jelen Mindszenty-vita valós tétje.

Magyarországon ugyanis szerencsére voltak kivételesen bátrak, akik többet mertek tenni Mindszentynél. Elég, ha csak négy egyházi személyt említünk: Apor Vilmos, Márton Áron, Salkaházi Sára és Slachta Margit. Ők sem voltak hibátlanok, de Mindszentyvel ellentétben megértették az idők szavát. Írásom azért született, mert ők azok, akik megérdemelték volna, hogy az állami és egyházi emlékezetpolitika középpontjába kerüljenek.

Kovács szerint írásom kegyeletsértő. A kegyelet csakugyan sérült, de nem Mindszentyé, hanem azoké, akik többet érdemeltek volna az ő boldoggá avatásánál, de mivel már halottak, nem tiltakozhatnak ellene. A katolikus egyház többet érdemel.