Ha most nem változik az iskola, örökre a 19. században ragad

2021. február 21. – 07:10

frissítve

Másolás

Vágólapra másolva

Lassan egy éve vannak távol a középiskolások az iskola épületétől. (Na jó, kis megszakítással ősszel, ami legfeljebb arra volt jó, hogy mindenkiben felidézze az emlékeket, milyen is a megszokott módon tanulni.) A jelenlegi helyzet szerint március 1-jén visszatérhetnek az osztálytermekbe, de mivel a kormány jellemzően mindig a határidő lejárta előtti hétvégén szokta bejelenteni a digitális munkarend meghosszabbítását, jogos a feltevés, hogy ez most sem lesz másként. Az oktatásirányítás rendre azt kommunikálja, hogy minden tökéletesen működik és a diákok semmiben sem szenvednek hátrányt, a szakszervezetek, szülői szervezetek ezzel szemben oktatási Armageddont vizionálnak és azt állítják, hogy az elmúlt évet tulajdonképpen el lehet felejteni a tanulmányok szempontjából. Akármelyik állítás is igaz, a legnagyobb hiba az lenne, ha úgy tennénk, mintha semmi sem történt volna és a tanítás folytatódna úgy, ahogy 2020 tavaszán félbeszakadt.

Amennyiben a kormánynak van igaza, akkor elsődlegesen ingatlanhasznosítási kérdéssel állunk szemben és ki kell találnunk, hogy mi legyen ezzel a sok feleslegessé vált épülettel szerte az országban. Ugyan tény, hogy a távoktatás alatt is lehet kiscsoportos konzultációt tartani, de ahhoz biztosan elegendő pár kisebb helyiség, nem kell azokat a nagy épületeket befűteni. Ha azonban mégsem lenne teljesen rendben minden, akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy miként tudják a diákok behozni azt, ami ez alatt az egy év alatt kimaradt a számukra. Valószínűleg nem az a jó megoldás, hogy a tanárok majd beszéljenek kétszer gyorsabban az órán és adjanak fel kétszer annyi feladatot, mint korábban. Ehelyett érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy a kialakult helyzet lehetőséget ad arra, hogy akár az alapjaitól gondoljuk és rendezzük át mindazt, ami az iskolákban történik. Kiváló pillanat lehetne ez arra, hogy nyomjunk egy ctr+alt+del-t és kezdjünk el egy kicsit másként gondolkodni a tanításról, a tanulásról az iskoláról.

Pándémia ide vagy oda, erre már régen megérett a helyzet. Se szeri se száma a milliós nézettségű TED előadásoknak, lánglelkű szakkönyveknek (magunk is írtunk ilyet), amik arról szólnak, hogy a klasszikus oktatási paradigma milyen mértékben vált elavulttá és ennyire nem képes olyan készségekkel felvértezni a diákokat, amikre szükségük lenne a 21. században. A kormányzat is gyakran hangoztatja, hogy mennyire elkötelezett amellett, hogy a diákok korszerű és használható tudást kapjanak, ami megfelel a 21. század / információs kor / negyedik ipari forradalom kihívásainak. Az elvek azonban ritkán tükröződnek vissza a tettekben. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy az iskolák digitális átállását elősegíteni hivatott kiadvány például nyomtatott könyv formájában érkezett meg minden intézménybe (de elérhető pdf-ben is). Ugyan azt is hallhattuk, hogy az érettségi korszerűsítése során a gyakorlati készségekre és a projekt-szerű munkára kerül a hangsúly, a friss rendeletben azt olvashatjuk, hogy a magyar érettségiből kikerül az érvelés és a gyakorlati szöveg, a helyébe pedig 20 pontos irodalmi feladatsor kerül. Az oktatási rendszer tehetetlensége, úgy tűnik, győzedelmeskedik az újító szándék felett.

A mostani pillanat pedig egyedülállóan alkalmas lenne arra, hogy valódi változások történjenek, három okból is. Egyfelől a távolléti oktatás rámutatott a meglévő oktatási rendszerek sok tarthatatlan vonására.

A tanároknak és a diákoknak is szembesülniük kellett azzal, hogy abban a valós helyzetben amikor valaki rendelkezhet a mobiltelefonjával, az iskolában feltett kérdések döntő többsége könnyedén megválaszolhatóvá válik.

Kiderült, hogy mennyivel hatékonyabban tudnak problémákat megoldani a diákok, amikor nem akadályozzák az együttműködésüket, bár ez utóbbit a klasszikus iskola rendszerint csalásnak tartja. Az is egyértelművé vált, hogy a klasszikus értékelés és osztályozás milyen idejét múlt és inadekvát módja a tudás felmérésének, a hatékony visszajelzésnek. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a fizikai kényszerítés hiányában (amikor a csöngő beterel a tanterembe, ahol csendben kell ülni a padban) a klasszikus tananyag és a klasszikus tanítási módszerek milyen kevéssé képesek csak lekötni a diákok figyelmét.

Az elmúlt harminc évben a technika széleskörű iskolai használata is olyan volt mint a fúziós erőmű, már csak pár év biztosan itt lesz (a One Laptop per Child projekt 2005-ben indult). Meg-megjelentek olyan eszközök, amiktől egyesek a nagy áttörést várták, például az interaktív táblák, de azért jobbára minden maradt a régiben. Ez nagyjából két hét alatt változott meg 2020 márciusában, amikor minden tanárnak és minden diáknak valamilyen digitális eszközön kellett tanítania és tanulnia. Még a legelszántabb ludditáknak is meg kellett barátkozniuk a virtuális osztálytermekkel, tanulás-menedzsment rendszerekkel, videókonferencia szoftverekkel. A helyzet rávilágított arra is, hogy milyen nagyok a különbségek tanár és tanár, diák és diák között. A tanárok között voltak, akiknek alig kellett módosítaniuk a gyakorlatukon, hiszen már eddig is projektekben, gamifikált környezetekben, a technológiát maximálisan kihasználva dolgoztak (ők voltak kisebbségben) és voltak olyanok is, akik számára most jött el az a pillanat, amikor muszáj volt megismerkedniük ezekkel az eszközökkel, kár, hogy ehhez nem sok támogatást kaptak az oktatásirányítástól.

A diákok között a különbségek elsődlegesen a hozzáférésben mutatkoztak meg. Volt olyan család ahol nem jelentett problémát, hogy két-három gyerek is egyszerre dolgozzon a saját gépén az internetet használva, míg olyan helyek is, ahol az áram hiányzott.

Régóta tudni lehetett, hogy a magyar iskola szegregál, de az elmúlt évben ez a hatás a sokszorosára nőtt. Az állam pedig mintha egyszerűen lemondott volna azokról a gyerekekről, akik a körülményeik miatt nem tudtak bekapcsolódni a digitális oktatásba.

A harmadik ok, ami miatt a pillanat kifejezetten alkalmas lehetne arra, hogy az alapjaitól gondoljuk át, mi is történik az iskolákban, a tény, hogy szinte egy évtized után először fordult elő, hogy az állam a tanárokat felnőtteknek, sőt önálló, alkotó értelmiségieknek kezelte.

Valószínűleg nem szándékosan, hanem azért, mert a helyzet éppen olyan felkészületlenül érte, mint bárki mást, de a végeredmény az lett, hogy a tanárok kifejezetten szabadon dönthettek arról, hogy mit, miért és hogyan szeretnének csinálni.

Ennek a helyzetnek volt nagyon sok pozitív hozadéka, sok tanár kifejezetten kreatívan oldotta meg a helyzetet, sokan vágtak bele új dolgokba, akár pedagógiai kísérletekbe is. Ugyan ez még csak a tűrt kategória volt és nem a támogatott, de így is nagy lépést jelentett a korábbi évek egy a tankönyv, egy a zászló álláspontjától. Őszre már egy kicsit módosult a dolog, egy kicsit magára talált a rendszer és már jobban megkövetelte például az órák adminisztrálását, de továbbra is teret engedett az egyéni kezdeményezésnek. Ami viszont elmaradt, az a valódi támogatás volt, például a hatékony digitális módszertan terén, amire valós igény lett volna. Nem véletlen, hogy minden olyan lehetőség, ahol erről tanulhattak a tanárok gyorsan lett nagyon népszerű, akár civil szervezetek kezdeményezéséről, tanfolyamokról vagy akár csak Facebook csoportokról.

Belátva, hogy a középiskolásoknak egy teljes tanéve volt abnormális, esélyünk lenne arra, hogy változtassunk akár a számonkérések és értékelések rendszerén, akár a tananyagszervezésen vagy radikálisan a tanítási módszereken is. Kihasználva ezt a különleges helyzetet egy hatalmas ugrással kerülhetne át a magyar iskola a 19 századból a 21 századba. Winston Churchillnek tulajdonítják a mondást, hogy sose hagyjunk egy krízist kihasználatlanul, végzetes hiba lehet, ha nem követjük a tanácsát.

Nádori Gergely és Prievara Tibor a TanárBlog szerzői, középiskolai tanárok

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!