Nem tudom

Néhány hónapja feltűnt, hogy egyre többen kezdtek el körülöttem nemtudomozni. Hogy ez pontosan mit is jelent, megmutatom ebben a videóban:

Az lett a személyes megélésem, hogy a nem tudom, a nem tudom én és ezeknek a mutációi elharapództak az élőbeszédben, és miután elkezdtem tudatosan figyelni erre, rengetegszer szembesültem azzal, hogy egy megszólaló nem úgy használja ezt a kifejezést, hogy valóban „nem tudja”, hanem a satöbbit vagy a példáult helyettesíti, sőt, egészen konkrét állításokba vagy kérdésekbe is beleszövi a nemtudomozást, például

„leviszem a kutyát, nem tudom, sétálni”.

Ez nem jelenti azt, hogy eltűnt a beszédünkből az ilyenezés, az ígyezés, vagy a nemcsakozás (amikor valaki azt mondja nekünk, hogy, „bocs, hogy félbeszakítottalak, folytasd!” Mire a másik úgy kezdi a mondatát, hogy „Nem, csak annyi, hogy…”) – pusztán azt láttam, illetve hallottam, hogy a beszédünkből egyre nagyobb szeletet harap ki a nemtudomozás.

Amikor ez feltűnt, jeleztem kollégámnak, Fábián Tamásnak, aki szintén elkezdte figyelni a nemtudomozást másokon is, önmagán is, sőt, elkezdtük kigyűjteni mindenféle élőbeszédet tartalmazó műsorból is – ennek az eredménye a fenti videó. Aztán egy másik kollégánk, Sarkadi Zsolt tőlünk függetlenül beírt a céges levelezésre, hogy körülötte már mindenki a nemtudomént használja a mittudomén helyett, és ez mióta van így?

Akkor úgy éreztük, eljött az ideje írni erről a jelenségről.

Csakhogy amint felvettük nyelvészekkel a kapcsolatot, kiderült, hogy azt nagyon nehéz megállapítani, hogy egyáltalán egy friss jelenségről van-e szó.

„Laikus nyelvi megfigyelésekre jellemző, hogy bizonyos jelenségeket sokkal újabbaknak vélnek, mint amilyenek”

– mondta nekünk Fejes László nyelvész. Azt, hogy valami „mostanában terjedt el”, olyan jelenségekre is lehet hallani, amelyekre már száz évvel ezelőtti is adataik is vannak. Ennek Fejes szerint valószínűleg az is az oka, hogy amire egyszer felfigyelünk, az aztán olyan, mintha mindig szembe jönne velünk – de erről az úgynevezett szelektív megfigyelési hajlamról és más gyakori tévedésekről a Nyelv és tudomány egy cikkében is írtak már röviden.

Tehát ha valaki elkezdi figyelni akár mások, akár saját maga élőbeszédében, hogy hányszor használ egy adott kifejezést, akkor valószínű, hogy az addigiaknál gyakrabban fog találkozni vele, mert tudatosan figyel erre a jelenségre. De ez nem jelenti azt, hogy maga a jelenség tényleg csak akkor kezdődött el, amikor a megfigyelő észrevette.

Jó, de akkor hogyan lehetne felkutatni, hogy mikor és miért kezdődött el a nemtudomozás?

Fejes szerint ez kemény dió, mert olyasmit állítani, hogy egy jelenség mikor jelent meg, vagy mikor kezdett nagy mértékben terjedni, csak komoly kutatás alapján lehetne. Ez nagyjából azt jelentené, hogy meg kellene nézni, hogy egy mondjuk tíz évet felölelő szöveganyagban nőtt-e a gyakorisága.

Fejes azt is elmondta nekünk, hogy mivel a nemtudomozás szinte kizárólag informális stílusban jelenik meg, valószínűleg fórumokat, kommenteket, Facebook-bejegyzéseket kellene vizsgálni, de még ez sem lenne tökéletes megoldás. Bár ez a nyelvhasználat közel áll a beszélt nyelvhez, attól még nem a beszélt nyelv lenyomata vagy tükörképe, hiszen van idő végiggondolni a leírt szöveget.

És a nyelvész szerint még így is rengeteg anyagot kellene átnézni, mivel a nem tudom, nemtom stb. rengetegszer fog előfordulni más (például az eredeti „nincs róla tudomásom”) jelentésében. És esetleg ha az utóbbi évből lenne száz találat, az előző évekből meg csak egy-kettő, akkor lehetne valóban emelkedésről beszélni.

De összefoglalva,

nem lát arra lehetőséget, hogy ezt tudományos alapossággal vizsgáljuk, hacsak nem kíván valaki egy több hónapos kutatási projektet finanszírozni.

Egyáltalán miért használunk ilyen fölösleges, indokolatlan szavakat, miközben beszélünk?

Nyelvészeti szempontból ez nem egy jó kérdés. Fejes elmondása alapján tudományos szempontból nincs olyan, hogy egy szónak, szerkezetnek indokolatlan a használata. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden jelenség esetén meg tudnának nevezni egyetlen okot, ahogyan azt sem lehet pontosan megmondani, miért válik divatossá egy-egy ruhadarab, szín, étel, aztán miért mondjuk azt, hogy már nem menő. Ezeknek rengeteg okuk lehet, sokféle tényező befolyásolhatja őket.

De a töltelékszavaknak van egy természetes funkciójuk is, világított rá Fejes: a kimondásuk alatt az illető időt nyer mondanivalójának végiggondolására,

tehát nagyon fontos szerepet töltenek be a kommunikációban.

Ráadásul a nyelvész szerint a szavak indokolatlannak vagy feleslegesnek minősítése alkalmas arra, hogy megbélyegezzék azokat a nyelvhasználókat, akik a kipécézett kifejezéseket, fordulatokat használják. „Ha egy kifejezést indokolatlannak kiáltunk ki, onnantól már csak egy lépés, hogy használóikat, nemtom, igényteleneknek, megjátszósoknak, divatmajmolóknak, ostobáknak stb. kiáltsunk ki.”

De ezzel végülis azt érjük el, hogy gyengébb lesz, amit mondunk, nem?

De, persze. Fejes szerint akár a például, akár a satöbbi helyett használjuk (ahol a nem tom, mit mondjak még, vagy a nem tom, érthető voltam-e szerkezetekből rövidült nemtudommá), összességében a beszélő bizonytalanságát fejezi ki. Ezzel nyilván azt is jelzi, hogy az általa elmondottakat nem kell annyira komolyan venni, azokért csak korlátozottan vállalja a felelősséget. Ezt pedig valóban megfogalmazhatjuk úgy is, hogy gyengíti a közlendőt – de hát nyilván ez a beszélő célja is.

Jó, de nemtom, azért ez nem rontja a nyelvet?

Fejes László szerint biztos, hogy

már az Árpád-korban is voltak idősebbek, akik ráncolták a homlokukat, mert a fiatalok már nem ejtik a tővéghangzókat

(azokat a magánhangzókat, amelyek régen szinte minden egyes szavunk végén ott álltak, csak az évek során kikoptak.) A nyelvész szerint legfeljebb az volt a különbség, hogy akkor még nem voltak olyan, önmagukat hivatásos nyelvművelőnek valló emberek, akik tudományos ténynek álcázva állították volna, hogy ez a magyar nyelv romlásának jele.

Nádasdy Ádám nyelvész, az ELTE-oktatója pedig azt mondta nekünk, hogy a nyelvtudomány nem ismeri azokat a kategóriákat, hogy a nyelvet valami rontja vagy színesíti. Ezek csak szociokulturális címkék – amelyek lehetnek érdekesek, csak a nyelvészek nem tudnak mit mondani róluk. Az már szociálpszichológia kérdés, hogy ki, mit és miért érez valamit úgynevezett romlásnak vagy színesedésnek, csakhogy ezeknek nyelvészeti alapjuk nincsen.